Bogyó Noémi novellája (2. rész)

Arnold Eszter felvétele

Isten báránya*

(A folytatásban közölt novella első része itt olvasható.)

Aztán már szinte lehetetlen volt az ő-hív-meg-és-én-nem-utasítom-vissza kategóriát növelni. Kilencven százalék fölött nehéz nőni. Száz százalék meg nem létezik. Ezért az időre kezdtem hajtani. Azt próbáltam rövidíteni. Mennyi idő telik el az első szemkontaktustól addig, hogy felhívjon szobára? Fair playt játszottam. Még a statisztika kedvéért sem flörtöltem mindenkivel. Pedig lehetett volna emelni a dolog tétjét azokkal pasikkal, akikkel kokettálnom sem kellett, és már ragadtak is. Ezek a férfiak viszont nem érdekeltek. Csak olyanokra kattantam rá, akiknél beindult a mozi. Elég volt ránézni a pasira és láttam, mi mindent tudnánk csinálni egymás testével. Utálom a sztereotípiát. Kreatív és kísérletező típus vagyok. Ahogy nincs két egyforma pasas, úgy nem volt két egyforma menet sem. Az ismétlés szóba sem jöhetett. Érdekes statisztikai adatok kerekedtek ki abból is, hogy hány hapsi volt totál rámenős saját kezdeményezésből, mármint hányan vittek rögtön szobára. Magam is elcsodálkoztam, hogy a férfiaknak csak a 10%-a jött oda konkrét szexajánlattal. A többi minimum meghívott egy italra, hogy a forma kedvéért váltsunk néhány szót. Aztán voltak olyanok is, akik ebédre, vacsorára, múzeumba, sétálni vagy hajókázni hívtak. Na hajókázni nem kellett volna mennem, mert mint utóbb kiderült, az lett a végzetem. Nem is tetszett annyira Hans, a „hajókázós” fazon. Kopasz is volt, meg pocakos is, de a nézésében valami állatiul perverz csillogást láttam, aminek nem tudtam ellenállni. Meztelenre vetkőztetett és úgy kinyalt, hogy sikítottam gyönyörömben. Ilyen bevezető után nem is ellenkeztem, amikor pórázt rakott a nyakamba, és arra utasított, hogy játszunk. „Párducosdi”, így hívta a játékot. Négykézlábra kellett ereszkednem, és úgy sétáltatott az apartmanjában; erre indult be. Úgy is dugott meg először, mint egy állat: hátulról, és még el sem mentem, magára ültetett, véresre haraptatta magát, csikartatta a mellkasát, azt hörögte, hogy mélyebbre, erősebben, jól belemélyesztettem a körmeimet, aztán addig haraptam a mellbimbóját, amíg el nem élvezett. Emlékezetes volt az éjszaka. De a hajókirándulás az betett. Ott libegtem Hans karján a sétahajó felé. Már meg volt véve a jegye, hát vett nekem hozzá még egyet. Mintha nem lehetett volna kihagyni. Furák ezek a pasik néha. Isten tudja, mit forgatnak a fejükben. Azt hinné az emberfia, csak a farkuk vezeti őket. S ahogy úgy libegtem a sétahajó felé, arra gondoltam, hogy ahhoz képest, hogy családi jachtunk van a dokkban, elég fura beszállni egy ilyen rozsdás, koszos harmadosztályú turistahajóba. Fene ette volna meg Hansot a sétahajós kirándulásával együtt. Meg engem is, mert amikor felnéztem a kapitányi hídra és megláttam Emiliót, azt a brandos fazont, nemcsak a puncim kezdett muzsikálni, hanem a szívem is dübörgött. Alig kaptam levegőt. Na, gondoltam, most kell éppen tachycardiát kapnom. A tachycardia szinte családtag. Velem érkezett. Anya a születésemkor rengeteg vért veszített, és afelett valahogy elsiklottak az orvosok, hogy pótolni kellene. Csak akkor eszméltek, amikor már úgy dörömbölt a szíve, hogy az EKG írófeje Empire State Building nagyságú felhőkarcolókat rajzolt a papírra. Rögvest belé is nyomtak két zacskó vért. A felhőkarcolók azontúl rendszeresen visszatértek anya életébe…

Mindent bedobtam, hogy felhívjam magamra a brandos figyelmét. Még a kapitányi kajütbe is bemerészkedtem. Una foto con il capitano, édelegtem. Hansnak elködösítettem az agyát, hol a combomat, hol a fenekemet markolászta, ki sem látott a napszemüvege mögül, észre sem vette, hogy oda vagyok a kapitányért. Még a kapitányi sapkáját is feltetettem vele. Be is álltunk hármasban a fényképhez. Hans az egyik oldalamon, másikon a kapitány. A matróz, ha száz fotót nem csinált, egyet sem. Vigyorgott közben a lófogával. Különben nagyon ügyes volt az a matróz, irtóra tudott helyzetet teremteni. Hans figyelmét is sikeresen elvonta, amikor sorban álltunk a leszállásnál. Így a kapitány könnyen megkörnyékezhetett. A kezembe nyomta a cetlit a telefonszámával. Mélyen a szemembe nézett, mikor azt mondta, hogy boldog lenne, ha újra láthatna. Az a brandos tekintet, az a hang, az az érintés. Beleszédültem.

Másnap tudtam, hogy nagy gáz van. Szerelmes lettem. Egy olaszba. Innen a szomszéd városból. Kibaszottul szar szitu. Luigi, a férjem mindezek ellenére egy főnyeremény. Más nő még boldog is lehetne vele. Okos, kedves, gyengéd. Ráadásul imád. A tenyerén hordoz. Van úgy, hogy napokra eltűnök és ő nem kérdez, nem firtatja hol járok, mit csinálok. A pénztárcám mindig tele pénzzel, és a garázsban is mindig ott van a legújabb Ferrari modell. Amikor hazakeveredem meleg fürdő, ínyenc vacsora, hűséges kutyaszemek várnak. Na meg ott van a La famiglia. Don Carlosnak csak egy szavába kerül, és a kapitány szőröstől bőröstől eltűnik a brandos mosolyával együtt.

Eddig a legnagyobb gondom az volt, hogy hová rejtsem a naplómat, hogy Luigi véletlenül se találja meg. A fehér púpig érő toppot vegyem-e fel, vagy a piros fodros blúzt, esetleg a testhezálló ezüst ruhát? Na meg, hogy mit hazudjak Luiginak? Mára ez megváltozott. Bár az utóbbi időben még hazudnom sem kellett, meg sem kérdezte, hol voltam, mintha nem is érdekelné, vagy tisztában lenne a helyzettel. Kizárt, hogy tudja. Ha tudná, akármilyen rendes is, miszlikbe daraboltatna Don Carlos valamelyik bérencével. Egész nap nézegettem a cetlit a telefonszámmal. Mihelyst eszembe jutott, muzsikáltam lent és dübörgött a mellkasomban. Semmi másra nem tudtam gondolni. És teljesen másképp, mint az összes többire. Romantikus sétákról, holdfényes fürdőzésekről, első csókról álmodoztam. A mozi is beindult. Az is teljesen másképp. Láttam magunkat, ahogy a szerpentinekben motorozunk, én hátulról átkarolom, a vállára hajtom a fejem, ő meg vagányul egy kézzel fogja a kormányt a másik keze a térdemen nyugszik. Nem smacizóan, szeretetteljesen. Privát mozimban egy másik film is megjelent; ugyanúgy láttam magunkat: szomszédos tepsin egymás mellett feküdve a hullaházban. A világ legszebb vízihullái. Cseszek rá, hogy meddig tart így az életem. Amit az utóbbi hét évben leműveltem, abból egy hónap is elég ahhoz, hogy Don Carlos a nyakamra tegye szőrös kezét, és sajátkezűleg fojtson egy kád vízbe

Másnap aztán mégis küldtem neki egy SMS-t. Semmi extrát nem írtam bele, nagyon szűkszavúan csak annyit: „örülök, hogy találkoztunk”. Rögtön válaszolt, még hogy ő mennyire örül, már nem is számított rá, hogy visszaírok, és azóta sem tud kiverni a fejéből. Madarat lehetett velem fogatni, olyan boldog voltam.

Emilió lett attól fogva minden gondolatom. Belehabarodtam. Annyira szerelmes voltam, hogy féltem találkozni vele. Mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem tetszem neki? Mi lesz, ha kiderül, hogy csak szexre kellek? Mi lesz, ha kiderül, hogy egy kibaszott kurafi? Mi lesz, ha… Hiába kérdezte minden héten, mikor találkozunk, csak nem tudtam rászánni magam. Majd a jövő héten, biztattam. Amikor felébredtem, minden áldott reggel az ő kedves üzenete várt a mobiltelefonomban: buongiorno bellezza. Ilyet még nem láttam. Soha senkinek még nem voltam annyira fontos, hogy velem keljen, velem feküdjön. Luigin kívül. De ő nem számít.

Ritkán tudtunk telefonon beszélni, pedig legszívesebben mindig ott csüngtem volna a drót végén vele és hallgattam volna búgó hangját. Csak ha házon kívül voltam és biztonságos helyen, ahol tuti nem hallgatta le senki a mobilomat. Aztán vagy úgy három hónap múlva, már nem bírtam cérnával. Azt írtam neki, hogy hétvégén találkozhatunk. Füllentettem, hogy Positanóban leszek látogatóban az egyik barátnőmnél. Azt hittem, kiugrik a szívem a mellkasomból. Komolyan tachycardiát kaptam izgalmamban. Ebéd közben háromszor is ki kellett mennem a mosdóba, hogy helyre rakjam az elromlott szerkezetet. Emilió teljesen oda volt értem. Le nem vette rólam a szemét, el nem engedte a kezem. Játszottam az agyam, hogy saldi van. Semmi értelmes nem jutott az eszembe, ő meg csak szorongatta a kezem. Gavallér volt. Amin rajta felejtettem a szemem, azt már csomagoltatta is be az eladóval. Az egyik butikban aztán beügyeskedte magát az öltözőbe. Életemben nem smároltam olyan oltárit. Bár így most visszaemlékezve, semmi extra nem volt benne a Molotov hormonkoktélt leszámítva.

A nagy szerelemtől Carmela is visszajött. A cédát hét lakatra zárta. Udvaroltatott magának. Hagyta, hagy egye a fene, örült, amikor látta, hogy toporzékol a vágy a férfi pupilláján.

Szörnyen szerelmes voltam. Nem érdekelt már sem a La famiglia, sem Don Carlos bosszúja, sem pedig Luigi. Azt akartam, ő, Emilió is szerelmes legyen. Őrülten. Belém. Carmelaba, ne a cédába. Magamért szeressen, ne a muzsikáló testemért. Azt akartam, szeressen, megkérje a kezem és feleségül vegyen. Gyerekeket akartam szülni neki. Akár tízet is, ha akarta volna. A fejembe vettem, hogy addig nem adom oda neki magam, amíg szerelmet nem vall.

Vallott is. Carmela, elepedek érted, te kis gyilkos, amore mio, innamorato, mondta egy szép napon. Úgy éreztem, nincs boldogabb ember nálam abban a Sorrentói kis panzióban, ahol az ablakunk egy citromligetre nézett. Citromillatban úszott az egész szobánk. Ott nyugtattam a fejem Emilió szőrös mellkasán, egész testemmel átöleltem, mintha sziámi ikertestvére lennék. Hallgattam szívének kalimpálását, figyeltem lassuló légzését. Még napokkal később is citromillatú volt a hajam, ha beleszagoltam. Még Luigi is megjegyezte, hogy finom ez az új citromillat.

Hónapokig nem tudtunk betelni egymással. Annyira el voltam kábulva, hogy nem is vettem észre, mikor Emilió kezdett távolodni tőlem. Egyre ritkábban hívott, megváratott a válasszal. A hosszú vallomások tőmondatokká alakultak. Alig akadt ideje találkozni. Tudtam, hogy nem szabad, de elborult az agyam. Hívogattam, féltékenységi jeleneteket rendeztem. Tegnap odáig alacsonyodtam le, hogy elmentem leselkedni utána. Meg voltam győződve arról, hogy nő van a dologban.

Nem nővel volt. A haverjaival borozgatott a Tillia wineryben. Majd leesett a székről, amikor meglátott, de tartotta magát. Karon fogott, kivezetett. Mint egy kisgyereknek, nem, inkább egy félkegyelműnek, lassan, szótagolva magyarázta, hogy vége. Nála vége, már nem érzi azt irántam. Nem érzi azt? Mit azt? Még azt sem tudja kimondani, hogy nem szeret? Teljesen elborult az agyam. Nekiestem. Ütöttem, ahol értem, kiabáltam, hogy csal engem azzal a sok amerikai kurvával. Aztán ő is bepöccent. Vasmarokkal megragadott, moccanni sem tudtam. Azt ordította a képembe, hogy kurva vagyok. S neki nem kell ilyen feslett ribanc. Ilyen fehérmájú kibaszott céda. Ilyen kinek is kellene. Senkinek, csak annak a pöcs, balek nyámnyila férjemnek meg esetleg annak a szerencsétlen Hansnak, mondta. Sebesen kezdett verni a szívem, elsötétült minden körülöttem, mintha valami láthatatlan óriás egy nyeléssel befalta volna a napot, a holdat meg az összes csillagot. Nem emlékszem, hogy azután mi történt. Arra sem, hogy botorkáltam vissza az autóhoz. Éjfél is elmúlt már mire felébredtem. Kihalt volt a sikátor, csak az utcai lámpa pislákolt rendületlenül az út másik oldalán. Tá – tá – tititi -Tá -Tá. Majd újra kezdte körbe, körbe. Minden villanás lyukat égetett a recehártyámba, fekete körök ugráltak a szemem körül, émelygett a gyomrom. Kiszálltam. Már nem érkeztem tovább sem menni, ott a kocsi előtt kidobtam a taccsot. A szívem még mindig sebesen vert. Nem tudtam mit tenni, kénytelen voltam felhívni Luigit, hogy jöjjön, segítsen. Még soha, soha nem hívtam őt fel telefonon. És soha, soha nem kértem tőle segítséget. Biztos repült, mert pillanatok alatt ott volt. Vagy csak én veszítettem el az időérzékemet. Mint egy kisbabát emelt ki a sportkocsiból, s átvitt a magáéba. Lefektetett a hátsó ülésre, betakargatott. Azt mondta, bevisz a kórházba. Utolsó erőmet összeszedve tiltakoztam, kértem, hogy haza vigyen, vele akarok lenni. Luigi nem ellenkezett. Egész éjszaka borogatta a homlokomat, bár lázam sem volt és fogta a kezemet. Azt tette, amit tudott, ami eszébe jutott. Bármit megtett volna, ha akarom…

Az áldozni kívánó hívők sora elfogyott. A misének vége, menjetek békében. Csilingelt a padre hangja, és a ministránsokkal egyetemben eltűnt a sekrestyében.

A sekrestyében faragott fa ajtó vezet, csak úgy csillog rajta a kifényesített rézkilincs. Határozottan lépem át a küszöböt. A ministránsok már kámforrá váltak. A padre az ajtónak háttal áll, éppen a köntösét hajtogatja össze. Csodálkozva fordul felém. Mondom neki, hogy beszédem van vele. Jobban mondva nem is vele, az úrral.

Folyik belőlem a szó, a szemrehányás, a harag, az átok.

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet embert teremteni.

Ilyen tojáshéj lényt helyezni egy ilyen testbe, ilyen tojáshéjéletet ebbe a fertőbe, és abba – felfoghatatlan büntetésként – elrejteni egy cédát.

Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna álmokat, vágyat, falloszt, klitoriszt, orgazmust, szerelmet.

Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen, amikor elveszik az ember életét? Tudod te, milyen az élve eltemetettség? Tudod te, milyen a reményvesztettség? A testi vágy? A reménytelen szerelem? A megalázottság? A gyermektelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a kétségbeesés?

Úsztál tengerben? Ettél nápolyi pizzát? Fogtál-e virágszirmot, selymet, érdes tenyeret? Van farkad? Pulzáló punciba mélyedni vele, nyálkás krikszkrakszok hófehér lepedőkre rajzolni, míg tart az éjszaka?

A fiatal padre szomorúan néz rám. Kétoldalt tehetetlenül lógnak a kezei. Nem indulnak felém, nem sújtanak átkot, nem osztanak áldást, nem simogatnak, nem ütlegelnek.

Nincs válasz.

Már a hang sem jön a számon.

Már csak a némaság

Már csak a csönd.

Fordulok. Indulok kifelé. El, oda, ahol még van fönt és ahol még van miért.

Választ akarsz? Akkor halld, mennydörög a hangja:

Igenis lehet. Ilyennek akartalak, hát ilyennek teremtettelek.

Ilyennek?

Igen. Ilyennek. Tökéletesnek.

Megkondulnak a harangok, csilingel a padre hangja, ahogy mondja: Carmela, Isten báránya…

 

*A részlet a szerző éppen készülő Nápolyi történetek című novellafűzéréből olvasható.

A szövegben jelöletlenül Nemes Nagy Ágnes Istenről c. versének átíratai találhatók.

A szerző a novella megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.