Baranyai Norbert: 1848–49 emlékezete Szabó Magda Sziluett című drámájában

(tanulmány)

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kollektív emlékezetünknek olyan kiemelt jelentőségű történelmi eseménye, amelyhez már egészen korán a modern polgári nemzet születésének szimbolikus jelentéseit társította a közvélekedés. Bár maga az emlékezet hívószavaként emlegetett dátum eltérő értéktársításokkal összekapcsolt történéseket foglal magába (kezdve a márciusi forradalommal a szabadságharc katonai-politikai történetének fontosabb fordulópontjain át az aradi kivégzésekig), mégis – amint azt Bényei Péter megállapítja – 1848–49 emlékezettörténeti jelentősége abban ragadható meg, hogy „a magyar nemzet modern értelemben vett létrejöttének kiindulópontja, visszavonhatatlan alapozó eseménye lett: hosszú távon ugyanis olyan emlékezethellyé vált, melyet rengeteg hordozó tesz ma is érvényessé és aktuálissá.”1  Az, hogy a forradalom és szabadságharc viszonylag már korán a magyar közösségi emlékezet kitüntetett eseményévé válhatott, politikai, társadalmi, eszmeés kultúrtörténeti folyamatok sajátos összjátékának köszönhető, amelyeknek különböző aspektusait az utóbbi idők kutatása igyekezett alaposabban is feltárni.2 1848–49 emlékezetének alakulásában természetesen meghatározó szerep jut a korszakot megidéző szépirodalmi reprezentációknak is, méghozzá kettős vonatkozásban: egyfelől a mindenkori befogadás számára újra és újra átélhetővé, átérezhetővé teszik az egykori történéseket azáltal, hogy „életre keltik s a jelen közvetlen terébe emelik a múlt világának szerteágazó jelenségeit.”3

Másfelől pedig e szövegeket a bennük kialakított imaginárius világ (főként a regények, drámák esetében), illetve az egykori eseményekhez és az emlékezés aktusához társított affektív mozzanatok (elsősorban a lírai alkotásokban) a kulturális emlékezet formálódását is nagymértékben befolyásoló médiumokká avatják.

Szabó Magda Sziluett című drámáját nem szokás az 1848–49 kultuszához kapcsolható irodalmi alkotások között számon tartani, hiszen a darab nem a forradalom vagy a szabadságharc valamely eseményének, hanem a reformkor jeles alkotójának, Vörösmarty Mihálynak állít emléket. A Vörösmarty születésének 200. évfordulójára íródott Sziluett ráadásul nem tartozik a legismertebb Szabó Magda-művek közé, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy sem kötetben megjelent szövegváltozata, sem két színházi bemutatója4  nem váltott ki érdemi kritikai reflexiót a korabeli befogadók körében. Bár a darab az évfordulós számvetés alaphelyzetéből kiindulóan elsősorban arra kínál lehetőséget, hogy a szöveget Vörösmarty emlékezetének kontextusában vegyük szemügyre,5 ám, mivel az alkotói életpálya drámai reprezentációjában a költő irodalmi és közéleti tevékenysége úgy jelenik meg, mint amely a korszak politikai-kulturális életére egyedülálló befolyást gyakorolt, Szabó Magda alkotása a reformkor, de még inkább 1848–49 emlékezetének egy nem teljesen előzmények nélküli, de a kulturális emlékezet meghatározó narratíváihoz képest mégiscsak alternatív javaslatot megfogalmazó újragondolásaként is olvasható. A továbbiakban ennek megfelelően a drámának az időviszonyokat és az emlékezést meghatározó szerkezeti megoldásait körüljáró vizsgálata után azt igyekszem számba venni, hogy a Vörösmarty költészetének (különösképpen a Szózatnak) tulajdonított kivételes közéleti hatás a darabban – a kultuszképzés nyilvánvaló szerzői gesztusa mellett – milyen interpretációs ajánlatot tesz az 1848–49 emlékezetét kialakító és hagyományozó narratívák újraértésére vonatkozóan.

Idő és emlékezet – A drámaszerkezet kérdései

A Sziluett kétségkívül leginnovatívabb technikai megoldása abban érhető tetten, ahogyan a drámaszerkezet az emlékezés logikáját követő időviszonyok alapján strukturálódik. A bevezető drámai instrukció a darabbeli események időpontjaként 1855 őszét jelöli meg, jelezvén azt is, hogy az alkotás Vörösmarty életének utolsó néhány óráját jeleníti meg. A kerettörténetként felfogható jelenetsor a dráma első részében Vörösmarty felesége és sógornője dialógusaiból kibontva rajzolja meg a házaspár Pestre való visszaköltözésének okait, illetve a költő közösségi megítélésének ellentmondásosságát, míg a második részben az agyvérzést szenvedő Vörösmarty haldoklását és a szereplők ehhez kapcsolható reflexióit kísérheti a befogadó figyelemmel. Ezt az öszszefüggő eseménysort medajjonokként jelölt jelenetek szakítják meg, amelyek – a már említett instrukció alapján a színpad osztott terében megjelenítve – Vörösmarty életének egy-egy különböző időszakhoz tartozó epizódját idézik fel emlékképek formájában. Az emlékek – melyek a gyermekkortól a halálos rosszullétet közvetlenül megelőző eseményig terjedő időszakból kerülnek felszínre – nem lineáris alapon, hanem asszociatív kapcsolódások szervezőelvét követve ékelődnek be a kerettörténet párbeszédei közé. E szerkezeti megoldásnak köszönhetően nemcsak a felvillanó emlékképek jelenítik meg töredékesen Vörösmarty életének, pályájának történetét, hanem maga az 1855-ös kerettörténet is – a folyamatos megszakítások révén – szükségszerűen fragmentálódik.

A Sziluett szövegvilágában az emlékezésalakzatoknak különböző jelentésszintjeit különíthetjük el. Egyrészt a dráma létrejötte maga is a tisztelgő emlékezés aktusaként azonosítható: bár a Vörösmarty emberi-alkotói nagyságát kiemelő tiszteletadás nem igazán relativizálódik a darabban, az emlékezésnek a rögzített jelentéseket közvetíteni képtelen jellegére irányuló reflexiók kimozdítják az alkotást a puszta kultuszképzés alkalmi pozíciójából. Az emlékezésalakzatoknak  ez utóbbi jelentésrétege a dráma szerkezetének kialakításában érhető leginkább tetten. Azáltal, hogy az emlékképként funkcionáló medajjonok nem időrendben, hanem minden esetben a „jelen” (vagyis az 1855-ös kerettörténet) valamely mondatához kapcsolódva idéződnek meg, az emlékekhez való hozzáférés asszociációkra épülő kognitív természetét megrajzolva előreés visszautalások bonyolult rendszereként láttatják Vörösmarty élettörténetét. A medajjonok egy része például nem közvetlenül a Vörösmarty életében meghatározó jelentőségű történéseket jeleníti meg, hanem azoknak a bekövetkeztét – az adott időpillanathoz képest akár mint a múltban már végbement, akár mint jövőbeni lehetőségként megvalósuló eseményt – csak utalásszerűen idézik fel a szereplői beszédváltások. Kulcsfontosságú dramaturgiai megoldás, hogy Szabó Magda az emlékezés origójává Vörösmarty halálának napját teszi. Egyfelől az elmúlással való szembenézés pozíciója (akár a haldokló, akár a tőle búcsúzók számára) eleve implikálja az életút számvető irányultságú felidézésének lehetőségét, ám a szituáció közhelyszerűségét a darab azzal teszi árnyaltabbá, hogy lehetetlennek mutatkozik benne az életútnak valamilyen kauzális rend szerinti áttekintése és megértése. Másfelől a szabadságharc utáni évek Vörösmarty pályájának egy olyan átmeneti időszakát képezik, amelyben az alkotó közösségi elismertsége háttérbe szorult: a reformkorban kivívott nemzeti költő pozícióját kísérő tisztelet már a múlté,6 a későbbi korok Vörösmarty-kultusza pedig csak mint potenciális alternatíva mutatkozik meg. Ennek köszönhetően a darabbéli emlékezés nemcsak a medajjonok kronológiai ugrásaiban, hanem az egyes jelenetek múltat (és olykor a lehetséges jövőt) felidéző dialógusaiban is oly módon jut érvényre, hogy folyamatosan utal vagy a már korábban meglévő, de elhalványodni látszó kultuszra, vagy feltételezi annak a későbbiekben bekövetkező kialakulását, megerősödését. Az teszi igazán komplexszé az időés értékviszonyoknak ezt a dramaturgiai játékát, hogy – az adott jelenet időpontjától függően – az előreutalások hol az életúton belüli, később végbemenő eseményekre, hol a Vörösmarty halála utáni évszázad(ok) kultuszára vonatkoznak. Ez utóbbi figyelhető meg már az első medajjonban is, amikor Vörösmarty a Heckenast-könyvesboltban a cégvezető-helyettes szavai nyomán szembesül fogadtatásának ellentmondásos helyzetével:

HUNZMAYER A Mester örökléte, halhatatlansága megvan a műveiben, és meg vagyok győződve arról, hogy lesz egyszer újra olyan közönsége, amely nem menekül az elől, hogy amit már kezd kicsit elfelejteni, felmarcangolja a mondataival. Most más kell az olvasóknak, mese, a kardok vágta sebeket el kell kötni bécsi tüllel. De ez is elmúlik, mint ahogy most szünetel Árpád dicsősége. Mire eljön az ezredforduló, az ön verseivel fogják köszönteni. […] Ön most nem divatos, de van valami művei összességében, ami korok felett áll. A jelent nem ígérhetem, de a múlt és a jövő az öné.7

Hunzmayer Vörösmartyhoz intézett beszéde nemcsak a költő népszerűtlenségének okaira mutat rá, hanem a kortárs recepció kultuszára némi direkt didaxist sem nélkülözve reflektál. Ezáltal a darab imaginárius jelenében a jövőbe projektált (potenciális) kultusz a befogadó számára a múltban, a közösségi emlékezetben megvalósuló tényként ismerhető fel.

A dráma paratextuális jelöléseinek lehetséges jelentéseit is az emlékezés viszonylagosságához igazított dramaturgia kontextusában érdemes szemügyre venni. A Vörösmartyra emlékező dráma nem próbálkozik meg azzal, hogy a főszereplő portréját és az alkotói pálya teljes ívét fejlődéselvű logika alapján rajzolja meg. Mint ahogyan a cím is utal rá, a drámában megformált költő alakja a különféle érdekeltségű és nézőpontú emlékezet fragmentumaiból kirajzolódó sziluettnek tekinthető, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a darab olvasásakor érdemesebb a kollektív emlékezet által közvetített szemantikai tartalmakkal való párbeszédre figyelnünk, mintsem a történelmi eseményeknek való megfeleltetések interpretációs műveleteire törekednünk. Hasonló megfontolásokra vezethet az emlékképet magukba foglaló jelenetek medajjonként történő megnevezése is. A szokatlan fogalomhasználat a medalion kifejezésre utal, ami a viselője számára fontos emléket őrző, láncon viselt kerek vagy ovális alakú képet, illetve azt magába foglaló tokot jelöl. A medalion mint a megőrzésre méltó emlék médiuma a dráma jeleneteivel azonosítódik, ami ebben a vonatkozásban is az emlékezést helyezi az alkotás középpontjába. Másfelől viszont a medajjon szóalak az idegen nyelvi medaillon forma kiejtését idézi fel, ami viszont ebben a változatában egy nem létező variáns, vagyis a Szabó Magda által használt kifejezésnek valójában bizonytalanná válik a pontosan azonosítható referenciája. A fogalmi jelöléshez kapcsolódó jelentésnek az ebbéli elbizonytalanítása a drámában előhívott emlékképek mediális tulajdonságaként az általuk felidézni szándékozott eseményekhez való hozzáférhetőséget teszi kérdésessé.8

Azt, hogy a darab milyen mediális összetettséggel igyekszik színre vinni a korszak és Vörösmarty emlékezetét, már a nyitóképre javaslatot tevő drámai instrukció is jelzi a szöveg elején az olvasó számára:

„A darab jellege függönyt igényel. Kettőt. Az első Vörösmartyt Mátyás vértesi vadászjelenete pózában ábrázolja, előtte az elfutó, majd futtában visszanéző lány és a mozgó pillangó. Mikor a lepke elszáll, az első függöny eltűnik, mögötte fényből és bevetített viharképekből a szabadságharc véres ütközetei és a természet szenvedélyes orkánkitörései között iszonyú hangzavar; a zavar csak másodpercekre tisztul, mindig a Szózat egy felismerhető részletére, de mire a fül felfogja, már viharrá vagy véres csataképpé módosul az akusztikus élmény. Rettenetes ágyúdörgés után katonai vezényszavak, az aradi kivégzés jelzése, egy leheletnyi Szózat, majd minden reálissá válik: Vörösmartyék Kisfaludy egykori otthonába, a volt szerkesztőség és irodalmi központ helyére költöztek, most folyik a tárgyak elhelyezése.” (10.)

A Vörösmarty emlékezetéhez kapcsolódó, egy-egy pillanat erejéig felvillanó, vizuális és akusztikai hordozók közvetítette képek és hanghatások előlegezik a drámának a fragmentumok révén építkező szerkezeti megoldásait. Ezek alapján az is világossá válik, hogy a Sziluett a költő emlékezetét a történelmi kontextusnak, az alkotói életútnak, illetve az életmű emblematikus szövegeinek a metszéspontjában kívánja aktualizálni. Ennek köszönhetően azonosítódik a Szép Ilonka jól ismert nyitóképének lesben álló vadásza Vörösmartyval, majd a vetített képek és hanghatások az 1848–49-es szabadságharcra történő utalásokat a romantika költészetének jellegzetes toposzaival (pl. természetben tomboló vihar metaforikus képe) társítják, ami szintén a történelmi események és a művészi reprezentáció nehezen szétszálazható összefonódásaira figyelmeztet. A töredékeiben megidézett Szózat nemcsak Vörösmarty költészetének legismertebb szövegeként (maga is emlékezethelyként) kap kiemelt szerepet, hanem a drámai történések azon koncepciózus elgondolásának előrejelzéseként is, amelynek köszönhetően Vörösmarty költeménye úgy értelmeződik, mint a korszak történelmi jelentőségű eseményeinek alakulásában a legnagyobb hatású irodalmi alkotás. A továbbiakban elsősorban ez utóbbira fókuszálva azt igyekszem vizsgálni, hogy egyrészt a dráma milyen módon próbálja Vörösmarty korabeli közéletben játszott szerepét mérlegre téve a költő kultuszát újrakonstruálni, másrészt arra keresem a választ, hogy az ily módon felépülő életrajzi reprezentáció milyen alternatívákat állít elénk az 1848–49-re irányuló emlékezet ismert narratíváihoz és a hozzájuk kapcsolódó értéktársításokhoz képest.

Kultusz és emlékezet: Vörösmarty és a Szózat szerepe a szabadságharc kibontakozásában

Bár a Sziluettben főként Vörösmarty magánéleti epizódjaiból építkezve bontakozik ki a drámai történet, az alkotás – feltehetően az évfordulós megemlékezés kultikus beállítódásához igazodóan – a költő korabeli közéleti és irodalomtörténeti jelentőségével is igyekszik számot vetni. Ennek köszönhetően egyrészt a medajjonok egy része Vörösmarty alkotói és politikai tevékenységét felidéző emlékképeket villant fel, másrészt a drámai jelenben zajló dialógusokban egy olyan vita is körvonalazódik, amely e tevékenység hatástörténetének alakulására, változásaira reflektál. Vörösmarty pályafutása során a reformkorban teljesedett ki az a nemzet költőjeként aposztrofált alkotói-közéleti szerep, amely komoly befolyással bírt a kortárs irodalmi-kulturális élet alakítására, így meglepőnek tűnhet, hogy a darab mégis a forradalom és szabadságharc kontextusában teszi mérlegre a költői életmű recepciós teljesítményét.9

A Vörösmarty emlékezetének és kultuszának újragondolása szempontjából is különösnek tűnő megoldás minden bizonnyal összefüggésben áll a dráma már részletezett, időszerkezetből fakadó dramaturgiai sajátosságaival. A kerettörténetet magába foglaló jelenetsor időpontválasztása miatt kultuszés az emlékezettörténeti szempontból ugyanis analogikus viszony képződik Vörösmarty és a szabadságharc között a korabeli megítélésüket illetően. A még tisztelettel övezett, de már az irodalmi életből fokozatosan kiszoruló költőnek a keretjelenetek dialógusai alapján kirajzolódó, „ideiglenes” elfeledettsége szemben áll a halála utáni időszakban újraéledő kultuszával, hasonlóan ahhoz, ahogyan az 1849-et követő évek kormányzati törekvései – amelyek a szabadságharcra irányuló közösségi emlékezés bármilyen megnyilvánulását igyekeztek elfojtani10 – szintén átmenetinek bizonyultak a későbbi ’48–49-es kultusz alakulása fényében.

1855 őszének drámai jelent képező időpontja mind Vörösmarty reformkori szerepe, mind a forradalom és a szabadságharc eseményei szempontjából a kommunikatív emlékezet korának feleltethető meg, amikor is a kortársak különböző érdekeltségű, eltérő értékítéletek alapján formálódó (személyes) emlékezései versengtek egymással a legitim változat közösségi érvényesítése érdekében.11 A dráma – műnemi adottságaiból fakadóan – lehetőséget teremt arra, hogy a dialógusokban, a szereplők által színre vitt ellentétes szólamok ütköztetése révén reprezentálja a kommunikatív emlékezet korának lehetséges vitáit. Ennek köszönhető, hogy a keretjelenetek és a medajjonok egy részében is vissza-visszatérően fogalmazódnak meg azok az eltérő vélekedések, melyek Vörösmartynak (és költészetének) a forradalom kirobbanásában és a szabadságharc kibontakozásában játszott szerepét értékelik. A Sziluettben megmutatkozó múltreprezentációt az teszi még összetettebbé, hogy a drámai fikció által megteremtett, „alternatív” kommunikatív emlékezet imaginárius világába beleíródnak a későbbi kulturális emlékezet kultikus narratív mintázatai is. A darab azonban nem feltétlenül ezek affirmatív felidézésére törekszik, e toposzok újragondolása ugyanis Vörösmarty kultuszának erősítését olyan, a köztudatban kevésbé ismert elbeszélésmozzanatok hangsúlyossá tételével hajtja végre, amelyek az 1848–49-es események kulturális emlékezetének számos elemét is markánsan más megvilágításba helyezi.

Azok a vélekedések, amelyek Vörösmarty közéleti-alkotói tevékenységének a forradalomra és a szabadságharcra gyakorolt hatására reflektálnak, a második medajjon

1850-ben játszódó, kihallgatási jelenetében fogalmazódnak meg először. Feltűnő, hogy a hadbíróság által hangoztatott vádak között nagyobb nyomatékot kap Vörösmarty költészetének forradalmat előkészítő szellemi hatása, mint a szabadságharc idején vállalt közéleti tevékenysége:

AZ EZREDES […] A bíróság az ön ügyét kivizsgáló tisztje megállapította, a forradalom nem Kossuthtal és nem Petőfivel kezdődött az ön hazájában, hanem egy verssel, amelyből később a nemzet dala lett. Az volt az első puskalövés, minden amiatt következett be. […] Ön a Szózattal elindította a népét kiszámíthatatlan végzete felé, és még azt sem vethetik szemére, hogy nem jósolt kudarc esetén tömeghalált. (33–34.)

Az ezredes szavaiban megfogalmazódó értékítélet a Szózatnak láthatóan nemcsak a forradalmat inspiráló, irodalmi előzmények sorában tulajdonít kitüntetett jelentőséget, hanem egyenesen az eseményeket kiváltó elsődleges okként értelmezi a verset. Ezzel öszszefüggésben nem meglepő az sem, hogy a vád képviselői a március 15-i megmozdulás emlegetésekor nem a kulturális emlékezetben a forradalmi történésektől elválaszthatatlan Nemzeti dalra hivatkoznak, hanem egy korabeli sajtóbeszámolóból kiragadva Vörösmartynak a Szabadsajtó című versét idézik mint a nap alakulásában fontos szerepet játszó versszöveget.12 Vörösmarty forradalomra gyakorolt hatásának e látványos felértékelése a drámának ezen a pontján magyarázható volna a hadbíróság elfogultságának, hamis vádaskodásának megnyilvánulásaként, azonban e vélekedés a további jelenetekben, más szereplők megnyilatkozásaiban is rendre visszatérő állításként ismétlődik. Épp ezért érdemes alaposabban is szemügyre venni azt, hogy a drámaszövegben ki(k)nek a szólama(i)ként, milyen további jelentésekkel kiegészülve fogalmazódik meg a forradalom és szabadságharc emlékezetének e szokatlan interpretációja.

Mint arról már esett szó, a keretjelenetek párbeszédei a kommunikatív emlékezet eltérő múltértelmezéseinek vitájaként is olvashatók, amelyben leginkább a Vörösmarty felesége és sógornője közötti szóváltásból rajzolódnak ki az értékítéletek különbségei. Az egyik ilyen alkalommal Bajzáné a pesti közvélemény vádjaiként idézi a Vörösmarty felelősségét kinyilvánító kijelentéseket:

LAURA […] Ebben a városban született a Szózat. Már elfelejtetted?

BAJZÁNÉ Nehezen feledhetném, hisz egyebet sem hallani, mint hogy ha nem írja meg, s utána Petőfi nem veri a dobot a Talpra magyarral, a történelem nekünk dolgozott volna, és forradalom nélkül is elérünk mindent. […] Született depressziósnak nem gyógyintézet Pest-Buda, a közvélemény szerint előbb-utóbb, vér nélkül is rendbe jöttek volna a dolgok, mert a világpolitika kezünkre jár. Majd hallhatja szegény, hogy rágalmazzák Széchenyit, a gróf unatkozott, azért heccelte az írókat meg a nemzetet értelmetlen újításokra. (39.)

A közösség emlékezeteként idézett értékítélet egy olyan meg nem valósult történelmi alternatívát vázol fel, amelyben Vörösmarty és Petőfi közismert versei nélkül a forradalom elkerülhető lett volna. Bajzáné közvélekedésre hivatkozó megállapításai szerint tehát hatástörténeti jelentőségét tekintve a Szózat a Nemzeti dallal azonos pozícióba került, de oly módon, hogy a két alkotás – a későbbi kulturális emlékezetben rögzült jelentéseivel ellentétben – nem a nemzeti összetartozás szimbolikus jelölője, hanem, épp ellenkezőleg, a közösség hanyatlásának, az elsietett és felesleges áldozatokkal járó forradalomnak a kiváltója lesz. Hasonlóan „kettős” jelentéstulajdonítás figyelhető meg a Vörösmarty mellett felbukkanó Széchenyire irányulóan is: egyrészt a reformkori változásokat kezdeményező szerepe a kulturális emlékezet máig hatóan ismert toposzaként idéződik meg, azonban a hozzá kapcsolt értékelésben („heccelte az írókat és a nemzetet értelmetlen újításokra”) nem a tiszteletteljes elismerés, hanem a szarkasztikus vád hangja jut szóhoz. Az emlékezéshez kapcsolt értékítéletek aztán a Laura és Bajzáné közti dialógusváltásokban árnyalódnak tovább:

BAJZÁNÉ Az én férjem nem adott jelt a nemzeti felkelésre. LAURA De hiszen azt Lajos bácsi adta, meg Sándor!

BAJZÁNÉ Bizony a te férjed, és az, aki Döblingben csitítja lelkifurdalását.

LAURA A gróf egész életében tartott Kossuthtól, Lajos bácsit Mihály se szerette igazán, csak sok tekintetben egyetértettek, hát támogatta. Egyébként egyikük sem ezt akarta, ami lett, s ha mégis, nem így. Most ők a bűnbakok, vagy éppen Mihály? Akkor mi van azokkal, akik valóban szították a szenvedélyeket, vagy nyilat szántak a trónszékbe?

BAJZÁNÉ Sose felejtsd el, Mihály írta a Szózatot, és nem Sándor! A Talpra magyar egy mámoros este üzeneteként a nemzet csatadala lett, egy adott pillanat rögzítése, nem a Szózat higgadt, könyörtelenül harci menetrendje.

LAURA Harci menetrendje?

BAJZÁNÉ A Szózat a nyugalmat váró polgár szemében a startpisztoly lövése: Fóton Mihály jelt adott az eljövendő forradalomra. (56.)

A Vörösmarty felelősségét hangoztató bírálat megszólaltatója ezúttal is Bajzáné, azonban előző megnyilatkozásával ellentétben ezúttal – a függő beszéd kínálta idézés korábbi jelzésének hiányában – nehezebben dönthető el, hogy saját vagy a közösség véleményét fogalmazzák-e meg a Szózat kivételes közéleti hatását tételező állításai. Vörösmarty költeménye itt már nemcsak a Nemzeti dallal analóg szerepben tűnik fel, a forradalom kirobbanását magyarázó, emlékező szólamban ugyanis Petőfi versének szimbolikus jelentősége radikálisan háttérbe szorul a Szózat vélt hatásához képest. Ezt kiegészítve még markánsabban érvényesül Vörösmarty és Széchenyi változásokat hozó, egyben a forradalmat kezdeményező szellemi befolyásának párhuzamba állítása (ám meglepő módon itt is mintha a költőé volna a dominánsabb szerep), aminek köszönhetően a drámai fikció képezte kommunikatív emlékezet élesen szembenáll a korszak kulturális-politikai közszerepelőinek tevékenységét más megvilágításba helyező, későbbi közösségi (kulturális) emlékezet értéktársításaival. A dialógusváltásban Laura szólama képviselné ez utóbbit, nemcsak Vörösmarty (és a Szózat) túlértékelésének megkérdőjelezése miatt, hanem azért is, mert egyik rövid viszontválaszában a forradalom kirobbantását Kossuth politikai és Petőfi költői tevékenységének tulajdonítja. Mint arra a kultusztörténeti kutatások rámutattak, Kossuth és Petőfi már 1848–49 folyamán elkezdték betölteni a nemzeti hős karakterének azokat a szerepköreit, amelyek szakralizáló narratív mintázatok alapján építkezve formálódtak a magyarok Mózese és a forradalom/ szabadságharc költője jól ismert közösségi mitologémáivá.13  A forradalom és szabadságharc emblematikus személyiségeiként kultuszuk a következő korszakokban, ha nem is azonos hangsúllyal, de mindvégig szorosan hozzákapcsolódott 1848–49 kulturális emlékezetéhez (különösen a kommunista államhatalom évtizedeiben), miközben Széchenyi köré – ideológiai megfontolások alapján és a gróf konzervatív reformerré való átsajátítása révén – csak a Horthy-korszak kultúrpolitikája igyekezett erőteljesebb (ellen)kultuszt felépíteni.14 Vörösmarty esetében viszont nem igazán tudunk olyan – akár spontánul szerveződő, akár hatalmi eszközökkel befolyásolt – kultuszképződésről, mely a ’48-as események főszereplőjeként kapcsolná hozzá a forradalomhoz vagy a szabadságharchoz a nevét. Így a Sziluettben az a vissza-visszatérő megállapítás, miszerint a forradalom kirobbanásáért elsődlegesen Széchenyi és Vörösmarty tehető felelőssé15, – az irodalmi fikció teremtette emlékezet imaginárius terében – arra tesz javaslatot, hogy 1848–49 kulturális emlékezetének panteonjában Kossuth és Petőfi helyét Széchenyi és Vörösmarty vegye át. Annak megértéséhez, hogy mindez a dráma egészének interpretációja szempontjából milyen további belátásokhoz vezetheti el az olvasót, egy rövid kitérő erejéig érdemes tisztázni a forradalomra és Vörösmarty jelentőségére irányuló kollektív emlékezet markáns újragondolásának lehetséges forrásait.

Az az elgondolás, miszerint az 1830-as években Széchenyi és Vörösmarty munkássága – konkrétan a Hitel és a Szózat megjelenésével – alapvető szemléleti fordulatot hozott a korszak politikai-kulturális közgondolkodásában, minden bizonnyal Gyulai Pálnak a későbbi recepciót komoly mértékben meghatározó életrajzából eredeztethető.16 Gyulai a két alkotás egyedülálló hatást feltételező recepciós pozícióját költészettörténeti kontextusba helyezve jelöli ki, azt hangsúlyozva, hogy a korabeli lírában uralkodó szemléletmóddal ellentétben – mely az idealizált múlt felől szemlélt nemzeti fájdalomnak adott hangot elsődlegesen –, először Széchenyi Hitele, majd a lírában Vörösmarty Szózata szólaltatta meg a jövőbe vetett remény radikálisan más szólamát.17 Az életrajz így a Széchenyivel való analógia révén Vörösmartyt és versét kimondatlanul is a reformkori változások (másik) kezdeményezőjének  státuszába emeli, megpróbálván a kultusz szűkebben vett irodalomtörténeti aspektusát kultúr-, sőt politikatörténeti összefüggések irányába is megnyitni. A Szózat 1848–49-es, illetve a szabadságharc leverését követő szerepéről csak rövid, inkább anekdotikus színezetű megjegyzések olvashatóak a Gyulai-féle biográfiában18, és sehol nincs szó benne a költemény forradalmat előkészítő szellemi hatásának a Sziluettben hangoztatott feltételezéséről. Mint ahogyan az 1848–49-re irányuló kulturális emlékezetben sincs igazán nyoma ennek az elgondolásnak, miközben az irodalomés emlékezettörténeti kutatásoknak köszönhetően tudhatjuk, hogy a Szózat recepciójának reformkori (és persze az 1850-es évektől újjáéledő) jelentőségéhez nem igazán férhet kétség.19 Szabó Magda drámája tehát a Gyulai kezdeményezte, Széchenyi-párhuzamra épülő kultusznarratívát mintegy továbbgondolva a Szózat (és Vörösmarty) hatását nemcsak a reformkorra, hanem az 1848–49-es történésekre irányulóan is kivételesnek tünteti fel.

A Széchenyi és Vörösmarty (művei) közti párhuzamnak persze nemcsak a Gyulai-életrajz sugalmazta interpretációjában lelhetjük fel az egyetlen lehetséges forrását, hanem például a Szózatnak és a Széchenyi-szövegeknek – különösképpen a Stádiumnak – az intertextuális összefüggések kínálta együttolvasásában is. Mint arra főként az utóbbi idők Szózat-értelmezései  felhívták  a figyelmet, Vörösmarty költeményének számos fordulata jól felismerhetően a Stádium passzusainak

parafrázisaként került át a vers szövegébe,20 csak éppen a Szózat máig hatóan közismert sorai inkább elfedik, mintsem felidézik a ma már csak kevesek által olvasott Stádiumot (és egyéb szöveghelyeket) mint pretextus(oka)t.21 Széchenyi és Vörösmarty drámában reprezentálódó, együttes kultuszának feltételezhető irodalomtörténeti, illetve szövegközi olvasásból fakadó genezisén túl további megfontolások tárgyát képezhetné az is, hogy vajon mennyiben formálta a drámai történések alakítását az alkotás születésének idején megerősödő és a kormányzati kultúrpolitika által is megtámogatott Széchenyi-kultusznak a hatása.22 Mindezek tükrében annyi bizonyosan kijelenthető, hogy nem teljesen előzmények nélküli gondolat Széchenyi és Vörösmarty bizonyos műveinek eszmeés hatástörténeti szempontú párhuzamba állítása, ám az az interpretáció, mely elsődlegesen ezeket tekinti felelősnek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kirobbanásáért, a drámai fikció kultuszt kiépíteni igyekvő szándékának tudható be. Hogy a Sziluett mégis többnek mutatkozik e szándék didaktikus kinyilvánításánál, javarészt annak a jó érzékkel megválasztott dramaturgiai megoldásnak köszönhető, amellyel a Szózat kiemelkedő közösségi hatását feltételező kultuszképzési mechanizmusok a darab világában a vád (illetve önvád) hangját érvényesítő szólamokban fogalmazódnak meg. Ennek köszönhetően a reformkori költőfejedelem közéleti szerepének drámabeli „hanyatlástörténete” úgy helyeződik tragikus szituációba, hogy mindeközben a párbeszédekben megszólaló (ön)vád valójában az életmű kivételes hatását igyekszik bizonyítani a befogadó számára.

A kultusz megerősítésének feltételezhető szándékán túl azonban a darab nem kizárólag Vörösmarty műveinek, életművének, hanem általában az irodalmi alkotásoknak a nyelvi-performatív teljesítményével is számot vet akkor, amikor a dialógusokban megképződő vita akörül forog, hogy a nemzet életében bekövetkező történelmi változások mennyiben tulajdoníthatóak egy  lírai  szöveg hatásának. A dramaturgiai szempontból is kulcsszerepet játszó utolsó emlékképben, a nyolcadik medajjonban különösen beszédes megnyilatkozásokra figyelhet fel az olvasó ebben a vonatkozásban. Amikor Perczel Mór elutasítja az első irodalmi sikereit elérő Vörösmarty házassági ajánlatát, döntését többek között az alábbiakkal indokolja:

PERCZEL […] Az íróktól messze kell menekülnünk, mert ennek az országnak a történelmét az írók szokták nemcsak megfogalmazni, de megvalósítani is, s ezért a nemzet rendszerint hosszú börtönbüntetéssel, esetleg kivégzéssel fizet nekik. Én ismerem az irodalom hatalmát, én nem adom a lányomat sem a költő változó tébolyának, se szent rögeszméinek, az én lányom igazi asszony legyen, anya és feleség. Önöknek egy valódi szerelmük van, Magyarország, az önök felesége minden estéjét maga fogja tölteni, mert önök a haza felemelésén tanakodnak valami vendéglőben. (123.)

Perczel szavainak paradox jellege ezúttal is abból fakad, hogy miközben a szereplők közti viszonyok szintjén az elutasítás kritikus hangú vádakkal illeti az írók közéleti-kulturális tevékenységének magánéleti következményeit, addig az olvasó e bírálatban egy olyan értéktulajdonításra ismerhet rá, mely az irodalom számára a nemzeti történelem (és közvetetten a kulturális emlékezet) alakításában egyedülálló lehetőségeket feltételez. A drámai események sorában az ekkor még csak jóslatként megfogalmazódó megállapítás feltételességét az időben később bekövetkező (de a drámaszövegben korábban már olvasott) események látszanak igazolni. Az irodalmi szövegeknek tulajdonított performatív erő viszont nemcsak tematikus szinten válik a darab párbeszédeinek részévé, a dráma ugyanis 1848–49 és Vörösmarty emlékezetének rögzült vélekedéseit felülírni igyekvő szándékával maga is ennek az elgondolásnak a reprezentatív alkotásaként vállalkozik a történelmi múlt (fiktív) újraírására.

Mindez persze ismerős lehet más Szabó Magda-művek olvasási tapasztalata nyomán is. Az életmű olvasók körében tapasztalt népszerűségével is összefügghet az, hogy a történelmi és a személyes emlékeket felidéző alkotásokban az egykori eseményekhez való hozzáférés látszólag problémátlanul áll rendelkezésre, s az olvasás folyamatosságát nem akasztják meg a közvetítettség kikerülhetetlen közbejöttét jelző, mediális reflexiók, amelyek a szövegekben megképződő világba való belehelyezkedés, s így végső soron a megértés elé komolyabb akadályokat állítanának. Ám az az alkotói gyakorlat, amely – Soltész Márton találó megfogalmazásával élve – „a történelmet – elsősorban a családtörténetet – a személyes emlékezet és az alkotó képzelet révén a kollektív emlékezet élő-ható közegébe igyekszik visszaemelni”23, ennél kétségkívül komplexebbnek mutatkozó hermeneutikai szituációba lépteti a művek befogadóját. A Szabó Magda-művek olvasása ugyanis sok esetben azzal szembesít, hogy az életmű jelentős részében a múlt – akár személyes, önéletrajzi történésekre, akár a kulturális emlékezet kiemelt jelentőségű történelmi eseményeire irányuló – (re)konstrukciója olyan szövegeket hoz létre, melyben egymástól elkülöníthetetlen módon szövődik egybe – még a legőszintébbnek ható vallomásokban, magánjellegű megnyilatkozásokban is – a tényszerű, a szubjektív emlék és az alkotó kreálta fikció. Mindezek tükrében a Sziluettet nem egyszerűen a Vörösmarty költészete előtti tisztelgő főhajtás irodalmi-színházi produktumaként, nem is csak a forradalom és a szabadságharc emlékezetének újragondolásaként érdemes szemlélnünk, hanem olyan alkotásként, amely Szabó Magda írásról, irodalomról és (irodalmi) emlékezetről való gondolkodására vonatkozóan is fontos tanulságokkal szolgálhat.

—

*     A tanulmány a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjpályázata támogatásával készült.

1      Bényei Péter, 1848/49 mint kollektív trauma – Kemény Zsigmond: Forradalom után, Alföld, 2015/12, 75.

2      A teljesség igénye nélkül néhány példa: Hermann  Róbert, Az 1848-49-es forradalom és  szabadságharc a magyar történetírásban, Aetas,  1999/1–2, 62–85.;  Gyáni   Gábor, Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? = Történelem – Kép: Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon, szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin, Bp., Magyar Nemzeti Galéria, 2000, 92–102.; Gerő  András, Bevezető = Az államosított forradalom: 1848 centenáriuma, szerk. Gerő  András, Bp., Új Mandátum, 1998, 7–22.; Gerő  András, Emancipációs áttörés: 1848–49, Kommentár, 2018/5–6, 35–41; K. Horváth Zsolt, Naplók es memoárok mint lehetséges történelmek: az 1848–49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái, Alföld, 2000/5, 81–99.

3      Bényei  Péter, Emlékezésalakzatok és lélektani reprezentáció a Jókai-prózában, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018, 98.

4      Az ősbemutatóra a székesfehérvári Vörösmarty Színházban került sor (2000. november 30., rendezte: Varsányi Anikó), ezt követte néhány hónappal később egy újabb előadás a debreceni Csokonai Színházban (2001. március 15., rendezte: Pinczés István).

5    A kérdés részletesebb vizsgálata egy másik tanulmányban olvasható majd: Baranyai Norbert, „Elég legenda van forgalomban rólam…”: Vörösmarty kultusza és emlékezete Szabó Magda Sziluett című drámájában, kézirat.

6    Szilágyi Márton, Miért én éltem, az már dúlva van”: Vörösmarty-tanulmányok, Bp., Kalligram, 2021, 51–52.

7     Szabó  Magda, Sziluett = Sz. M., Sziluett – A lepke logikája, Bp., Európa, 2006, 16.; a további hivatkozások erre a kiadásra vonatkoznak.

8     Az emlékekhez való hozzáférés, illetve a felidézett emlékek „hitelessége” szempontjából a nyolcadik medajjonban egy furcsa ellentmondásra is felfigyelhetünk. A haldokló Vörösmarty emlékének tulajdonított jelenetben olyan események idéződnek fel,  amelyekről a költőnek –  jelenléte hiányában – nem lehetett tudomása. Kérdéses, hogy a Vörösmarty érkezésére figyelmeztető főtisztelendő és Perczel Sándor párbeszéde, illetve az Adél és apja közti dialógus – melyben a lány számára nyilvánvalóvá válik, hogy sosem lehet az egykori nevelő felesége – miként válhat az egyéni emlékezetet színre vivő jelentsor részévé. Vagy dramaturgiai következetlenségről lehet szó, vagy ha – szerzői szándékosságot feltételezünk e megoldás mögött – akkor akár annak jelzéseként is olvasható az említett ellentmondás, amely az emlékezetnek a megtörtént és képzeletbeli közötti megkülönböztetést elmosó, imaginatív természetű mediális munkájára reflektál.

9      Mint arra Szilágyi Márton rámutat, „[a] 30-40-es évek viszonyai között a költő korábban páratlan tekintélyre tett szert, ezt számos kultusztörténeti adalékkal lehetne alátámasztani, azonban ezt a rendi viszonyok között létrejövő, de rendies és polgárosult elemeket egyaránt magába foglaló pozíciót 1848–49 eseményei és  az  utána következő »rendszerváltás« brutálisan kettétörte.” (Szilágyi, i. m., 51–52.)

10  Gyáni, i. m., 98.; Gerő, Bevezető, i. m., 10.

11  Jan Assmann, A kulturális emlékezet: Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Bp., Atlantisz, 2004, 54.

12  Sziluett, i. m., 35. A vádat megfogalmazó főhadnagy a Jelenkor 1848. március 21-i számában megjelent beszámolóból is idéz néhány mondatot, a vers szövege viszont pontatlanul kerül át a dráma szövegébe. Az összehasonlításhoz lásd: Vörösmarty Mihály Összes művei (a továbbiakban: VMÖM), 3, Kisebb költemények III., s. a. r. Tóth Dezső, Bp., Akadémiai, 1962, 169; 541.

13  Gerő András, Képzelt történelem: Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből, Bp., Eötvös, 2004, 56–57.

14  Lásd ehhez: Hermann, i. m., 72–75.; Gerő, Bevezető, i. m., 12.

15  A dráma jeleneteiben általában hasonló argumentációs logikára épülő párbeszédek fogalmazzák újra a Szózat felelősségét: a Vörösmarty haldoklását kísérő szereplőknek a költő védelmében megfogalmazott véleménye cáfolni igyekszik a közösségi vélekedés idézett vádjait, melyek a versnek (és alkotójának) tulajdonítják az 1848-as forradalom kirobbanását. (pl. Sziluett, i. m., 64–66; 84–85.) A vádak igazságértékét illetően  akkor  válik  még  összetettebbé  a drámai  szituáció,  amikor  a darab előrehaladtával kiderül, hogy Vörösmarty is önmagára érvényesnek tartja az addig csak mások bírálataként artikulálódó ítéletalkotást. Először még csak közvetetten, Laura utalásaiból értesül az olvasó erről (i. m., 72.), majd a hetedik medajjonban, magának Vörösmartynak a megnyilatkozásában válik világossá az erősen retorizáló hangnemet megszólaltató önvád: „Mióta élek, tudom, hogy Isten kiválasztottja vagyok, de nem a versek miatt, annyi költő van és annyi tehetséges ember, de én ismerem azt a szót, teljes mélységében, hogy felelősség. Most haragszol, mert féltelek, és magamat okolom emiatt? Ki írta a Szózatot, hogy »fegyvert ragadjatok«? Azt is Petőfi? És mi lesz a hazával, akiért most majd elpusztul, aki eddig még nem halt bele az iránta érzett szerelembe? Mi lesz a hazával?” (99.)

16  Gyulai Pál, Vörösmarty életrajza = Gy. P., Válogatott művei, Második kötet, s. a. r., Hermann István, Bp., Szépirodalmi, 1956, 234–414.

17  Uo., 384–386.

18  „A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál  sejtelme. Midőn  a forradalom árja  elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózat-ot. […] A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafi lírájának, s  vannak művek, melyek esztétikai tekintetben felülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki.” Gyulai, i. m., 387. A 11. versszak „törlésének” másik, sokat idézett történetvariánsa szerint Vörösmarty a költeményeit tartalmazó egyik kötetkiadásból maga  húzta  ki  a beteljesedett próféciaként értelmezett strófát. Ennek filológiai hátteréhez lásd részletesebben: VMÖM, 2, Kisebb költemények II., s. a. r. Horváth Károly, Bp., Akadémiai, 1960, 624–625.

19  Lásd ehhez: VMÖM 2,  i.  m.,  625–632., illetve: Deák   Ágnes, „Forradalmi  tartalmú  költemény”:  A   Szózat   tiltás   és   tűrés határmezsgyéjén  az   1850–1860-as  években   =   Tiltva,   tűrve, imádkozva, énekelve: Tanulmányok a Szózatról, szerk. Szanyiszló Lilla, Bp., Reciti, 2017, 117–141.

20  A  Szózat eszmetörténeti (intertextuális) előzményeit feltáró tanulmányában Korompay Bertalan mutatott rá először a Széchenyi-szövegek jól látható hatására (Korompay Bertalan, A Szózat eszmevilágához, Irodalomtörténet, 1958/3–4, 436–444.) Az alkotások közti további kapcsolatok ennek nyomán körvonalazódó részletesebb feltárásához lásd még: Szilágyi Márton, Vörösmarty Szózata és a korabeli politikai diskurzus = Tiltva, tűrve, imádkozva, énekelve, i. m., 15–25.; Dávidházi Péter, „…hogy annyi kínt, epedést hijába”: Széchenyi bibliai logikája a Szózat előzményében = Tiltva, tűrve, imádkozva, énekelve, i. m., 27–78.

21  Dávidházi, i. m., 28.

22  A Széchenyi-kultusz korabeli jellemzőihez lásd: Gerő, Képzelt történelem, i. m., 72.

23  Soltész  Márton, Szabó Magda „korszerűsége”: Adalékok egy írói gyakorlat geneziséhez, Kortárs, 2019/12, 84