Bazsóné Sőrés Marianna – Barna László: A fiatal Szabó Lőrinc fordítása: A pusztai falu

(tanulmány)

A ’70-es évektől a nemzetközi fordítástudományi diskurzusban egyre növekvő igény mutatkozott arra, hogy a fordítástudomány – mint ad- dig inkább alkalmazott nyelvészeti diszciplína – kultúratudományos kérdésekre is választ adhasson. A hazai kontextusban kevés kivétellel csak az elmúlt évtizedben kerül előtérbe a kultúratudományos szemlé- let a fordításelemzésben.1  Mindazonáltal e szemlélet szükséges ahhoz is, hogy a 20. század talán legjelentősebb műfordítója, Szabó Lőrinc fordítói megoldásairól és a rá jellemző, gyakorta emlegetett elemző– értelmező hajlamáról tárgyalhassunk.2  Jelen dolgozatban egyfelől filo- lógiailag térképezzük fel Szabó Lőrinc fordítását, A pusztai falu című Stifter-prózát, másrészt a forrásnyelvi és a fordításszöveg párhuzamos olvasása során észlelt fordítási problémákat, szintaktikai és szemanti- kai eltéréseket, kultúraközi és időbeli távolságokat kiemelve kíséreljük meg illusztrálni a fiatal műfordító-költő fordítói attitűdjeit.

Szabó Lőrinc 1935. május 1-én családjával a budapesti Volkmann utca 8. első emeletére költözik, s itt is lakik 1957-ben bekövetkezett haláláig. Hozzátartozói ma is ebben a lakásban őrzik a könyvtárszo- báját eredeti állapotában. E helyiségben a többi közt megtalálható az a német nyelvű, gót betűs kötet is, amely alapján Szabó Lőrinc a for- dítói munkáját végezte.3 E példányban az autográf margináliák ösz- szesen 46 alkalommal fordulnak elő, ebből 16 gyorsírásos széljegyzet, továbbá 30 szövegrész-aláhúzás vagy pedig sorvégi, illetve sor előtti függőleges vonallal való megjelölés.4 A műfordító által kiemelt szö- vegrészek is elemzésünk tárgyát képezik.

Szabó Lőrinc korábban jelent meg az irodalmi életben műfordítóként, mint eredeti költői minőségében. A költő ígéretességét Babits felfedező sza- va garantálta még csak a Centrál kávéházbeli irodalmi börzén, amikor bará- tai már műfordítóként foglalkoztatják a fiatal egyetemistát. Német nyelvből ebben az időszakban kevesebbet fordít: költőket (első számú példaképétől, Stefan Georgétől néhány verset, később saját folyóirata, a Pandora számára

1927-ben programszerűen a Kurt Pinthus szerkesztette német Menschheits- dämmerung című antológia klasszicizálással vegyülő avantgárdjának né- hány darabját,5 majd az életre szóló mértékül vállalt Goethe verseit a német klasszikus halálának centenáriuma alkalmából)6  és prózai műveket is elvál- lal.

A fordítási munka körülményeihez hozzátartozik a következő rövid párbeszéd: „[m]ikor kijöttünk, az ajtóban Mihály melegen és keményen (még most is hallom a hangját) azt kérdezte: »Lőrinc, ebédeltél ma?« Meg- hökkentem. »Hogyne.« Azt nem tettem hozzá, hogy egy darab kenyeret.

»Van pénzed?« Van. Pedig semmi, de semmi nem volt. Babitsnak, úgy lát- szik, van szeme” – írja Szabó Lőrinc Kisnaplójában7, aki 1920-tól másfél évig alkalmi műfordításokból él. Ennek az időszaknak az elején fordítja a többi közt Baudelaire kisebb költeményeit prózában, Omár Khájjám Rubáiját című művét, Paul Verlaine Femmes című kötetét, valamint ekkor ülteti át az osztrák származású író, festő és pedagógus, Adalbert Stifter novelláját is, melyet egy hétkötetes, gót betűs, német nyelvű válogatott kiadásban, 1919 karácsonyán kap ajándékul.8 Hogy kitől, arról az első kötet címoldalán ol- vasható bejegyzés árulkodik: „Szabó Lőrincnek/ emlékezésül/ 1919. kará- csonyán/ Babits Mihály”.9 A kötetek sorrendben: 1.) Das Heidedorf, Der Hochwald,10 2.) Die Mappe meines Urgroßvaters I.,11 3.) Die Mappe meines Urgroßvaters II., Der Waldgänger,12 4.) Die Narrenburg, Der Waldsteig,13 5.) Der Hagestolz, Der beschriebene Tännling,14 6.) Ab- bias–Brigitta,15 7.) Bunte Steine.16 Tehát az első kötet első novelláját fordítja le a fiatal, alig húszéves Szabó Lőrinc, amely magyarul elő- ször, az ajándékozás után több mint egy évvel, 1921-ben a Kner-ki- adású Monumenta Literarum I. sorozatának 10. számaként17 jelenik meg A pusztai falu címmel.18 E kiadáshoz a kortárs olvasóközönség mindössze 600 példányban juthat hozzá, s csak 61 évvel később, 1982-ben jelenik meg ennek egy reprint-változata a Magvetőnél.19 Mindössze e két magyar nyelvű kiadása létezik a Das Heidedorfnak, és más műfordító magyar nyelvű tolmácsolásában sem ismerjük az elbeszélést – ezért is kiemelt jelentőségű a fordításszöveg.

*

A fordítás keletkezési körülményeinek a leírását követően a forrás- nyelvi és a fordításszöveg vizsgálatával folytatjuk a tanulmányunk, amelynek elején a címre térünk ki. A harmincöt éves Stifter először 1840-ben, a bécsi székhelyű Wiener Zeitschrift für Kunst, Literatur, Theater und Mode című folyóiratban megjelent novellájának címe eredetileg Das Haidedorf.20 Tehát nem „ei”, hanem idejétmúlt he- lyesírásban „ai” diftongussal adták ki a kötetet. Ebben a kiadásban a novella címe és a benne szereplő, mai „Heide” alakra utaló szavak ugyancsak „ai” ket- tőshangzót tartalmaznak. Mai és talán századeleji rálátásban is a magyar címhez emiatt jobban illene a stiláris minőségében és időbeli horizonton egyaránt avíttabb, illetve tér- beli minőségében speciálisabb, dialektusszerű „pusztafalva” kifejezés.21 Azonban a mű- fordító saját német nyelvű gótbetűs kötetében, amelyet forrásnyelvi szövegként használt a fordítása során, már az újított helyesírású „Heidedorf ” lexéma szerepel.22 Ráadásul a „pusztafalva” a Pusztafalu nevű, Füzér mellett fekvő települést is megidézhetné a ma- gyar olvasó számára, ami túlzott domesztikálást, így topográfiai félreértést eredményez- hetne.

Hogy mennyire helyénvaló a helységnevek valóságreferenciáinak az elkerülése je- len fordításban, a cím kapcsán még szükséges megemlítenünk Stifter novellájának je- lentésszerkesztési elveként emlegetett horizontális és vertikális különbségstruktúrának a jelölőit. Ezek a „die Heide” és a „(der) Roßberg”. Nem a puszta ellentéteként, hanem annak kiegészítőjeként jelenik meg a „Roßberg”, amely földrajzilag tulajdonnévként a sváb Alpok északi hegyét vagy a Salzburghoz közeli területet is jelölheti, noha a for- rásnyelvi szöveg nem utal erre: „[m]an hieß den Ort den Roßberg; aus welchen Grün- den, ist unbekannt, da hier nie seit Menschenbesinnen ein Pferd ging, was überhaupt ein für die Haide zu kostbares Gut gewesen wäre.”23 Szabó Lőrinc szövegében sincs földrajzi valóságreferenciája a helyszínnek: „[e]zt a helyet Csikóhegynek hívták; senki se tudja, hogy miért, hisz emberemlékezet óta sohasem járt erre ló, mely a puszta szá- mára különben is túlságosan drága kincs lett volna.”24 Jelen esetben a műfordító észlelte a „Roßberg” pontos funkcióját, mely a fikciónak nem a valós földrajzi tájegységre való referálása, hanem a biedermeier békés, a természetbeni rend nyugalmat árasztó, idilli, portrészerű miliőjének a megteremtése: „[v]olt ott egy kissé magasabb pont, melyen a szürke kőzet […] nagyobb mennyiségben hevert és mintegy föltorlódott, sőt hatal- masan előre hajló lapjával a csúcson valami tető- és szónoki emelvény-félét alkotott. Itt, sokágú elágazással, változatos rokonságával és néhány szép virágú bogánccsal együtt szétterülve, a boróka is sűrűbb bozóttá nőtt. De fát épen sehol se lehetett látni s ezért a kilátás sokkal szebb volt mint másutt, különösen dél irányában, hol a távoli mocsarak – lakóik egészségét megrontva, de annál szebb díszt adva a messzi szemlélőnek – kékes párázatokban úsztak ki a messziség lépcsőzetes lehajlásában.”25 Azért is hangsúlyos a Roß- berg pontos funkciójának a felismerése, mert Félix, a novella főszereplője itt alapítja meg birodalmát („Auf dem Hügel des Roßberges gründete er sein Reich”;26 „[a] Csikóhegyen megalapította birodalmát”).27  Másfelől azért dicsérendő Szabó Lőrinc fordítása, mert így – a szóösszetétel „csikó” tagjának megemlítésével – adekvát kapcsolódást kap a már idé- zett szövegrész tartalma, hiszen a forrásnyelvi tulajdonnév meghagyásával a németül nem értő olvasó számára nem lenne világos a magyar szöveg: „[e]zt a helyet Csikóhegynek hív- ták; senki se tudja, hogy miért, hisz emberemlékezet óta sohasem járt erre ló”.28

Mindig nagy gondot okoz a műfordítónak, hogy a nomen proprium érintetlenül hagyása mellett megtartsa a forrásszöveg kulturális identitását vagy azt valamennyire fókuszponton kívül helyezve a saját kultúrájában használt írásmóddal írja a tulajdon- neveket, így alakítva a szöveget saját olvasói számára könnyen kiejthetővé, érthetővé, a domesztikálással ekképp megbontva a forrásnyelvi kultúra beágyazottságát –  ter- mészetesen a fontos információnak a célnyelvi regiszterekbe való applikálása mellett. A fordítástudományban megannyiszor általános tételként emlegetett következetesség alkalmazása – jelesül, hogy amennyiben egy tulajdonnevet a fordító domesztikált, akkor a műben az összes tulajdonnevet konzekvensen domesztikálja – a fenti példában nem célravezető (a főszereplő Stifter szövegében Félix, a fordításban: Félix). Mindennek el- lenére a tulajdonnevek fordítása során kevésbé megfontolt fordítási megoldások is felfe- dezhetők. Míg az „am Pankratiustag”29  kifejezést a magyar „Pongrác napján”30 birtokos jelzős szószerkezettel fordította és kötetében vonallal jelölte, addig a „den gottlosen Kö- nig Belsazar”31 tulajdonneves szerkezetet jelölés nélkül „istentelen Belzazár király”32 szin- tagmának feleltette meg a magyar nyelvben szokásos Belzacár, Belsazár vagy Baltazár formák helyett. A Pongrác magyar nyelvű névalak használata Szent Pongrác személyé- nek kulturális beágyazottságát bizonyítja. Neve ismerősen cseng a (pusztai) gazdaember számára, hisz termése függött a fagyosszentektől, a májusi fagyoktól. A „König Belsazar” névvel Szabó Lőrinc később is több alkalommal találkozott, például akkor is, amikor Heine Buch der Lieder kötetében szereplő Belsatzar című verset fordította. Ekkor már következetesen, a domesztikált „Belzacár” tulajdonnével jelölte a királyt.33

A fejezetcímek, melyek négy részre osztják a novellát, a következők: 1.) „Die Heide”,34 2.) „Das Heidehaus”,35 3.) „Das Heidedorf ”36  és 4.) „Der Heidebewohner”.37 Magyarul 1.) „A puszta”,38 2.) „A pusztai ház”,39 3.) „A pusztai falu”40 és 4.) „A puszta lakosai”.41 Az első három magyar fejezetcím – mondhatni – tükörfordítása a német változatnak, azonban az utolsó pontossága42 erősen megkérdőjelezhető. Míg a „Der Heidebewoh-ner” egyes számú alak, addig „A puszta lakosai” többes számú szintagma. A nagyobb probléma nem az, hogy a magyar variáns grammatikailag nem illeszkedik a forrásnyelvi szöveghez, hanem hogy a célnyelvi irodalmi kontextusban szemantikailag sem kap adekvát kapcsolódást, azaz nem funkciócentrikus. Tehát a grammatikai, számbeli szinteltolódás szemantikai csúsztatást is előidézett, hiszen mást-mást jelölnek. A célnyelvi variáns a falu egész közösségére utal, míg a forrásnyelvi szóösszetétel a főszereplőre, Félixre. Jelen fejezet cselekménye Félix faluba való hazatérésének pillanatától, pontosabban rögvest annak másnapjától indul. Úgy gondolom, a „Der Heidebewohner” megfelelő magyar fordítása „A puszta lakosa” lenne, mely szintagma nyilvánvalóan Felixet jelöli, méghozzá kitüntetetten. Arról referál, hogy ő – korábbi elvándorlása ellenére – a falu és a faluhoz kötődő természet szerves alkotórésze. Ezt erősítheti az is, hogy az első fejezetben („Die Heide”) a narrátor a főszereplőre annak tulajdonnevével nem hivatkozik, az egység az ő természethez kötődő kapcsolatáról szól, „kis barátunk”,43 a „pásztorfiú”44 és az élővilág szintéziséről: a „puszta nagyszerű fiáról”,45 aki mindent a természetből tanul meg. Tehát az utolsó német nyelvű fejezetcím („Der Heidebewoh-ner”) mintegy megelőlegezi az anyatermészetben való reneszánszot: a hazatért vándor ismételt befogadását a falu és az azt körülölelő természet nyugodt, csendes és szeretetteljes miliőjébe. „A puszta lakosai” kifejezés azonban nem ezt célozza, horribile dictu éppen az ellenkezőjét is implikálhatja. Nevezetesen a puszta lakosai közösségként kerülnek az előtérbe, mely közösségnek a narráció szerint lokálisan több éve nem volt tagja Félix. A műfordítás voltaképpen az olvasó számára kataforikusan jelezheti a vándor integrációjának nehézségeit.

„A pusztai falu” című fejezetben is található egy kisebb fordítási interferencia, mely jelen esetben szerencsére csak a szöveg stiláris horizontján jelenik meg. A forrásnyelvi szöveg a következő: „[s]o kam es, daß jedes Jahr ein- oder zweimal ein Wandersmann den Umweg über die Haide machte, dem schönen, freundlichen, handsamen Jünglinge zu Liebe, der gern einen Gruß an sein liebes Mütterchen schicken wollte.”46 Szabó

Lőrinc fordításában: „[ú]gy esett, hogy évenként egyszer-kétszer tett egy-egy vándor egy kis kerülőt a pusztán át, a szép barátságos, megnyerő ifjú kedvéért, aki szerette kö- szöntetni drága jó anyját.”47 Látható, hogy nem a „szép” és a „barátságos” melléknevek közti vessző hiánya a legproblematikusabb, hanem a második, alárendelt tagmondat szórendje szokatlan. Jóllehet a magyar mondatszerkesztésben a némettel ellentétben48 a mondatösszetevők szórendi helye – bizonyos szintaktikai és intencionális korlátok között – fakultatív, mindazonáltal egészen magyartalan a fordítás. Az „egy-egy” vál- tozatlan formájú tagokból szókettőződéssel létrejött szóösszetétel adekvát része lehet a mondattartalomnak,  noha szintaktikailag indokolatlan, a szöveg stiláris minőségét pedig egyenesen rontja. Az „ein” határozatlan névelő gyakori használata a német mon- datszerkesztés sajátossága,49 mely a némethez képest a magyar nyelvben egyébként sem mutatkozik meg minden esetben, afféle zérólexéma, ha mégis feltűnik, a magyar fül germanizmusnak (vagy anglicizmusnak) értékeli.

A negyedik kivetnivalót a következő példában vehetjük szemügyre: „[e]s war da ein etwas erhabener Punkt”.50 Az „erhaben” egy poliszemantikus melléknév, melynek van egy tárgyilagosabb és egy átvitt értelmű jelentése, mely utóbbi ráadásul esztétikai fo- galom is. Az előbbi jelentéshorizontján az „erhaben” a következőket jelöli: ’domború’, ’kiemelkedő’. Az utóbbi értelmében ’fenséges’, ’fennkölt’, ’felemelő’, ’magasztos’, ’emelke- dett’. Stiftert egyébként is foglalkoztatta az ókorból származó, s a romantikus esztétikai gondolkodásban kitüntetett jelentőségűvé váló fenséges kategóriája. Friedrich Schiller

1795-ben gondolja tovább a kanti fenséges fogalom-koncepcióját, s az ekkor válik vég- érvényesen nagyobb jelentőségűvé a szép kategóriájánál.51 A felértékelődött fenséges esztétikai tapasztalata a szubverzív és feszültséggel teli megfoghatatlanság. Olyan érzet- halmaz, amelyben megtalálható a természet nagyságától, formálatlanságától és határ- talanságától való megrendülés. Az a tapasztalat, amikor az ember a nála hatalmasabbal szembesülvén ráeszmél önnön kicsinységére. Stifter elbeszélője az ágens nélküli leíró, külső fokalizációt választja, mely az olvasó számára először a természet háborítatlan és zavartalan hangulatú, bensőséges harmóniáját teremti meg. A novellában azonban van- nak olyan szövegrészek, melyek megtörik ezt a nyugodalmas összhangot: „sötétbarna arcából jóságosan és okosan ragyogtak elő öntudatlanúl is villámosan csillogó szemei, tele szeretettel és bátorsággal, gazdagon mutatva azt a veszélyes elemet, mely a fiúval együtt nőtt és a pusztai magányban már nyiladozni kezdett: sötét, szikrázó fantáziáját”52; „[v]égül minden érzés elnémúlt az emberek szívében a napról-napra növekvő rettenetes félelemtől. Már felhők se födték: örökké kéken és nyájasan mosolygott le az ég a kétségbeeső embe- rekre”53; „[m]ás tüneményt is lehetett mostanában látni az égen, mely bizonyára máskor is megvolt, de senki sem vette észre; de most, mikor naponta sok ezer és ezer szem járta be az égboltot, baljóslatú jelnek tartották”54; „és mikor este lett és szétdarabolt viharfelhők lep- ték el az ég útját, kölcsönös villámokat cserélve”55. Stifter prózaművészetében a fenségesnek mint esztétikai minőségnek a jelenlétét és tudatos használatát a germanisztika diskurzusa már több ízben le is leplezte,56 mindennek ellenére Szabó Lőrinc mondata minden esztéti- kai minőséget abszolút elhagyó, leegyszerűsítő szöveghely: „[v]olt ott egy kissé magasabb pont”.57

A biedermeier korszak jellemzői közül kiemelendő, hogy nemcsak az irodalomfelfo- gásában és képzőművészeti stílusában, de általános életszemléletében is az intellektus rele- vanciája ismerszik fel, melyet olyan hagyományértékek, illetve normák általános princípiu- maiként kell érteni, mint például a szorgalom, tisztesség, hűség és szerénység.58 A központi szereplés helyett a visszavonultságot, a csillogó pompa helyett az egyszerű eleganciát, a tár- sasági élet helyett pedig a családi kört részesíti előnyben. A fordításszövegben személyesebb az omnipotens elbeszélői hang, mint az eredetiben, ami által az imént megfogalmazott, biedermeier irodalmi sajátosságok még markánsabban jelennek meg. Például Szabó Lőrinc fordításában a családi szerepminták hozzáadott jelentést hordoznak: az „Eingenäht in die Brusttasche hatte er das wenige Geld, welches das Haus vermochte”59 mondatban a szerző nem tesz említést arról, hogy ki varrta bele a pénzt a mellényzsebbe, míg a fordító magától értetődően, betoldja az „anya” lexémát – „[a]z otthon található kevés pénzt anyja bevarrta kabátja elülső zsebébe”.60 A falusi élet személyes hangvétele több fordítási példában is kife- jezésre jut: az „auf diesem Heideflecke”61, ”mi kis pusztánkon”62 birtokos névmás betoldá- sával a szülőhelyhez való ragaszkodás jelenik meg a fordításszövegben, hasonlóan mint az „auf dem Heideboden”63–„itteni talajban”64 kifejezéspár magyar nyelvű variánsa esetében. Továbbá jellemzőek Szabó Lőrinc fordításában a személyes hangvételű megszólítások, mint „Vater Niklas” helyett a „Miklós bácsi” elnevezés és a „Mutter” szó kedveskedő „nagyanyó” lexémával való fordítása. Szabó Lőrinc későbbi fordításaira is igaz, hogy a forrásszöveg sa- játságait karakteresebben jeleníti meg, illetve ahol lehetősége van rá, ott jelentésbővítést is végez a fordításszövegben. Ez a fordítói attitűd a műfordító-költőnél – eddigi kutatásaink alapján – nem hoz létre lexikai, szemantikai vagy lexikai– szemantikai interferenciát, inkább méltányolni való poéti- kai többletet teremt a célnyelvi szövegben.65

A 46 autográf széljegyzetet megvizsgálva arra a követ- keztetésre jutottunk, hogy a megjegyzéseknek csak kis há- nyada vezethető vissza a kulturális és társadalmi differenci- ából adódó fordítói bizonytalanságra. A jelölések nagyobb része – meglátásunk szerint – arra utal, hogy a fordító nem ismerhette a marginalizált kifejezést. A  fordítási példák kontextusérzékeny vizsgálatával illusztráltuk Szabó Lőrinc fordítási bravúrjait és az esetlegesen kevésbé jól sikerült fordítási megoldásait. A problémás szöveghelyek esetében a figyelmetlenségen kívül Szabó Lőrinc fiatal kora lehet egyfelől a magyarázat, hiszen éppen munkája közben töl- tötte be huszadik életévét. Másfelől a tanulmány elején idé- zett naplóbejegyzés a szűkölködésről is árulkodik, amely a fordítási munka tempóját szükségszerűen növelte, ennek pedig egyenes következménye az elhamarkodottság. A ’30- as, ’40-es és ’50-es években készített prózafordításaiban, az érettebb Szabó Lőrincnél ilyen jellegű kivetnivalót nem ta- láltunk: későbbi fordításszövegei erős reflektáltságról árul- kodnak.66

—

1      Itt  a többi  közt  Kappanyos András  akadémiai értekezéséből készített monográfiáját és annak folytatását, legújabb kötetét is szükséges megemlíteni: Kappanyos  András, Bajuszbögre: lefordítatlan. Műfordítás, adaptáció, kulturális transzfer, Bp., Balassi, 2015; Kappanyos  András, Túl a sövényen, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021.

2      Kulcsár-Szabó Zoltán, Fordítás és (ön)értelmezés: A fordítás mint elemzés és kommentár Szabó Lőrinc műfordításaiban, Tiszatáj, 62. évf., 7. sz., 63–83, 64.

3    Das  Heidedorf, Der  Hochwald: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. I., o. J.

4    Szabó Lőrinc a Gabelsberger–Markovits-rendszert  használta, melyet időközben a saját képére is formált. A rendszer tökéletlenségei miatt 1927-ben újonnan bevezetett egységes magyar gyorsírásos rendszerre a műfordító-költő nem tért át. A Gabelsberger–Markovits-rendszer egyik problémája például, hogy azonos jellel rögzít több toldalékot is, ami egyúttal Szabó Lőrinc gyorsírásának a fejtését nehezíti vagy teszi több helyen lehetetlenné. Ezért is támaszkodunk tanulmányunkban elsősorban az aláhúzásokra, illetve a sorvégi vagy sor előtti függőleges vonallal jelölt szövegrészekre. Szabó Lőrinc gyorsírásáról lásd bővebben: Babits Mihály, Egyetemi előadások: 1919, Bp., Rá- ció Kiadó, 2014. Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzését Lipa Tímea fejtette meg, aki a korábbi megfejtéseket átdolgozta és egyúttal sajtó alá rendezte.

5      Kabdebó  Lóránt–Barna László, Szabó Lőrinc fordítása: A zsidóbükk = Docendo discimus: Doktoranduszhallgatók  és témavezetőik közös tanulmányai a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájából, szerk. Huszti Tímea, Miskolc, Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája, 2013, 122–123.

6    A gyomai 1932-es Kner Izidor kiadású három kötetben az összes verset Szabó Lőrinc fordítja (a prózai darabokat: Turóczi-Trostler József ): Az ifjú Goethe. 1749–1776: Antológia a költő ifjúkorának műveiből; A férfi Goethe. 1777–1800: Antológia a költő férfikorának műveiből; Az öreg Goethe. 1801–1832: Antológia a költő öregkorának műveiből.

7    Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc Kisnaplóját idézi (1919 decemberétől 1920. május 29-ig): Kabdebó  Lóránt, Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Bp., Szépirodalmi, 1970, 34. A Kisnapló részletei megtalálhatók: Szabó Lőrinc, Kisnapló, Kortárs, 1966/4, 603–613.

8    Adalbert Stifter, A pusztai falu, ford. Szabó Lőrinc, Gyoma, Kner Izidor, 1921 (Monumenta Literarum I/10).

9    Az ajánlást tartalmazó és az elemzéshez szükséges kötetben szereplő elbeszélés adatai: Das Heidedorf, Der Hochwald: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. I., o. J., 1–42.

10  Stifter, Das Heidedorf…, i. m.

11  Die Mappe meines Urgroßvaters I.: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. II., o. J. 12  Die Mappe meines Urgroßvaters II., Der Waldgänger: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. III., o. J.

13  Die Narrenburg, Der Waldsteig: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. IV., o. J.

14  Der Hagestolz, Der beschriebene Tännling: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch-Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. V., o. J.

15  Abbias–Brigitta:  Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel, o. O., Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. VI., o. J.

16  Bunte Steine: Adalbert Stifters ausgewählte Werke in sieben Bänden, hrsg. von Otto Rommel,  o.  O.,  Karl Prochaska (Deutsch–Österreichische Klassiker-Bibliothek), Bd. VII., o. J.

17  Több helyen tévesen, 9. számmal hivatkoznak a kiadásra.

18  Stifter, A pusztai falu…, i. m., vö. Kabdebó Lóránt–Barna László, Szabó Lőrinc fordítása: A zsidóbükk = Docendo discimus, Doktoranduszhallgatók és témavezetőik közös tanulmányai a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájából, szerk. Huszti Tímea, Miskolc, 2013, 122–123.

19  Adalbert Stifter, A pusztai falu, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Magvető, 1982.

20  Adalbert  Stifter,   Das   Heidedorf.  Urfassung  und   Studienfassung, hrsg., eingel. von Eugen Thurnher, Salzburg–München,  Pustet, 1979 (Stifterbiblithek 5), 7.

21  Néhány további régi  helyiségnév -falva  utótaggal: Ábrahámfalva, Bethlenfalva, Ebesfalva, Egyházfalva,  Etfalva,  Eugéniusfalva,  Asszonyfalva,  Balázsfalva,  Fábiánfalva.  Lásd  ehhez a Czuczor–Fogarasi féle szótár ’Falva’ címszavát: A magyar nyelv szótára, szerk. Czuczor Gergely–Fogarasi János, Pest, MTA, 594–595.

22  Az elemzés során magam is a „Heide” alakot használom Szabó Lőrinc saját kötetének hivatkozása okán.

23  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 4.

24  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 4.

25  Uo.

26  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 5.

27  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 4.

28  Uo.

29  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 21.

30  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 17.

31  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 10.

32  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 8.

33  Szabó  Lőrinc, Örök Barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai l-ll., Utószó Szabó  Lörincné, Bp., Szépirodalmi, 1958, 464–466; Heinrich Heine, Versek és prózai müvek, Bp., Európa, 1960 (A világirodalom klasszikusai), 14–16.

34  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 3.

35  Uo., 11.

36  Uo., 18.

37  Uo., 24.

38  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 3.

39  Uo., 10.

40  Uo., 15.

41  Uo., 20.

42  A pontosság fordítói mércéjét lásd bővebben: Kappanyos  András, Bajuszbögre…, i. m., 129–143.

43  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 4.

44  Uo., 6.

45  Uo.

46  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 19–20.

47  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 16.

48  Természetesen a német nyelv három főszórendjén belül (egyenes, fordított, mellékmondati) az egyes mondatrészek, határozók, jelzők etc. helye a mondatintenciótól függően változik.

49  Például: „Ich wünsche Ihnen einen schönen Tag!” („Szép napot kívánok Önnek!”) vagy „Ich bin ein Gastarbeiter” (Vendégmunkás vagyok).

50  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 4.

51  Friedrich Schiller, Über das Erhabene = Schillers Sämtliche Werke, Stuttgart, J. G. Cotta’sche Buchhandlung, Bd. IV., 1879, 726–738.

52  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 6.

53  Uo., 29.

54  Uo.

55  Uo., 31.

56  Vö. Monika Ehlers,  Wahrnehmungsstörungen:  Ritual und Chaos in der Prosa Adalbert Stifters = Uő, Grenzwahrnehmungen:  Poetiken des Übergangs in der Literatur des 19. Jahrhunderts, Kleist–Stifter–Poe, Bielefeld, transcript, 2007, 105–109.; Marianne Schuller,  Das Kleine der Literatur: Stifters Autobiographie = Mikrologien: Literarische und philosophische Figuren des Kleinen, hrsg. von Marianne Schuller–Gunnar Schmidt, Bielefeld, transcript, 2003, 77–89.

57  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 4. (Kiemelés tőlünk – BSM–BL)

58  Vö. Alexa Geisthöfel, Restauration und Vormärz 1815–1847, Böhlau, UTB, 2008, 148–211.

59  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 16.

60  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 13.

61  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 1.

62  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 1.

63  Stifter, Das Heidedorf…, i. m., 20.

64  Stifter, A pusztai falu…, i. m., 16.

65  Vö. Barna László, Kultúratudományos szemlélet a műfordítás- ban,  Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Phi- losophica, XXIV/1, 2020, 44.

66  Vö. Barna László, Interpretational Approaches to the Translation of Literary Works, Szellem és Tudomány 11, Különszám, 2020, 17–27; Barna László, Werther álmai: Vers és fordításszöveg Szabó Lőrincnél, Irodalmi Jelen Online, 2018 = https://irodalmiszemle. sk/2018/01/barna-laszlo-werther-almai-vers-es-forditasszoveg- szabo-lorincnel/ (2022. 10. 04.); Barna László, Loreley und Treue: Heinrich Heines Gedicht in der Übersetzung von Lőrinc Szabó = Germanistik interdisziplinär: Beiträge der 22. Linguistik- und Literaturtage Banská Bystrica,  hrsg. von Zuzana Bohušová– Alena Ďuricov, Hamburg, Verlag Dr. Kovač, 2016, 569–577.