Bogyó Noémi novellája (1. rész)

Marko Slavkovic felvétele

Isten báránya*

Akaratlanul is idehozott a lábam. Az Új-Jézus temploma. Tíz éve nem léptem át a küszöbét. Nézem a gyémántkő mozaikhomlokzatot. Mindegyik darabja külön van kifaragva, furcsa jellel szignálva. A korabeli nápolyi kőfaragók babonaságból, turpisságból vagy üzenetet akarva közvetíteni jelölték meg a gyémántköveket. A mai napig nem sikerült megfejteni ezeket a jeleket. Titkukat magukkal vitték a sírba. A turisták gyakran azt hiszik, palotát rejt a homlokzat. És nem sokat tévednek. Hajdan reneszánsz palota állt a falak mögött, meseszép freskókkal, zöldellő belső kertekkel. Most barokk bazilikát rejt a reneszánsz márványajtó, ami még Roberto Sanseverino ízlését dicséri.

Tíz éve hófehér menyasszonyi ruhában álltam az oltár előtt éppen Leonardo da Vinci Utolsó vacsora reprodukciójával szemben. Arra gondoltam, milyen szimbolikus a helyzet. Nekem is ez lesz az utolsó vacsorám, az utolsó még mielőtt a La famigliáé leszek. Mert Luigi csak egy báb, egy akarat nélküli figura Don Carlos bábszínházában, ugyanúgy, mint én, az apám vagy bárki, aki valaha kapcsolatba került vele, netalán keresztezte az öreg útját. Padre Leone, emlékszem, például annyira zavarban volt, hogy mise közben meg-megbotlott a nyelve, és Isten báránya helyett többször is „Istenbárány” csúszott ki a száján.

Teljes erőmből nekiveselkedem a súlyos ajtónak, még így is nehezen nyílik. Mise van. A padre az oltár előtt hangyanagyságúnak tűnik. Fiatal, nagyon fiatal. Őt láttam két hete a Chiarra kolostor előtt focizni a srácokkal. A reverenda alatt fehér tornacipőt hordott. A legolcsóbb fajtát. Hullámos barna haja a homlokába hullt. Csilingelt a nevetése is. Mintha csengőt nyelt volna. Arra lettem figyelmes. A nevetésére. Ahogy álltam, beindult a mozi. A templom lépcsőjén egy sereg kamasz ült, röhögtek, pisszegtek, füttyentgettek, amikor észrevettek.

Leülök a leghátsó sorba. Észrevétlen akarok maradni. Istennel van beszédem. Ki tudja, még az is lehet, hogy gyónni fogok. Mise után elmegyek a padre után. Nem előtte, mint ahogy szokták. Azt már lekéstem. Meg különben is, nem oszt, nem szoroz. A fekete báránynak nem jár Jézus teste.

Rossz asszony vagyok. A legrosszabb fajtából. Ráadásul egy szent felesége. Ahogy Don Carlos, az apja szokja mondani: „Luigit, az én uramat kenyérre lehet kenni”. Amit pedig Don Carlos mond, az vagy igaz, vagy ha nem, akkor elintézi, hogy igaz legyen. Már Luigi gyerekkorában leszögezte: ha Dio nem volt hozzá elég nagylelkű és könyörületes, mert sem kiállást, sem ügyességet, sem szépséget nem adott neki, de még az életre sem teremtette, akkor én, Don Carlos, az apja, Nápoly legszebb lányát adom hozzá feleségül. Don Carlos állja a szavát. Különben meg nem is volt olyan nehéz dolga, mert a faterom egy kisebb vagyonnal tartozott neki. A fene tudja, miért, mert nem piált az öreg, szerencsejátékban sem utazott és kurvákat sem látogatott. Nem is tudta senki, az anyám sem, hogy el van adósodva, míg egyszer haza nem állított krétafehér arccal. Ahelyett, hogy leült volna az asztalhoz és megette volna anyám sorozatos tésztáját, egyenesen a bárszekrényhez ment, és kihalászta azt a majd húszéves whiskyt, amit a lakodalmukra kaptak, nem tudom, hogy véletlenül nem-e éppen Don Carlostól. Anyám szólni sem mert, olyan tragikus volt az ábrázata. Lecsavarta a whiskys üveg kupakját, és a bárszekrény előtt állva üvegből öntötte magába az italt. Minden korty megkondult a gigájában, mint az öreg harangtorony kopott harangja, olyan tompa, fémes hangot adott az összes nyelet. Az ádámcsutkája meg ritmikusan fel-le mozgott, még ki nem itta az egészet. Az utolsó kortyba megtántorodott. Nem esett el, ügyesen belekapaszkodott a karosszék támlájába. Majd kézfejével hanyagul megtörölte a száját, az üvegre gondosan visszatekerte a kupakját, és mintha mi sem történt volna, visszatette a bárszekrénybe. Én éppen a felvételi vizsgámra készültem. Akkoriban el sem tudtam képzelni a jövőmet anélkül, hogy ne szereznék tanári diplomát angol nyelvből és irodalomból. Még vacsora előtt az asztalnál is a tételeket magoltam, mikor apám berobbant a nappaliba. Aztán odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és miközben fátyolos szemmel elnézett a fejem felett, azt mondta, erre már nem lesz szükséged. Néztem, de nem értettem. Az anyám továbbra is sóbálványként állt, pisszenni sem mert, miközben apám azt ecsetelte, milyen nagy szerencse ért minket: Don Carlos megkérte a legkisebb fiának a kezem. Anyámból kirepült egy sóhaj: „a gyagyásnak?”. Apám tiltakozott, nem gyagyás az, csak vajból van a szíve, mondta. Jobbat keresve sem találtunk volna a mi kis Carmelánknak. Anyám, a harcos, az anyafarkas, aki foggal-körömmel védett meg minden veszedelemtől, csalódástól, szenvedéstől, szótlanul állt, csak bámult maga elé, bámulta a sárga virágmintás kövezetet, mintha onnan lehetne kiolvasni, mi is legyen a teendő. Nem sok idő volt sopánkodni, panaszkodni, sírdogálni. Nekiálltunk padlót sikálni, ablakot fényezni, ünnepi ebédet főzni. Közben hol dühöngtem, mérgembe földhöz vagdostam a rongyot, kést, lábost, mikor mi volt a kezembe, hol az egereket itattam kétségbeesetten.

Másnap leesett ám mindenkinek az álla, amikor Don Carlos fekete Rolls-Royce-a pontban délben begördült a házunk elé. Még a Szent Chiara kolostor harangjai is megkondultak, mint a különleges egyházi ünnepeken. Ott álltam az ablakban a leeresztett zsalugáter redőnyei közül lestem kifelé, és azért imádkoztam, hogy valami csoda történjen, váljon az egész La famiglia kámforrá, Don Carlos, Isten bocsáss, kapjon szívinfarktust, vagy minimum ne akarjon engem feleségül venni a gyagyás. A sofőr szállt ki először. Sötétkék uniformisán az arany gombok csak úgy csillogtak a napsütésben. Fehér kesztyűs kezével ajtót nyitott Don Carlosnak, Donna Magdalénát még ki is segítette az autóból. Utolsónak Luigi kászálódott elő a Rolls-Royce-ból egy óriási virágcsokorral. Az egész lánykérés mesébe illő volt. A csokorba gondos kezek a legszebb rózsafajtákat kötötték: fehér tenyérnyi pünkösdirózsa, hajnalpír színű tearózsa, rózsaszín futórózsa, vajszínű törperózsa és halványzöld óriás rózsabimbók. A gyűrű csillogott-villogott a sok kis gyémántkőtől. Kaptam hozzá nyakláncot meg fülbevalót és karperecet is. A vőlegény fekete szmokingban, hófehér ingben térdepelt előttem, kövér verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, miközben megszeppenve rebegte, hogy legyek a felesége. Az egész férfi maga volt a bocsánatkérés, ahogy előttem térdepelt és tekintetével a kegyeimért esedezett. Akkor született meg bennem a királynő. A királynő, aki nem kér, hanem elvesz. A királynő, aki csak jókedvében ad, sosem kegyelemből. A szempillám sem rebbent, amikor igent mondtam. Apámból felszakadt egy sóhaj. Don Carlos szeme huncutul csillogott. Donna Magda meg szeretetteljesen átölelt, és biztosította anyát arról, hogy ezentúl ő fogja helyette a gondomat viselni. Anyának leolvadt a kínmosoly is az arcáról. Olyan volt, mintha élve eltemették volna. De nem szólt, nem tiltakozott. Szótlanul kiment a konyhába, hogy behordja az ételt.

Nem hallgatom a fiatal atya prédikációját, a nagy térben szétfolyik csilingelő hangja, visszhangként verődik vissza az öblös falakról. Arra gondolok, hogy mivé lett Carmela az alatt a tíz év alatt. Úgy kopott ki belőlem, mint vászonterítőből a színek, amiket kint felejtettek a napon, s tíz év után valakinek az eszébe jut és behozza a hűs szobába. A lelkem sivataggá égett a képmutató mindennapjaimban. Lakodalom után kiköltöztünk Luigi házába, amit Don Carlostól kapott. Nem is ház, kisebb palota, méretes kőfalakkal körülvéve. Pompás kertje tele virággal, mór stílusú kis csobogókkal.

A nászéjszakán apácát játszom. Bokáig érő lenvászon hálóingben, nyakamig begombolva feküdtem mellé, és rögvest hátat fordítottam alvást színlelve. Nagyvonalúan azért megengedtem, hogy elvégezze rajtam a dolgát. Óvatosan felhúzta a hálóingemet, vigyázva, hogy fel ne ébresszen. Addig dörgölődzött hozzám hátulról, míg egy kicsit bemerevedett parányi dákója, majd becsusszant. Észre sem vettem volna, ha közben nem fújtat, mint egy gőzmozdony. Meg sem nyikkantam, meg sem mozdultam, mélyen lélegeztem, tettetve, hogy alszok. Nem kellett sokat várnom, hogy bevégezze. Pár lökés, s már jajdult is, rángott egész testében. A kis giliszta pulzált párat, majd kicsusszant belőlem, mintha ott sem lett volna. Magja sincs rendes. Csak amolyan fényes csíkot hagy maga után, mint a csiga. Dio nagyon fukar volt vele a férfierő terén is.

Magamat, mármint Carmela sötét oldalát, sem ismertem igazán mielőtt férjhez mentem. Eltartott egy ideig még rájöttem, mi tud ilyen lélektelen környezetben életben tartani. A mézeshetek után az unalom különböző fázisain estem át. Mindent meg lehet unni egy bizonyos idő után, a féktelen vásárlásokat, vad tivornyákat, cél nélküli utazgatásokat, egzotikus nyaralásokat, őrült száguldozásokat. Mindent csinálhattam és egyben semmit sem csinálhattam. Semmit abból, amit azelőtt értelmesnek, érdemlegesnek tartottam. Mindent megkaptam és mindent elvesztettem. Oda lett az egész életem, a szabadságom, az álmaim. Még a legjobb barátnőm is került, mintha valami ragályos betegségben szenvedtem volna. Az egyetemi tanulmányaimnak végleg befellegzett. Két év leforgása alatt kipróbáltam mindent, amit addig nem engedhettem meg magamnak. Megtanultam kismotoros repülőt vezetni, utaztam légballonon, búvárkodtam, felvitettem magam a Mont Blanckra és végig gyalogoltam Perun. Ott valami eltört bennem. Mintha léket kapott volna a lelkem, s elillant belőle az, ami addig Carmela volt és úgy-ahogy értelmet adott a mindennapoknak, a helyébe pedig egy fehérmájú démon költözött. Ez a lélekváltás azon az estén történt, amikor Ollantaytambóban egy indián ünnepségen próbáltam alkoholmámorral oldani az oldhatatlant. Luigit fárasztották a hajnalig tartó tivornyák, a hosszú erőltetett menetek és azon az éjszakán feladta az őrzésemet. Éppen azon az éjszakán, amikor az a titokzatos márványarcú fújta a pánsípot. Úgy fújta, hogy hajlongtam a hangjára, mint karcsú cédrusok a szélben, pezsegtem ott lent, mint egy hangcsengő. Próbáltam csitítani, próbáltam elaltatni a pezsgést, próbáltam, nem bebújni a márványarcú mellé a szúrós, színes pokróca alá, próbáltam nem leszopni óriás ágaskodó vesszőjét. A távozó Carmela utolsó kétségbeesett próbálkozásai voltak ezek, mielőtt végleg becsukta maga után az ajtót. Meghalt a királynő. Éljen a céda.

Elkezdődött bennem a céda uralma. A céda, aki nem volt más, mint egy pulzáló, élvezethajhász klitorisz. Orgazmusokkal számoltam az órákat.

A Peruból való visszatérésem után a legjobban a szalonban szerettem mulatni az időt, a liliomok között a bársony kereveten heverészni, Stan Getz Bosa nováját hallgatni, piszkos történeteket kitalálni a márványhomlokúval, a vágyat különböző praktikákkal gerjeszteni, újra és újra elélvezni, miközben a kristálylámpa fénye millió darabra tört a velencei tükör aranyrámáján.

A céda telhetetlen volt. Hamar megunta a kereveten való heverészést. Az éjszakai orgazmusmaraton csak átmeneti állapotnak tűnt, egy idő után már nem csak orgazmus kellett, hanem adrenalin is. A céda kilépett az árnyékból az amalfi parti napfényre. Ki-kiruccant Positanoba, Amalfiba, Sorrentoba, hogy új prédát találjon. Akkoriban olvastam egy amerikai tanulmányt arról, hogy a nőnek elég rámutatni egy férfira ahhoz, hogy az övé legyen. Az ilyet nem lehet nem kipróbálni. Nem kis elégtétellel járt az összehasonlító statisztikám, miszerint jobb vagyok, mint az amerikai egyetemista csajok, akik arra a szexuális vonatkozású kérdésre, hogy „feljössz hozzám ma este?” 70%-ban igenlő választ kaptak. Nekem mondjuk kicsit stilizálnom kellett a kérdést: Felmegyünk hozzád, bébi? Nem kellett sokáig próbálkozni, hogy rájöjjek, fel sem kell tennem a kérdést, felteszik a pasasok helyettem is. Külföldi turistákra kattantam rá, akik egyedül, vagy barátokkal utaztak. Volt egy pár vendégmunkás esetem is, de azok neccesnek számítottak, mert a kalandunk után nehéz volt levakarni őket. Féltem, hogy felkutatnak, és rám találnak. Rendszeresen naplót vezettem a trófeákról, minden apró részletet feljegyeztem, havonta egyszer pedig kiértékeltem az eredményességemet, és összehasonlítottam az előző hónappal…

* A részlet a szerző éppen készülő Nápolyi történetek című novellafűzéréből olvasható. A történet folytatását hamarosan közöljük.

A szerző a novella megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.