R. Nagy Krisztián: Malacpersely

Hét hosszú éve tartott a szárazság.

A királyság tartalékai elfogytak, az erdei vadak száma évről évre csökkent. A király, bár nem túl előrelátó, de jólelkű uralkodó volt. Amint a baj egyértelművé vált, megnyitotta kastélya kamráit a nép előtt, kiosztotta parlagon heverő földjeit, legalizálta a vadászatot a királyi erdőkben, a halászatot a királyi vizekben, a galamblövészetet a királyi egeken. Persze nem sokat segítenek a földek, erdők, vizek és egek, ha nem nő a termés, az állatok elvándorolnak, a halak pedig nem ikráznak.

A király kész volt arra is, hogy kiürítse a palota kincstárát, az évszázadok alatt atyái által felhalmozott aranyat elkereskedje a környező birodalmakkal – ám az ínség nem csak az ő földjét sújtotta. A szomszéd királyok, bár az aranyat szívesen elfogadták volna, nem tudtak ételt adni cserébe.

– Jóuram! Ha a népesség takarékoskodna – a királyi éhségattasé egy hatalmas pergamentekercset nyitott szét, tele betűkkel, és még annál is több számmal –, kihúzhatnánk az elkövetkező évet, és ha Isten is úgy akarja, az ínség véget ér a jövő évi betakarításkor.

– Hét év szárazság és ínség után, miért gondolod, hű tanácsosom, hogy a következő év enyhülést hoz majd?

– Van egy másik tekercsem, excellenciás uram – az éhségattasé előhúzott köpenye alól egy, az előzőnél még vaskosabb tekercset. – Megvizsgálva a történeti feljegyzéseket, a hétéves ínség szekvenciálisan ismétlődő, és összefüggésben áll a földgolyóbis forgástengelyének billegésével, amit a matematikatudomány segítségével, a csillagok állását nézve, bizonyítani tudni vélek, nagyuram.

A király csalódottan leintette.

– Reménykedtem, hogy mennyei látomásod volt, hű tanácsosom. Vagy egy mágikus teknős – mondta. Bármilyen forrás, ami valóban hiteles.

– Sajnálom, uram.

– Lényegtelen, mivel nincs más választásunk. Szóval ha a nép beosztja az élelmét, kihúzhatjuk a termésig.

– Mindenki csont és bőr lesz ugyan, jóuram, de igen, lehetséges.

A király megfontolta hű tanácsadója szavait. Tudta, óvatosan kell eljárnia. A nép éhezett, márpedig egy éhező nép gyorsan dühös csürhévé válik, ha az elit arra próbálja kényszeríteni őket, hogy a saját érdekükben éhezzenek még egy kicsit.

„Kenyeret és cirkuszt a népnek, fiam, kenyeret és cirkuszt!” – csengett fülében néhai atyja, az előző király bölcs mondása, melyet az öreg maga talált ki.

Kenyeret jelen helyzetben nem tudott adni. Ellenben cirkuszt…!

A király bejelentette, hogy újév napjára datálva hízómalacversenyt tart a királyság. Minden paraszt, nemes, földesúr benevezheti disznóit. A verseny bírája a királyné őnagysága, a fődíj pedig (a malacok levágásából származó közösségi lakoma mellett) a királyság kincstárának fele!

A királyi kincstár fele! A nép kollektív álla a padlóra esett. Mindenki tudta, hogy ínség ide vagy oda, az államkassza bizony tele van, hiszen az arany nem ehető.

Több száz hízót neveztek a versenyre, valószínűleg a királyság teljes állományát, még a legcsenevészebbeket is. Hiába a hangosan korgó gyomrok, a temérdek kincs reménye elég volt ahhoz, hogy a gazdák elodázzák az állatok levágását. Sokan akadtak azonban, akik a bejelentést megelőző napokban, hetekben vágták le utolsó hízójukat, és, mondani sem kell, elég frusztráltak voltak az ügy kapcsán.

– Há’ figyeljé’ má’, bátya, azt beszítük, hogy levágom én a kocát, elosszuk, ahogy szokás, aztán őssze’ megyek én disznóvágásra hozzád! Oszt most nem vágsz, én éhen maradok, te meg nyersz egy csomó pínzt, ez azér’ nem járja, kend!

A jószomszédi viszony egyesek számára többet ért a potenciális aranyérmeknél, így ilyenfajta megállapodások születtek:

– Mondjuk, hogy az én kocám félig a tied is, oszt ha nyerünk, jól elosszuk az aranyat. De ha félig a tied, te csinálod az etetés és a ganézás felit is!

A tenyerükbe köptek és kezet ráztak. Aztán hazamentek, elmondták asszonyaiknak, miben maradtak, akik jól lehordták őket, mert az ilyet papírra kell vetni, nem elég a tenyérbe nyáladzani.

A következő napi kocsmázás során megíródtak az első malachányad-papírok.

A dolognak hamarosan híre ment. Mivel a disznóölés közösségi elfoglaltság volt, a nevezett közösség nem hagyhatta szó nélkül az ügyletelést.

– No, álljon csak meg a menet! – mondta a közösség. – Mi is évek óta minden disznóvágásba

besegítünk, attó’, hogy nem tartunk állatot, nekünk is jár ám valami részesedís!

A kocák tovább osztódtak, egyes disznóknak több tucat tulajdonosa lett. Mindez nem várt következménnyel járt.

– Nézzétek, komák! Ha harmincketten etetjük a hízót, akkor azt’ biztos, hogy a mienk lesz a legszebb és legkövírebb.

Erre a fantasztikus ötletre nagyot ittak, nem tudván, hogy a megállapodásuknak máris híre röppent, és eljutott a királyság összes malactulajdonosának fülébe.

– Ha ezek közösen hízlalják a disznóikat, az én kocámnak bizony semmi esélye nem lesz – gondolták a magányosabb gazdák. – Nincs mit tenni, nekem is el köll adjam a disznó egy részit, hogy versenyképes maradhasson.

Mindenki részt akart venni a malachányad-kereskedelemben. Hamar összeállt a kép, hogy 10-20-30-40 ember közös munkája nem ideális megoldás egyetlen disznó tartására, így egy okosabb gazda kitalálta, elég lesz, ha a disznóhányadokat egy az egyben malactápért adja el. Azonkívül, hogy kezelhetőbb lesz az egész, megnyílik a piac, hiszen nem kell a résztulajdonosoknak a közelben lakniuk, hogy átjárjanak hozzá etetni és ganézni. Az ötlet jó volt, így a többi gazda is átvette az üzleti modellt, a hányadtulajdonosok pedig kifejezetten örültek, hiszen extra munka nélkül akár több különböző gazda malacának hányadait is felvásárolhatták, amíg futotta rá tápból.

Többé nem volt szükség arra, hogy ismerősön, vagy ismerős ismerősén keresztül jusson az ember malachányad papírokhoz, ami egyben azt is jelentette, hogy a potenciális beruházók körülnézhettek, és a csekély kis nélkülözhető élelmüket a legszebbnek tűnő hízóra költsék. A gazdák limitált mennyiségű hányadra osztották kocáik tulajdonjogát (nem mindegy, hány felé lesz szétosztva a nyeremény), így a malachányadok ára ingadozni kezdett – egy szép kövér hízó egy hányadáért többet voltak hajlandók fizetni az emberek, a győzelem vélt nagyobb esélye miatt, így egymásra licitálva feltolták ezen hányadok árát – ezzel szemben egy csenevészebb sertés, csenevészebb esélyeiből kifolyólag, csenevészebb értékű hányadokat fialt.

A versengés immáron nemcsak a királynő kegyeiért folyt a köznép között, hanem azért is, hogy beszerezzék a legértékesebb süldők hányadait. A magas árakat nem mindenki tudta megfizetni disznótáppal, de egy fontos tudnivaló dolog a malacokról, hogy malacok: bármit megesznek! Nincs elég kukoricád és makkod kedves befektető? Semmi gond – jöhet a kifli, a pogácsa, születésnapi torta, sajt, kolbász, tegnapi gulyásleves!

A piac megállíthatatlanul bővült, és mindenki versenyképes akart lenni.

– Nagyuram! – járult a király elé tanácsosa, egy újabb, számokkal teli pergament szorongatva. – Jó híreket hozok!

– Beszélj, hű szolgám!

– Királyom végtelen bölcsességében kitalált hízóversenye úgy tűnik, valóban megmentheti az országot. A nép annyira el van foglalva a kompetícióval, hogy mindenfajta törvényi rendelkezés nélkül is alig esznek, a tartalékaikat inkább malachányadokra költik.

A király meglepődve dörzsölgette szakállát. Nem volt hozzászokva, hogy a nép pozitívan tekintsen a rendelkezéseire, így gyanús volt neki a dolog.

– Várj csak, hű tanácsosom! – vonta fel királyi szemöldökét. – Ha a nép minden étkét a malacoknak adja, nem fognak ugyanúgy éhen halni rövidest?

– Ez a legjobb az egészben, excellenciás uram! Mindössze pár száz malac van a birodalomban, és van egy limitje annak, mennyi tápot lehet lenyomni ezeknek a kocáknak a torkán újév napjáig. A verseny befejeztével, amikor levágjuk az összes disznót, a gazdáknál több száz mázsa eleség lesz még mindig. Ezt aztán az év elején úgyis megadóztatjuk, és mivel szépen lepapírozott kereskedéssel szerezték, nem tudják elsumákolni a nagy részét, ahogy általában teszik. Bőséges tartalékaink lesznek tehát fenségem éléskamráiban, amit lassanként szétoszthatunk a pórnép között a jövő évi betakarításig.

A király hitetlenkedve hallgatta tanácsosát, hiszen akárhányszor kinézett a királyi ablakon, látta, hogy hű alattvalói napról napra soványodtak, ami, normál esetben, a forrongó lázadások előjele volt.

– Biztos vagy benne, hogy nincsenek forrongó lázadások? – kérdezte.

– Senki nem forrong, nagyuram. Azzal vannak elfoglalva, hogy az ideális malacszépségről és a királyné holdciklusáról vitázzanak.

– Hogy a királyné micsodájáról vitáznak?

A király tanácsosa nyelvbotlásra hivatkozva témát váltott. Nem akart belemenni a női fiziológia rejtelmeibe, különösen, mert a nép nem csupán a királyné pontos ciklusát igyekezett kifundálni, hanem a király férfias potenciáját is, elvégre ez mind hatással lehetett az újévi végső döntésre, ennél fogva a malachányadok értékére.

Minél több pletyka keringett a királynő vélt preferenciáiról malacügyben, a hányadok értéke annál gyorsabban változott. A parasztság először kétkedve bámult a kezükben tartott papírdarabokra, amiket pár napja hat kifli, két kolbászcsücsök árán szereztek be, mára viszont, kiderülvén, hogy őfelsége jobban szívleli a kunkorodó farkakat a kurtáknál, a hányad ára tizenhat kifli, négy kolbász és egy sajttömb lett. A hatalmas nyereség sokak számára ellenállhatatlan volt, és túladtak az értékes hányadokon. Bővült a papírok piaca – már nemcsak a gazdák és a vásárlók közt folyt a kereskedelem, hanem a vásárlók és a vásárlók között is.

Egyértelművé vált, hogy akkor lehet profitálni, amikor egy malac esélyei feljebb mennek. Vegyél hányadot olcsón, add el drágán. A papírforgalom gyorsabb lebonyolítása érdekében a különböző községek kineveztek egy-egy „disznóalkuszt”. Többé nem kellett minden parasztnak a gatyájába tömve őriznie a hányadait, a disznóalkuszok vigyáztak a papírokra, miközben név szerint számon tartották, hogy a náluk lévő hányadokból mennyi kié a faluból – kompenzációként a kemény munkáért pedig az alkuszok minden papírvétele, -eladása után zsebre tehették a kezet váltó kiflik és kolbászok csücskeit.

Az emberi kreativitás végtelen, ha potenciális kolbászokról van szó – ha igaz a szóbeszéd, kilencven másodperc telt el az első disznóalkusz kinevezését követően, míg egy furfangos úriember fel nem kereste őt forradalmi ötletével:

– Figyeljen koma, gondolkoztam…

– Nem vagyok a komád, köztiszteletben álló disznóalkusz vagyok, ha tudni akarod.

– No jó: figyeljen, alkusz úr! Van magáná’ most negyven hányad a pékék malacából, különböző emberek neve alatt. Én tiszta biztos vagyok benne, hogy le fog menni az ára annak a dögnek hamarost, mert a királyné nem szereti a foltos desznókat, hallottam fél füllel a múltkor. Mi lenne, ha abból a negyvenből én kölcsönkérnék húszat, eladjuk, aztán amikor lemegy az ára, valóban visszavesszük – te kétszer kapsz az üzlet után jutalékot, én pedig megtarthatom a különbözetet.

– No és mi van, ha a hányadok tulajdonosai idejönnek, aztán el akarják adni maguk a papírokat, amiket már eladtunk?

– Hát lesz nálad elég papír még mindég, az meg mindegy, hogy konkrétan melyik papírról beszélünk, kinek a neve alatt. Én garantáltan vissza fogom venni, amit most kölcsönkérek, mondjuk a Medve hónapjának végén, ha nem előbb. Írhatunk róla egy kölcsöngarancia-papírt. Ha a határidőre, vagy előtte lemegy a disznóhányad, profitálok, ha drágul, akkor így jártam, veszítek pár almát. Te mindenképp jól jársz, mert én vállalom a kockázatot.

– Hmm – hümmögte a disznóalkusz, miközben már ki is állította az első kölcsöngarancia-papírt.

Érdekes dolog a kölcsönrendszer – az alkusznál mindig ugyanannyi hányad maradt, csak a tulajdonosok száma nőtt, ahogy egyre több kölcsönbe adott papír került eladásra. Újra és újra, elvégre egy-egy papír többször is kölcsönadható volt, amíg a garanciaszerződés biztosította, hogy a kölcsönzők vissza fogják vásárolni őket.

Szerencsés ötlet volt, mivel a kölcsöngaranciák bevezetésével egyidőben a disznóhányadok értéke, érdekes módon, csökkenni kezdett. Egyre többen engedhették meg maguknak a vásárlást, és egyre többen tartották jó befektetésnek a kölcsönzést.

– Jóuram! Remek híreim vannak! Ha matematikatudományos számításaim pontosak, a nép által cserélgetett malachányadok alapján úgy tűnik, több élelme van a birodalomnak, mint gondoltuk.

– Lehetséges ez, hű tanácsosom?

– A számok nem hazudnak, királyom. Végigjártam az országot, és számbavettem az összes disznóalkusz által vezetett nyilvántartást. Bőségesen van élelme az országnak, akár két-három további ínséges évre is.

– Annak ellenére, hogy minden sertéshányad ára lement az elmúlt hetekben? – kérdezte a király.

– Annak ellenére, hogy minden sertéshányad ára lement az elmúlt hetekben – felelte az éhségattasé.

– Hümm – mondta a király röviden.

– Nézze, komám, fülembe jutott, hogy felvásárolt százötven hányadot a polgármester fiának sertéséből, aminek azóta leesett az ára.

– Így van, rossz üzlet volt.

– Nem értek egyet, drága barátom. Az a jószág kitűnő példánya fajának, miután jól felhizlalják, az emberek kapkodni fogják a hányadait, majd meglátja!

– Sajnos félek, nem így lesz.

– Hah. Akár fogadnék is rá!

El is mentek a legközelebbi disznó-alkuszhoz nyélbe ütni a fogadást. A kétkedő hányadtulajdonos írt egy ígéretszerződést, amely szerint eladja a szerződés tulajdonosának a 150 hányadát a polgármester fiának malacából, pontosan a jelenlegi ár másfélszereséért, a következő hónap bármely napján, akármennyi is legyen a hányadok piaci értéke épp. Ezt az ígéretszerződést a barátja megvette tőle öt kifliért.

– Tessék – mondta a kétkedő befektető. – ha felmegy az ár egy hónapon belül, beváltod az ígéretszerződést, az én profitom limitált lesz, te jól jársz.

– Ha pedig nem megy fel az ár – bólintott a koma –, akkor nem váltom be, de te legalább kerestél öt kiflit.

Ahogy továbbálltak, egy harmadik befektető azonnal megkörnyékezte az alkuszt.

– Ez az ígéretpapirosdi jól hangzik, írhatnék én is? – kérdezte.

– Miért ne – mondta a disznóalkusz. – Mennyi és milyen malachányada van uraságodnak?

– Kell, hogy legyen? Elég, ha megveszem őket, amikor valaki beváltja az ígéretszerződést.

Kockázatos, de ha az ár nem megy fel, tiszta haszon.

Mindössze hatvan másodperc telt el az első ígéretszerződés és az első fedezetlen ígéretszerződés megírása között, és ezt követően hasonló iramban született még több, ahogy a nyerészkedni vágyók beálltak a sorba.

Eljött a Medve hónapjának vége, a Négy Boszorkány estje, amikor leül az első dér a fűszálak peremén, és előbújik a hóbagoly az odújából a telihold alatt. A Bika hónapja egy éjszakányira volt, de ami lényegesebb – lejárt az első kölcsöngarancia-papírok határideje.

A kölcsönzők széles vigyorral az arcukon kezdték el felvásárolni az értékcsökkent malachányadokat, a vigyor azonban rövidest pánikszerű grimasszá vált, amikor egymásra licitálván észrevették, hogy az árak rohamos növekedésbe kezdtek. Minél inkább nőttek, a hányadok tulajdonosai annál kevésbé akartak megválni a papírjaiktól.

– Mehet ennek még feljebb az ára!

A kölcsönzőknek azonban muszáj volt megvásárolható hányadokat találniuk, mégpedig gyorsan. Ahogy az érték nőtt, úgy terjedt a pánik is, azok a kölcsönzők is vásárlásba fogtak, akiknek még nem volt esedékes a határidejük, először, hogy mentsék a profitjukat, majd hogy csökkentsék a veszteségüket.

A fedezetlen ígéretszerződések kiadói is észbekaptak – több száz, sőt több ezer hányadot ígértek el a szerződéseikben, amelyek nem voltak a nevükön.

A hányadtulajdonosok azonban nem akartak eladni. Az árak nőttek és nőttek, az egekbe, túl az óriások birodalmán a felhők közt, majd át a sztratoszférán, fel a Holdig.

A Hold sajtból volt, de már réges-rég ehetetlenné száradt, úgyhogy a befektetők inkább a potenciális kolbászaikat, kukoricacsöveiket, szalonnáikat, körtéiket, mazsoláikat számolgatták, mielőtt korgó gyomorral az ágyba feküdtek, a bika havának izgalmasnak ígérkező disznópletykáiról álmodozva.

– Királyom…

– Még több jó hír, tanácsos?

– Igen, felséges uram.

– Több élelme van a birodalomnak, mint gondoltuk?

– Jóval több.

– Tévedés kizárva?

– A számok nem hazudnak.

– Biztos ne kérdezzük meg a mágikus teknőst?

– Ugyanezt mondaná.

A királyság kihirdette az ínség végét, egy országos fiesztával egyetemben. A csontsovány nép örömmel fogadta az ünnepséget, ami élelmük nem volt épp disznóhányadokban, ígéretszerződésekben, vagy kölcsöngaranciákban lekötve, összeadták a hatalmas lakomához. Ideje volt kicsapni a hámból!

Ittak, ettek, mulattak, nevettek, danoltak, három nap és három éjszakán át. A verseny száz legékesebb malacán kívül felfalták a királyság összes kézzelfogható, szájjalrágható, gyomorralemészthető kalóriáját, egytől egyig, kivétel nélkül.

A királyság hét napon és hét éjszakán át pihent a fiesztát követően, amíg egy nyirkos szerdai reggelen újra megkordult egy gyomor. Semmi baj, gondolta a gyomor tulajdonosa, van egy hányad papír kéznél, ami tízezer csülköt, hét mázsa gabonát, negyvenöt kiló lyukacsos sajtot és hatvan liter bort ér a malacpiacon.

A malacpiac azonban nem nyitott ki aznap. Sem az azt követő nap. Nem volt egy szem rizs, egy darab zsemlemorzsa, egy lerágott báránycombra ragadt húscafat sem az országban. Mindenki szerette volna eladni a milliókat érő papírjait, de senki nem tudott vásárolni. A malachányadok percek alatt értéktelenné váltak.

Az egész királyság rövid időn belül éhenpusztult, és nem maradt más mint száz malac. Száz hízott malac, melyek összértéke kevesebb volt, mint egy szem szőlőé, így senki nem vágta le őket.

Ha a malacokat levágták volna, az én mesém is tovább tartott volna pár sorral.