Balázs Imre József: Többnyelvűség, nyelvköziség, adaptáció: román-magyar irodalmi átjárások

Tanulmány

A román és magyar irodalmi mezőben való egyidejű jelenlét, irodalmi igényű szövegek mindkét nyelven történő publikálása sokáig meglehetősen ritkának bizonyult a romániai közegben. Az ezredfordulót követően viszont több szerző is – Demény Péter, Horváth Andor, Mihók Tamás stb. – mindkét nyelven írt és közzétett köteteket. Az írás a többnyelvű irodalmi jelenlét kontextusait, indítékait, lehetőségeit vizsgálja, poétikai különbségekre, adaptációs eljárásokra, a kulturális fordítás gyakorlataira figyelve az említett három szerző köteteiben.

A kisebbségi irodalmak integráltságának kérdése

Az olyan típusú vállalkozások, mint a Bloomsbury kiemelt figyelemnek örvendő Literatures as World Literature című könyvsorozata, jelentős lépéseket tettek az utóbbi években az irodalomértelmezés  nemzeti paradigmáinak újragondolása irányában. A world literature studies módszertana az egyes irodalmak lenyomatát azok hatásában, hálózatszerű működésükben és interferenciáikban vizsgálja. David Damrosch What is World Literature?1 című könyve szerint ebben a megközelítésben az válik fontossá, ahogy az egyes művek reflexív struktúrává is alakítják, ezáltal mintegy saját szövegükbe építve saját interakcióik lehetőségét. A változás és adaptálódás, amely e művek kulturális fordításai során bekövetkezik, szükségszerű velejárója e szövegműködésnek – maga a fordítás, fordíthatóság kérdésköre is jelen van tehát a world literature studies paradigmájában.

E megközelítésmódot figyelembe véve a magyar irodalomtörténetekben döntően regionális irodalmakként kezelt határon túli magyar irodalmak kérdésköre is újragondolható. Egy korábbi tanulmányomban2 amellett érveltem, hogy a regionális irodalmak története a magyar irodalomtörténet-íráson  belül esélyt jelenthet a nemzeti irodalmi paradigmák leszűkítő gesztusainak azonosítására, a narratívák pluralizálására, és ezzel összefüggésben a referencializáló kódoláshoz képest a művek regionalizáló olvasatairól, illetve azok sokféleségéről beszéltem valamiféle esszencializáló regionalitáselv ellenében.

Az említett tanulmány megírása óta egyre többet foglalkoztam a magyar emigráció különböző korszakainak szerzőivel, és magában a kortárs irodalomban is felerősödött az irodalmi mondializáció jelensége: ezzel összefüggésben hallhatóbbá vált azoknak a szerzőknek a hangja, akik kulturális identitásukat eleve nem a nemzeti irodalmak paradigmáin belül gondolják el – a helyszín, ahol alkotnak, a térbeliséget tekintve legalábbis, extraterritoriális a „nemzeti” terekhez képest. A hasonló példáknak a jelentőségükben megkerülhetetlenné válása új modellek kidolgozását is lehetővé tette, akár a magyar irodalomtudomány számára is, és ebben az értelemben a határon túli irodalmak átfogó értelmező elvéhez képest megnőtt a „nyugati magyar irodalomnak” mint modellnek a jelentősége. Képződményként, történeti értelemben, térbeli elrendezettségében, többnyelvűséghez való viszonyában itt eleve plurális stratégiákat azonosíthatunk a huszadik századi magyar irodalmat tekintve, és természetesen politikai összetevőkkel is számolnunk kell ebben az esetben. Összességében elmondható azonban, hogy egyfajta „többes affiliáció” felé mutató modellről van szó,3 amely demokratikus körülmények között, önkéntes választáson alapuló hálózatosodást jelent. E modell felől visszanézve a korábban kizárólag nemzeti paradigmákban elgondolt, Magyarországon születő irodalmi művekre is akár, természetesen felfedezhetjük e művek némelyikében is a „worlding” stratégiáit, illetve – valamivel evidensebb módon – a regionalitás paradigmái is megújíthatóvá válnak.

Megközelítésem előzményeként tekintek Láng Gusztáv 1998-as, Kivándorló irodalom című kötetére,4 amely ugyan legnagyobbrészt „klasszikus” regionalitáskoncepciókkal, kiemelten a transzilvanizmus kérdéskörével foglalkozott, címválasztása révén, illetve az „emigráns” Mikes Kelemen, Kuncz Aladár, Áprily Lajos életműveinek prioritást élvező kezelésével ugyanakkor ki is mozdította azokat a térbeliség paradigmájának esszencializáló exkluzivitásából. Ő figyelmeztet arra is, hogy a kultúrákhoz való viszonyban, a kulturális integráció kérdéskörében mennyire fontos figyelembe vennünk a politikai tényezőt – konkrétan azt, hogy az állam (amely Kelet-Közép-Európában a 20. század folyamán jellemzően nemzetállamként tételezi önmagát) mennyiben kezeli demokratikus, elfogadó módon a kisebbségi kérdést. Láng Gusztáv egy Kántor Lajossal közösen írt könyvében a romániai magyar irodalomnak egy olyan definícióját illesztette be a könyv elejére, amelyik egyfajta hibriditás vagy „ötvözet” elvéből indult ki, a szocialista internacionalizmus szellemében: „A meghatározás, amelyet nem akarok itt szó szerint idézni, lényegében két tényezőben jelöli meg az erdélyi – és általában a kisebbségi – irodalmak meghatározóit. Az egyik az a társadalmi, politikai közeg, amelyben létezik. Ez a sokat vitatott romániaiság fogalom kérdése, tartalma, léte. A másik pedig a magyar irodalomhoz kötöttsége, amely kötöttséget a nyelv azonossága és – ahogy akkor a cenzúrának szóló dodonaisággal mondtuk – az irodalmi hagyományok tágan értelmezett közössége biztosítja.”5 Amikor mintegy két évtized távlatából Láng újragondolja ezt a definíciót, akkor a következő észrevételt teszi: „Fokozatosan fel kell ismernünk, […] hogy ez a két tényező nem egészíti ki egymást, sőt egymással ellentétes is lehet. Ugyanis a kisebbségi irodalmat érő társadalmi hatások erősségét az határozza meg, hogy a kisebbségben élő mily mértékben tud – nem a kulturális, hanem a valóságos társadalmi létének meghatározóit figyelembe véve – érzelmileg azonosulni annak az országnak, annak az államnak az érdekeivel, amelynek polgára. Minél demokratikusabb ennek az országnak a politikai szerkezete, annál könnyebb és természetesebb ez az azonosulás, ami viszont az anyaországtól távolító hatású lehet, következésképpen lazítja a kapcsolatot azzal az identitásörökséggel is, amely az irodalma magyarságát meghatározza.”6 Az észrevétel, úgy gondolom, annak figyelembe vételét is tartalmazza, ami a nyugati magyar irodalom 20–21. századi modelljével szembesíti a klasszikus regionalitáskoncepciókat, amelyek a magyar irodalom esetében eleve egyfajta ellenséges vagy legalábbis gyanakvásteli, és hosszú időszakokat tekintve antidemokratikus keretek között alakultak. Vagyis Láng a „kivándorlás” gyakran kényszerű, de mégiscsak az egyéni döntések aspektusát is tartalmazó szempontjával korrigálja a határon túli magyar irodalmakat homogenizáló megközelítéseket.

Jelen tanulmányban, mindezeket az aspektusokat figyelembe véve, olyan szerzői stratégiák példáját elemzem, amelyekre jellemző valamiféle önkéntes „többes affiliáció” – és ezek meglátásom szerint reális, hierarchizálatlan interkulturális dialógusokat tételeznek kisebbségi mivoltukban is a kolonizáló többségi kulturális stratégiákkal szemben. Kreatív energiáik többek között az adaptációra, kulturális fordításokra való nyitottságban érhetőek tetten, és a domináns diskurzusok üresen hagyott helyeibe beíródva, potenciálisan ki is mozdítják azokat.

Bilingvizmus-kontextusok és kódváltás-tipológiák

Mielőtt a bilingvizmus jelenségének konkrét, rendszerváltás utáni  magyar–román példáit vizsgálnám, a téma néhány általánosabb elméleti felvetését foglalom össze, a transzkulturalizmus elméleteinek magyar nyelvterületre kiemelten Németh Zoltán és Magdalena Roguska által közvetített változatainak köréből, illetve Domokos Johanna kódváltás-tipológiái alapján.

Németh Zoltán kanadai kötődésű elméletírók nyomán beszél például a „bikulturális szenzitivitás”7 jelenségéről, amely vizsgálódásom szempontjából is adaptálhatónak mutatkozik. Ez egyfajta polikulturális integráció eszményével áll összefüggésben, amely a kultúrák egyenrangú tételezése esetén valódi, önkéntes többes affiliációt jelenthet, a szimultaneitás és interakció jegyében. Ennek kapcsán köztes, liminális terek, korábban artikulálatlanul maradt diskurzusok jelenhetnek meg a kultúrában.8 Fontos észrevenni, hogy az a fajta szövegműködés, amelyik ilyen esetben megfigyelhető, nem csupán az etnikai vagy nemzeti viszonyrendszerben aktualizálható, hanem analóg módon érvényes az egyéb dominanciaviszonyokat lebontó szövegalkotási módok esetében is.

Sikeres megvalósulások esetén mindez a transzkulturális jelenségek paradigmáján belül válik elhelyezhetővé: „A transzkulturális írásmód a kettős kulturális örökség terepe, amelyeket egyszerre jelenít meg, mindkettőből erőt merítve, de egyúttal túl is helyezi magát a köztük lévő kulturális különbségeken, túlhaladva a kulturális korlátokon”9  ‒ írja Elisabeth Mårald nyomán Németh Zoltán. Természetesen szükség lehet ezeknek a jelenségeknek az azonosításához azoknak az olvasási módoknak, befogadói stratégiáknak a kidolgozására, amelyek érzékenyek ezen aspektusok iránt.

A kortárs irodalom vonatkozásában egyre relevánsabb szempont az irodalmi nyelvváltások vizsgálata abból a szempontból is, hogy hosszabb távú, végérvényesnek tekinthető nyelvváltásról van-e szó, vagy inkább a poliglosszia/multilingvizmus  nyitottságáról. Mindkét típusra találhatunk számos példát a nemzetközi irodalmakban. A román irodalom jelentősebb szerzői közül például Tristan Tzara, Gherasim Luca vagy Emil Cioran inkább a végérvényesnek tűnő nyelvváltás irányában alakították életművüket. Németh Zoltán a szlovák‒magyar átjárások tekintetében a transzkulturalizmus irodalmán belül öt nagyobb csoportot is azonosít.10 Ezek közül különösen azon értelmezési ajánlatok tűnnek saját vizsgálódásom szempontjából produktívnak, amelyek a kultúrák egymásra hatását és keveredését viszik színre hangsúlyosan, vagy amelyek a nyelvi kódoláson túlmenően, a magyar nyelv határain kívül is lehetségesnek tartják a magyar irodalmi relevanciát.11

Közösen jegyzett tanulmányukban Domokos Johanna és Marianna Deganutti a magyar irodalom négy fontosabb kódváltó stratégiáját elemzi, egy kidolgozott, nullától ötösig tartó skála alapján. Ez a skála voltaképpen a burkolt kódváltástól a koherens kódok feloldódásáig tartó viszonyrendszert mutatja meg, kitérve az elméleti bevezetőben azokra a – Németh Zoltán tanulmányában más terminológiával tárgyalt – különbségekre is, amelyeket a kétnyelvűség különböző változatai mutatnak. Vizsgálódásom számára fontos lehet megállapítani, hogy az általam tárgyalt szerzők ebben a keretben leginkább az „ambilingvizmus” gyakorlatához illeszkednek, vagyis két különböző nyelven különböző műveket írnak – szemben mondjuk a „transzlingvizmus” gyakorlataival, ahol a nyelvváltás tartósabbnak, végérvényesebbnek mutatkozik.12

Noha Domokos és Deganutti tipológiája főként azokra az esetekre vonatkozik, ahol egyazon szövegen belül történik nyelvi kódváltás, fontos észrevenni az általam vizsgált kétnyelvű szerzők gyakorlatában is annak a szempontrendszernek az általános értelemben vett működését, amely akár szövegszinten is megfigyelhető. A kódváltás (és ezzel analóg módon tehát akár a nyelvváltás maga két különböző szöveg között) valamiféle találkozás élményének rögzítését teszi lehetővé, olyan szereplők között, akik különböző nyelvi-kulturális háttérrel rendelkeznek.13  Ezeknek a találkozásoknak az érzékeltetésére illesztenek olykor prózaírók más nyelvű szövegrészeket egy dominánsan saját anyanyelvükön írt szövegbe például. Feltételezhető, hogy sok esetben a bilingvizmus, a más-más nyelven írt szövegek tipológiájában is tetten érhető egy-egy ilyen találkozás nyoma.

Voltaképpen a nyelvi kódváltás a nyelv materialitásával kapcsolatos, az esztétikai lehetőségeket pluralizáló stratégiaként is felfogható. Ugyanakkor a lokalitás színreviteleként is lehet szerepe:14 ugyan ezt az aspektust talán inkább az egyazon szövegen belüli nyelvváltás esetében igazolhatjuk döntő módon, de a kulturális köztességek megjelenítésének önmagukban is lehet lokális vonatkozása: az egyszerre több kulturális mezőhöz való kapcsolódás a lokalitásban, többnyelvű környezetek esetében pluszjelentőségre tesz szert.

A kódváltó stratégiák egyben az adaptáció lehetőségét is magukban hordozzák, a reflexió mozzanatát az irodalmi hagyományok különbözőségeire. Alábbi példáim mindegyikében ott érzékelhetjük ennek a tudatosságnak, reflexiónak a nyomait.

Demény Péter, Horváth Andor és Mihók Tamás nyelvváltási stratégiái

Időrendi sorrendben haladva veszem sorra a következőkben három olyan kétnyelvű (vagy ambilingv) szerző munkáit, akik a magyar és a román kultúrában egyaránt jelen vannak könyveikkel. Terjedelmi okokból nem térek ki az egyes művek részletes értelmezésére, inkább a nyelvek közti váltások lehetséges indokait, kontextusait járom körül, illetve az életművek általános keretei között helyezem el a nyelvváltásban érintett munkákat. A magyar‒román transzkulturális jelenségek kutatásának ebben a fázisában elsődlegesnek egy reprezentatív szövegkorpusz körvonalazását tartom, egy ebben az irodalmi térben viszonylag újonnan hangsúlyosabbá váló jelenség felmutatását.

Demény Péter (sz. 1972) 2013-ban jelentette meg egy reprezentatív bukaresti kiadónál, a Cartea Românească kiadásában első román nyelven írt könyvét, Ghidul ipocriților (Képmutatók kézikönyve) címmel.15 Kilenc korábbi magyar nyelvű kötet után lépett be a szerző a román nyelvű irodalmi térbe, és a kötetet aztán újabbak is követték – ezért is releváns feltenni a kérdést, milyen indokok állhattak a kódváltás mögött az életmű viszonylatában. Kétségtelen, hogy műfordítóként vagy románul is közlő publicistaként Demény a könyv megjelenése idején már része volt a magyar–román kulturális transzfer folyamatainak.

Értelmezésemben Demény e kötet esetében egy román kulturális hagyománnyal lépett kreatív párbeszédbe – egy olyan hagyománnyal, amelyik a magyar kultúrában ebben a komplexitásban nem létezik: Ion Luca Caragiale egyszerre nemzetkritikus (ebben a magyar kultúrában leginkább Ady magyar ugar-verseire hasonlító) és komikus szövegeivel (utóbbi jellegzetesség talán Parti Nagy Lajos szövegvilágához áll legközelebb). Egy másik, intertextuálisan, a címben is jelzett szövegelőzmény Radu Paraschivescu Ghidul nesimțitului (Pofátlanok kézikönyve) című 2006-os könyve – ebből leginkább a formát és szerkezetet adaptálja Demény. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy ebben a könyvben nincs utalás afféle „köztes” identitásokra: Demény mintegy közvetlen dialógusba lép a román kultúra és a világirodalom szerzőivel – Shakespeare, Heinrich Böll, Goethe, Apollinaire, Thornton Wilder, Caragiale tartoznak többek közt név szerint megnevezett kulturális referenciái közé.

Mindezekre a köztességekre következő, Doru Poppal közösen írt Pălăvrăgeala vagabonzilor (Csavargócsevej) című  könyvében16   reflektál sokkal  explicitebb módon Demény. Ebben a könyvben a csavargók, vándorok kulturális identitását vállalja a két szerző. Mindketten mozgásban vannak kultúrák között, és a játékba bevonják monogramjaik szimmetriáját is. Mintha a könyv egyszerre szemlélné önkritikusan, illetve a másik kultúra irányában egyszerre elfogadóan és kritikusan a dolgokat, mint egy monogram tükrében. Itt érdemes jelezni azt is, hogy a román nyelven megjelent könyveinek címlapján Demény neve négyből három esetben „Péter Demény” formában szerepel (a Csavargócsevejben pedig mindkét formában felbukkan), így bizonyos értelemben vizuálisan is elkülöníthetővé válik a magyar, illetve román kulturális mezőben megjelenő szerzői identitás.

2018-as, románul írt verseskönyvében (Valurile libelulei / A szitakötő hullámai)17 Demény a román költészeti hagyomány szerelmes verseivel lép leginkább dialógusba – annak leginkább klasszikus vonulataival, Mihai Eminescuval vagy Tudor Arghezivel, a párbeszéd konkrét megidézések formájában is kimutatható.

Nem tartozik ugyan szorosan a témához, de megemlítendő, hogy a Demény-életmű román kulturális térben való kiteljesedésében fontos állomást jelentett a Vadkanragyogás című kisregény román fordítása. A könyv magyar nyelven 2017-ben jelent meg,18 románra pedig Kocsis Francisko fordította le 2020-ban,19 és kedvező visszhangra talált a román olvasók körében – folyóiratokban és olvasói blogokban egyaránt. Egyfajta áradó prózaversként, a magyar kulturális referenciákat kevésbé hangsúlyozva lépett be a könyv a román kulturális mezőbe.

A fentiek alapján elmondható, hogy az utóbbi évtizedben Demény Péter jelenléte a román kulturális közegben állandó – ez a jelenlét hitelesíti azokat a további közvetítői-fordítói-antológiaszerkesztői-publicistai szerepeket is, amelyek a romániai kultúrákhoz kapcsolják Deményt.

Horváth Andor (1944–2018) kísérlete a román kulturális térben ugyancsak reflexívnek tekinthető. Carte de vizită (Névjegykártya) című kötete 2016-ban jelent meg,20 és kifejezetten román közönség számára íródott, a szerző nem tervezte magyar nyelvű megjelentetését – éppen azért nem, mert olyan témákról kísérelt meg beszélni a román olvasók számára, amelyek a magyar közönség számára kulturális identitásuk alaprétegeit képezik. A könyv alcíme ugyanis ez: …în care autorul povestește cum a devenit maghiar. Vagyis: amelyben a szerző azt meséli el, hogyan lett magyarrá. Ebben a megközelítésben ugyanis a magyarrá válás egy folyamatként tételeződik: azok az olvasmányok, kulturális referenciák hozzák létre ezt az identitást, amelyekkel kisgyerekkortól kezdve találkozik az ember. Így része a könyvnek a Füstbe ment tervtől a János vitézig, Toldiig, Jókaiig, Móriczig, Molnár Ferencig, Radnóti Miklósig áttekinteni a magyar irodalmat – és természetesen a magyar történelmet is. Abban az esetben, ha Horváth szubjektívebb hangnemet üt meg, és a személyességre helyez nagyobb hangsúlyt, bizonyára a magyar olvasók egyfajta szubjektív önéletrajzként olvashatták volna a könyvet – így egyfajta kulturális örökségben osztozó, általános, empatikus narrátorként lép fel a könyvben, aki a kulturális fordításban érdekelt, a román közeget megcélozva.

Az igényes esszéjelleg ugyanakkor irodalmi minőségűvé alakítja a könyvet. Deményéhez hasonlóan Horváth Andor név+keresztnév sorrendje is megfordul a címlapon, elkülönítve ezt a könyvet is a Horváth-életművön belül, amely a román nyelvű kötet megjelenése előtt hat korábbi szerzői kötetet tartalmazott. Horváth korábbi bukaresti szerkesztői, majd kultúrpolitikusi tevékenysége valamelyest integrálta őt a bukaresti kulturális elit körébe, figyelmet keltett a kötet iránt a romániai országos sajtóban. Ez az aspektus tette igazán relevánssá Horváth vállalkozását, funkcionálissá az időleges, e könyv erejéig érvényesített nyelvváltást.

Mihók Tamás (sz. 1991) a tárgyalt szerzők közül az, aki magyar anyanyelve ellenére elsődlegesen a román irodalmi térben szocializálódott – iskolai, egyetemi és doktori tanulmányokat román nyelven folytatott, majd 2013-tól kezdődően jelennek meg román nyelvű verseskötetei. Esetében 2017 az az év, amikortól magyar nyelven is köteteket ad ki, előbb a Cuticulum vitae,21 majd a 2021-es Rizómazaj22 teszi egyértelművé, hogy Demény és Horváth modelljéhez képest a fordított irány is releváns a román‒magyar kulturális átjárások esetében. Mihók Tamás munkái abban is különböznek a két korábban tárgyalt szerző projektjeitől, hogy ezek leginkább önadaptációknak/önfordításoknak  tekinthetőek. Mihók előbb román nyelvű kötetekben tette közzé ezeket a versanyagokat, majd azokat saját fordításban-átdolgozásban publikálta magyarul. Mostanig összesen négy román nyelvű verseskönyve jelent meg. Izgalmas azonban megfigyelni, hogy Mihók román nyelvű verseskötetein is következetesen a név+keresztnév, tehát a „Mihók Tamás” névváltozatot használja, Horváthtól és Deménytől eltérően. Míg számára eleve természetesebb a román kulturális közegben való jelenlét és intézményi betagozódás, a magyaros névváltozat mintegy jelez is egy tudatosan vállalt idegenséget-köztességet. Deménynek vagy Horváthnak ehhez képest talán inkább kell alakulnia ahhoz, a nevek által jelzett módon is, hogy szövegeik integrálódjanak a román közegbe, hiszen a tudatosan vállalt kilépésnek a magyar nyelvből akkor van számukra értelme, ha egyben ezek a szövegeik hatást váltanak ki a román olvasók körében.

A kulturális átjárások ugyanakkor kiszámíthatatlanul zajlanak a Mihók-életműben, öszszefüggésben a fordítói vállalkozásaival. A Rizómazaj több bemutatóján is elmondta ugyanis Mihók, hogy noha a könyv első változata románul, Biocharia címmel jelent meg 2020-ban,23 ihletője sok szempontból a kortárs magyar költészet öko-vonulata volt, amelyből Mihók fordított is, illetve amellyel a Versum online folyóirat ökoköltészeti sorozata kapcsán ismerkedett.

A Rizómazaj nem tekinthető pontosságra törekvő fordításnak a román változatból – a részben átalakított kötetszerkezet, illetve a vizualitás visszaszorulása figyelhető meg a kötet magyar változatában. Ezáltal a kulturális fordításként is értendő magyar nyelvű adaptáció fogalma jelzi a pontosabb viszonyt a román és magyar kiadások között, a különbségek feltérképezése természetesen részletesebb elemzést igényelne.

Mihók Tamás értekező munkáiban is figyel a kulturális átjárások, a lokalitások jelentőségére. 2021-ben jelent meg könyvformátumban Bihorul poetic postbelic című kötete24 a második világháború utáni bihari/partiumi költőkről. A könyv egyazon keretben tárgyalja a román és magyar szerzők poétikai újításainak sorozatát a közelmúltig jutva irodalomtörténeti narratívájában.

Konklúziók

A vizsgált szerzők mindegyikére jellemző, hogy két irodalmi mezőben vannak jelen párhuzamosan – a magyarban és a románban. Egyéni sajátosságok tapasztalhatóak ugyanakkor abban a tekintetben, hogy milyen motivációkkal, milyen előzetes tapasztalatok felől lépnek be az ambilingv terekbe.

Írásom bevezetőjében összefoglaltam azokat az általános történelmi-kontextuális kereteket, amelyekben ezek a szerzői gyakorlatok a jelen felől értelmezhetővé válnak. Fontos észrevenni, hogy kifejezetten a magyar–román kulturális átjárásokat tekintve viszonylag új, a legutóbbi évtizedben hangsúlyosabbá váló jelenségről van szó, amely bizonyára a kortárs demokratikus közeggel, illetve a kulturális mondializáció jelenségeivel is összefüggésben látható. A jelenség hangsúlyosabbá válását egyrészt a vizsgált szerzők irodalmi presztízsével és intézményes pozíciójával támaszthatjuk alá, másrészt azzal, hogy egymással közel egyazon időben döntenek a kétnyelvű irodalmi jelenlét mellett.

Fontos észrevenni továbbá a nemzetközi tipológiáktól való eltéréseket is esetükben: itt a nyelvváltás nem a migrációhoz, hanem kreatív projektekhez, illetve a célkultúrához adaptált formákhoz és üzenetekhez kötődik. A romániai közegben mindannyiuk munkája inkább atipikus példának számít jelenleg, de ugyanakkor potenciális modellekként, jól körvonalazott koncepciókként azonosítható gesztusokat hordoznak.

—

1    David Damrosch, What is World Literature? Princeton, Princeton University Press, 2003.

2    Balázs Imre József, Egy erdélyi magyar irodalomtörténet megírásához = B. I. J., Erdélyi magyar irodalom-olvasatok, Kvár, Egyetemi Műhely, 2015, 7–20.

3      Imre József Balázs, Trees, Waves, Whirlpools: Nation, Region, and the Reterritorialization of Romania’s Hungarian Literature = Romanian Literature as World Literature, eds. Mircea Martin, Christian Moraru, Andrei Terian, New York, Bloomsbury Academic, 2018, 157–175.

4    Láng Gusztáv, Kivándorló irodalom, Kvár, Komp-Press, 1998.

5      Láng Gusztáv, Séta egy definíció körül = L. G., Kivándorló irodalom, 35.

6      Uo., 36.

7      Németh Zoltán, Transzkulturalizmus és bilingvizmus: Elmélet és gyakorlat = Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban, szerk. Németh Zoltán, Magdalena Roguska, Nyitra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, 2018, 11.

8      Uo.

9      Uo., 12.

10 Uo., 15–17.

11  Uo., 15–16.

12  Domokos Johanna, Marianna Deganutti, Four major literary code-switching strategies in Hungarian literature: Decoding monolingualism = Hungarian Studies Yearbook, 2021/1, 49.

13  Uo., 46.

14  Uo.; Dánél Mónika, Többnyelvűség és lokalitás: Magyar és román érintkező narratívák 1989-ről = Erdélyi Múzeum, 2020/3, 10.

15  Péter Demény, Ghidul ipocriților, Bucureşti, Cartea Românească, 2013.

16  Doru Pop, Demény Péter, Pălăvrăgeala vagabonzilor, Bistrița, Charmides, 2017.

17  Péter Demény, Valurile libelulei, Bistrița, Charmides, 2018.

18  Demény Péter, Vadkanragyogás, Marosvásárhely, Lector, 2017.

19  Péter Demény, Splendidul mistreț, trad. Kocsis Francisko, Bucureşti, Curtea Veche, 2020.

20 Andor Horváth, Carte de vizită în care autorul povestește cum a devenit maghiar, Cluj, Idea, 2016.

21  Mihók Tamás, Cuticulum vitae, Bp., Syllabux, 2017.

22  Mihók Tamás, Rizómazaj, Nagyvárad, Holnap Könyvek, 2021.

23  Mihók Tamás, Biocharia: ritual ecolatru, Bucureşti, frACTalia, 2020.

24  Mihók Tamás, Bihorul poetic postbelic, Oradea, Editura Universității din Oradea, 2021.