Baróthy Zoltán: Szép időnk lesz 8.

Borsos Zoltán: 04931 UNTITLED

Hideg van, de te melegítesz.
Anna szorosan hozzám bújik, átkarolom. Hallgatunk, élvezzük egymás közelségét a takaró alatt, órák óta nincs ruha egyikünkön sem. A szüleim házában vagyunk.
Befűtsek?
Dehogyis. Tegnapelőtt még nyár volt.
De tegnap óta már ősz van.
Elneveti magát, belefúrja az arcát a mellkasomba. A múlt éjszakai vihar után valóban lehűlt az idő, hűvös szél fúj kint most is.
Egyszer, mesélem, még tinédzserkoromban nekem kellett itthon begyújtani. Vendégeket vártunk estére, apám még dolgozott, anyám meg a piacra ment. Én jól dugig is raktam a cserépkályhát, azután viszont iskolatársak hívtak valahová, muszáj volt velük tartani. Közben a magára hagyott kályha túlforrósodott: a lángok kicsaptak belőle, és mire apám belépett a szobába, már izzottak a cserepei. Percekre lehettünk attól, hogy leégjen a ház, egy műanyag szék a kályha közelében szó szerint elolvadt. Azt a bűzt! Napokig szellőztettünk, a füst nyomai a plafonon ma is látszanak.
Akkor ne gyújts be semmiképp! Anna megint nevet.
Ne aggódj, már megtanultam. Remek tüzeket rakok.
Felemeli a fejét, feljebb kúszik, megcsókol – én meg őt –, és egy ideig nem beszélünk többet.

Ő alszik, én nem. Volt-e valami anyám és Polszka közt? És miért avattam be az előbb a történetbe Annát? Miért számoltam be neki a naplórészletekről („óvakodj Polszkától”) és arról, amit a vénembertől hallottam élete utolsó hajnalán, alig huszonnégy órája?
Anna nem felelt rá – még annyit se: talán képzelődtél, biztosan a kimerültség tette –, csak szorosan hozzám simult, és két perccel később szép álmokat kívánt. Jól előreszaladtam a túlzott őszinteséggel, és persze rosszul esett, hogy Anna válaszra sem méltatott, de feltehetően csak zavarba jött, és nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Érthető.

A végrendeletet egyelőre nem bontottuk fel, este nem volt hozzá lelkierőnk. Először a praktikus teendőket intéztük, aztán vadul egymásnak estünk. Előtte Anna visszament és összepakolta a saját dolgait Polszka házában, telefonon beszámolt a halálesetről a saját ismerőseinek, és megpróbált érdeklődni, kiket kellene értesíteni az öregember haláláról. Rokonokról, hozzátartozókról Polszka soha nem mondott neki semmit: Anna – ha úgy találta, hogy az öreg elméje épp tiszta – akárhányszor rákérdezett, az csak rábökött a fiókra, ahol a borítékot tartotta, és mosolygott.

Úgyhogy miután hazaértünk a kórházból, a borítékot letettük az ebédlőasztalra, és csak kerülgettük, tologattuk, nézegettük. Túl sok már a történésből, túl sok a feszültségből, a fordulatból. Anna újra sírt, azt mondta, nem érti magát, én meg újra átöleltem, mint a kórházban, és akkor az ölelésből egyszer csak csókolózás lett.

*

Miért mosolygott mindannyiszor, amikor a fiókra mutatott? Reggel van, az ebédlőasztalnál ülünk, Anna a lezárt borítékot nézi, kezében csésze forró kávé, vállán takaró.
Bízol benne, hogy amije volt, rád hagyta?
Nem volt senkije, és nem ritka az ilyesmi. Nem vagyok számító, nem ezért csináltam, az ápolói munkadíjamat tisztességgel kifizette, de átfutott a dolog az agyamon. Az elején, még amikor elvállaltam, egészen jóban is voltunk, és a végítélet akkoriban készülhetett.
Végrendelet, helyesbítek.
Jót nevetünk a tévesztésen, de érzem, Anna mennyire feszült.
Többször, legalább ötször-hatszor tanúskodtam már. Ismerem a szabályozást, két tanúval kell megerősíteni, viszont a tanú nem lehet a kedvezményezett. Polszkának nem volt senkije, engem mégsem kért meg rá, hogy tanúskodjak. Ez azért egy jel, nem?
Hallgatok.
Máskülönben mindegy, nem érdekel, mondja Anna. Megvonja a vállát, hosszan nézem őt. Milyen jól áll neki, hogy nem mond igazat, és voltaképpen nem is leplezi. Van ebben is valami szelíd, erős gátlástalanság, feltárulkozás. Hogy lehet hazudni ilyen erotikusan?

Hol voltál, amikor aznap délután átmentem hozzá? Anyám nagyollóját veszem elő a konyhaszekrény fiókjából, és leülök Anna mellé. Kézbe veszem a borítékot.
Ja, nem voltam vele soha a nap huszonnégy órájában. Itt lakom az Ady Endre utcában, időnként nekem is szükségem van pihenésre.
Az Ady Endre? Az tényleg nincs messze.
Boríték feltépve, a két A/4-es papírlap ott az asztalon. Anna közel hajol: kézírás, számozott oldalak, aláírás, mondja, a végrendelet formailag teljesen szabályos. Reszket a hangja.
Egyszerre olvasunk, némán, a vállunk összeér, az írás viszonylag jól kivehető. Polszka felerészt Ostos Istvánra – pontosabban Istvánkára – hagyja a javait (engem egy láthatatlan ököl gyomorszájon üt, ahogy ehhez a részhez érek), felerészt pedig az Ostos Istvánka által működtetett AH Hagyományőrző Egyesület költségeinek támogatására. Kiderült, hogy Polszkának nagyobb földje is volt, naná, még akkor játszotta át magának, amikor TSZ-elnök volt, a szocializmus végóráiban.
Mindegy, nem érdekel, mondja Anna. De akkor miért mosolygott mindig, amikor a végrendelete szóba jött? Volt, hogy oda is kacsintott rám.
Azért, mert egy szemét volt. Megölelem, Anna elhúzódik.
AH Hagyományőrző Egyesület?, kérdezi.
Kezembe veszem a telefonomat, rákeresek. Nincs is bejegyezve, nem hivatalos, mondom, nincs engedélyük a működésre, viszont néhány faszkalap tényleg így nevezi a maga gittegyletét. Hogy rohadnának meg.
A és H?
Kitalálod szerintem.
Egy személy monogramja? Igen. És rejtvényt fejtünk, akárcsak tegnap a kórház folyosóján.
Élő személy? Hagyományőrző, mosolyodok el keserűen. Ja tényleg! Történelmi személy? Bólintok. Magyar? Nem. Anna teste összerázkódik. Basszus, tudom! Az A a keresztneve első betűje, és d-vel folytatódik, aztán o betű?
Tehát igaz volt, amit beszéltek róla, suttogom.
Szívok egy kis friss levegőt, mondja Anna, a hangja zaklatott. És én miatta sírtam.
Kinézek az ablakon, hallom, ahogy kimegy az udvarra.

Valamikor kora délután autó áll meg Polszka háza előtt. A kerítés egy résén át látom, hogy Ostosék jöttek: a kapuhoz, a házhoz is volt kulcsuk. Hosszan időznek odabent, aztán amikor távoznak, még jó ideig ingerülten cigarettáznak az autójuk mellett. Volt iskolatársamat, Ostos Pityut, aki megrugdosott és elárult, amikor átmásztam Polszkához, vagy húsz év után látom újra.
Nem vesznek észre, és nem is sejtik, hogy Anna nálam van. Tudnak egyáltalán Annáról? Ez se biztos. Sose látogatták Poszkát.

Nem lehet semmit ránk bizonyítani, nyugtatom Annát, bár erre nincs is semmi szükség.
Nem tudtam a végrendeletről, és még én kérdezősködtem, kit kellene értesíteni, mondja. A boltos értesíthette Ostosékat, a boltoshoz viszont én mentem a halálhírrel, becsületesen. Otthon már lehet, kerestek, de ha később felbukkannak, akkor is csak azt mondhatom: fogalmam sincs, van-e és hol található Polszka végrendelete.
Kicsit füstölt a cserépkályha, ahogy a fűtési szezon első begyújtásakor mindig. Előtte régi újságpapírt kell égetni a kamill-lukban hátul – milyen hülye szó ez, mondja Anna, ki találta ezt ki? –, aztán már simán megy minden. Így még az udvaron szálló pernye sem gyanús, bár a kézzel írt végrendeletet már a pattogó fahasábokra dobjuk. Az írás nincs többé.
Innentől van egy közös titkunk, mondja Anna. A végítélet, teszi hozzá, és nevet.
Szeretkezünk, amíg leég a tűz.

*

Mi lesz ezután? Bezárjuk a házat és a kaput. Miközben beül mellém az autóba, úgy rémlik, az utca, a szomszédos utcák, sőt a falu összes kutyája ugat. A délután derült és hideg, éles, sárga fényben csillog minden, és a szél messziről, a falu túlsó feléből is felénk hozza a kéményfüstöt – máshol is begyújtottak már.
Még hazaviszem Annát. Alig másfél perc autóval az Ady Endre utca, nekem mégis egy évre való gondolat cikázik át az agyamon. Megtudom valaha, mi történt anyám és Polszka között? Anyám naplójában nem fogok erről találni semmit, máskülönben nem említené annyiszor, micsoda vadállat volt a szomszéd. Zaklatta Polszka anyámat? Zaklatta apámat is? Kényszerítette, zsarolta valamivel aznap is, amikor bemásztam hozzá?
Nyomozzak? Mégse adjam el a házat, hanem térjek ide vissza, és eredjek a múlt nyomába? Mit várhatnék attól?
Vagy a mellettem ülő nő miatt mondjak nemet a vevőknek? Függesszem fel a lomtalanítást, kipakolást, tartsam meg a házat, és Anna kedvéért járjak vissza a faluba, ahol felnőttem? Vagy ő fog közelebb költözni hozzám, és ott lesz ápoló?
Itt, mondja ő, és én fékezek. Legalább tudom, melyik az a ház. Ady Endre utca, a házszám mindegy, a kerítés előtti tűzcsapról fogom megjegyezni úgyis. Gyors csók, kinyitja az ajtót, hallom, ahogy dühösen csahol az összes Buksi, Morzsi és Fickó.
Anna! Utánanyúlok, mire ő felém fordul, és az ajkamra helyezi a mutatóujját.
Ne mondj semmit, majd az idő eldönti. Na nyomás vissza az állataidhoz. Elmosolyodik, megsimítja az arcomat, kipattan a kocsiból, nem fordul vissza.
Várok, amíg eltűnik a kapuban, akkor veszem csak észre, hogy az utcában több helyen kétfős csapatok dobálnak be valamit a postaládákba. Politikai szóróanyag, ez nem kérdés, és a szüleimhez meg Polszkához is dobtak biztosan. Az ilyesmit nem szeretik a kutyák: már az ismerős postástól is acsarkodva ugranak a kerítésnek minden alkalommal.
Ne mondjak semmit? Talán igaza volt Annának. Úgy látszik, már megint én akartam eldönteni, amit csak az idő tud. Én akartam irányba terelni, ami történik, nevet adni mindennek, ami történhet közöttünk, vissza és előre elmagyarázni, ami volt, lehet és lesz, mintha a nyelvnek bármi hatalma lenne az idő és a viszonyok nagy zúgása, hömpölygése fölött.

Nem, nincs a nyelvnek hatalma. Ne szaladj előre, az idő majd eldönti. De abból a felforgató, mégis mámorító élményzáporból, a valószerűtlenségnek abból az áradásából, ami az utóbbi két napban rám szakadt, mert ez a két nap talán az egész életem irányát megváltoztatta, abból a felfokozott érzékelésből és fáradtságból, amit ez a két nap adott, már tudom: érdemes bízni ebben az időben. Szép idő jön, feszült, intenzív, de valahol mégiscsak szép idő. Igazi idő.

Kiérek az országútra, és rálépek a gázra.

Baróthy Zoltán (1977, Pápa)

Budapesten él. Szövegíróként dolgozik, emellett tanít. Novelláskötete, Az Amcsalat hegység tiszta levegője 2018-ban jelent meg a JAK-füzetek sorozatban.