Nyerges Gábor Ádám: Amikor a vers épp kiment a divatból

Orbán Ottó „konzervatív” önpozícionálása A kozmikus gavallér című kötetben

(tanulmány)

Orbán Ottó a kilencvenes évtizedben megjelent első kötete, A kozmikus gavallér az első azon versgyűjteményei sorában, melyek címeiben sajátos önreprezentációs utalást találunk. Később hasonlóképp megképzett szelfvariánsokra, szimbolikus szereplehetőségek mentén megalkotva felmutatott önképekre utal szintén az 1992-ben megjelent A keljföljancsi jegyese, az 1995-ös Kocsmában méláz a vén kalóz, illetve az 1999-es Lakik a házunkban egy költő is.

A  „kozmikus gavallér” szókapcsolattal kijelölt szerepkör egyben költői programkijelölésnek (avagy inkább, mivel radikálisan új elemet nem tartalmaz Orbán Ottó korábbi szemléletéhez képest: átrendező újrahangsúlyozásnak) is tekinthető, ahogy ezt a kötet (jelölten) szerzője által írt fülszövege is az olvasó tudomására hozza. Az Orbán által leírt szerepkör mindkét összetevője afféle példázatos magyarázattal kiegészülve mutatja föl a két kihangsúlyozni kívánt költészetszemléleti összetevő középpontba kerülését. Orbán a gavallérságot afféle (időtlen) konzervativizmusként értelmezi: kiindulópontként azt a közkeletűként beállított vélekedést megjelölve, mely szerint „meg vannak számlálva a költészet napjai”,1 ezzel párhuzamba állítva a szerelem és a jó modor vélt kiveszését a világból. Utóbbi kettőt egyazon szemléletes példában kapcsolja össze: míg a múlt századi udvarlási modor sajátos öltözködést, szóhasználatot („Száz éve még azt mondták: – Kisztihand, Vilma kisasszony, de gyönyörű kegyed!”) és viselkedésmintát írt elő prototipikusként, Orbán érvelése szerint ezek a szokások és minták pusztán elavultak, lecserélődtek és megváltoztak, azonban e változások nem jelentik maga a jelenség (szerelem, jó modor, költészet) eltűnését. A példa azért is hangsúlyos, mert Orbán saját alakját egy idejétmúlt, letűnt és a jelen korból kikopott figura, a gavallér pozíciójáéval azonosítja, magát afféle költészeti gavallérként („Az öreg gavallért figyelem, aki a bálterem sarkában álldogál. Jól szabott ruhát hord, a gomblyukában szegfű helyett egy rím.”), tehát régivágású költőként minősítve. Ez a kép egybevág Orbán korábbi (és pályája későbbi részében is rendre, mind erősebb hangsúllyal reprezentált) önpozicionálásával: a modernnek vélt irodalmi elképzelésekkel szemben régimódiként, konzervatívként határozva meg nemcsak saját költői működését, hanem (és kiváltképp) egész világlátását és attitűdjét is (ld. pl. a „szilárd, sugárzó mag” képzetköréhez kapcsolódó, elavultként beállított pozíciót, szemben a „minden egész eltörött” filozófiájával).2 (Szintén fontos árnyaló elem, hogy Orbán, kiegészítve a leírást, magát mint „toprongyos”, avagy modern gavallért láttatja, akinek elsősorban viselkedésmódja az, ami gavallérosan régimódi, míg viselete valójában tabusértő, amennyiben éppen a „klasszikus” gavallér megjelenésétől eltérő módon modern és köznapi: „…nincs is zakónk. Ha, mondjuk, egy föliratos trikó van rajtunk…”.)

Orbán ars poetikus (programkijelölő) fülszövegében tovább építve a komplex képet, a táncra felkért, vonzó kiszasszony maga a „végtelen” fogalma, a bálterem pedig a mindenséget hivatott jelképezni: „teteje persze a csillagos ég”. Így kapcsolja össze Orbán saját pozíciójában a (látszólagos) idejétmúltságot, ironikusan anakronisztikusként beállított attitűdöt azzal, amit (éppen a kozmikus lépték által jelölve) valójában az örök időtlenség szférájával kapcsolatban határoz meg. A kozmikus gavallér figurája, bár a régiség felől nézve tabusértően modernnek, avagy etikettszegőnek tűnik föl, míg a modern (az aktuális jelen) kor perspektívájából pedig meghaladottnak és maradi-régiesnek, igazából ezeken a szempontokon felülemelkedve, egy másik értelmezési tartomány felől nézve tűnik maradéktalanul autentikusnak, a mindkét szempontnál nagyobb léptékű szemlélet, az örök, végtelen időtlenség felől nézve. Orbán értelmezésében ilyen „örök” fogalmak a szerelem és a költészet, melyekhez való viszonyulását ilyetén időtlen komplexitásban kívánja megjeleníteni, miközben az aktuális kor elvárásai felől érvényesített önreflexiója eredményezi azt az ironikus kettősséget, amelynek értelmében alakja egyszerre mutatkozhat nemesnek és nevetségesnek is (ezt az attitűdöt, úgy vélem, hasonlíthatjuk a Don Quijote-figura archetípusához is). Ez a hangsúlykijelölés vagy -eltolás még a korábbiaknál is erőteljesebben dacos, argumentatív alaphangoltsággal ruházza fel Orbán költészetének a kötetben reprezentált, aktuális állapotát, illetve a saját identitás felmutatásának szándékát súrlódások, viták, küzdelmek eredményeképp érvényesíthető aktusként láttatja.

Maga a költői program azonban (Orbán megelőző köteteivel összevetve) a versek konkrét megoldásaiban, hangvételében, stiláris összetevőiben nem mutat igazán látványos elmozdulást. A potenciálisan tabusértőként beállított, „konzervatív” attitűd nem tűnik sem konzervatívabbnak, sem tabusértőbbnek A kozmikus gavallérban, mint az azt megelőző egy-két verseskötetben. Ezek alapján kimondható, hogy Orbán e kötetben reprezentált, nagyívű költői programja elsősorban ezen elgondolások argumentálásában, s nem (aktuális) költészete egészére releváns módon kiható, akár csak kisebb változások összességében figyelhető meg – legalábbis a programot megfogalmazó kötet lapjain.

A kötetkompozíció hangsúlyozott kozmikusságával összhangban a benne foglalt versek földrajzi, történelmi és eszmei távlatai igen széles spektrumot fognak át (igaz, korántsem idegenül a szerző addigi költészetére jellemző távlatosságtól), melyek az orbáni szemlélet metszéspontjában gyakorta az aktuális mindennapok jellemzően magyar valóságával ütköztetve, annak fénytörésében jelennek meg (pl. már a kötetet nyitó versben is: „a kínzó helyi viszketegség / nomen est omen kis Balassagyar / mat hőstörténete világnagy eszmék / noné basszam hát maga is magyar // persze hogy az lobogó hajú tűzvész / parázsló vers a korhamu alatt”).3 A versek utalási rendszere időben az ókori rekvizítumoktól (Colosseum, „Mikor Rómában véget ért / a plebejusok száz éves uralma”)4 egészen az aktuális jelen idő legfőbb technikai vívmányaiig (csipek, szupertechnika) terjed, térben pedig Magyarország („a két sávos Mártírok útján, a Moszkva tértől a Bem József utca felé”, 5  a sötét Gellérthegy utcán, a Zöldfa / vendéglő mögött”)6 mellett hangsúlyosan szerepelteti (Orbán két pár évvel korábbi utazása ihlette verseket közreadva) Amerikát (Baleset az Amerikai Egyesült Államokban, a 94-es államközi gyorsforgalmi út Chicago és Milwaukee közötti szakaszán, A Theodore Roosevelt parkban, Az őszülő kalandor, A mennydörgő födém alatt’, stb.) és a Távol-Keletet (Ötvenedik születésnapomon, Tokióban, Élet a Ginzán).

A cím és az azt értelmező fülszöveg kettős vonatkoztatásrendszerében megvagy újraképződő figura, a „divatból kiment”, kiöregedett (s ilyen mivoltában nevetséges) költőé láthatóan egyszerre értelmezhető a korabeli irodalmi és irodalomértelmezési „divatokkal” és a (klasszikus) líra fenntarthatóságával, relevánsan működtethetőségével szemben táplált szkepszissel dacoló karakterként. (Ezekre külön-külön is találunk példákat a kötetben: előbbire az Előadások a kortárs költészetről és az Oszt modern vagy posztmodern?, utóbbira A XX. század költői című verseket.) Ezt a kétirányú viaskodást egyesíti címe (Most, mikor a vers épp kimegy a divatból) és az által is jelölt alapszituációja mellett az alábbi szöveghellyel a kötet egyik verse: „Kiveszőben a mesterség, amit tanultam, öregszem, / szakmailag meg fütyülök arra, hogy mi a divat… / Akárhogy is nézem, nevetséges vagyok”.7

A fentiekben leírt, részleges én-újrapozicionálás, illetve hangsúly-áthelyezés szándéka tekinthető a kötet legfőbb eltérési pontjának az Orbán-művek sorában való közvetlen poétikai előzményeihez képest. Ez abból is látható, hogy összevetésük alapján a viszonylag laza koncepció köré szerveződő A kozmikus gavallér tematikailag széles merítéssel dolgozva is inkább hat a megelőző, 1987-ben megjelent A fényes cáfolat ikerpárjaként, mint újító darabként. Főbb tematikai gócpontjain össze is kapcsolhatók A fényes cáfolat és A kozmikus gavallér bizonyos darabjai. Mindkettő érinti a szerző életében jelentőséggel bíró ötvenedik életév betöltésének kérdését – Orbán egyébként is előszeretettel használta versek kiindulópontjaként vagy apropójaként, sajátos „helyzetjelentésekként” pozicionálva ilyen műveit, jelentősnek talált születésnapjait – s még e versek kötetbeli elhelyezése is párhuzamosságot mutat (Helyzetjelentés ötven előtt, illetve Ötvenedik évére írott verse). Mindkét kötet érinti az utazás, idegen tájak témaköreit (A kozmikus gavallér a fentiekben már részben említett verseivel vö. A fényes cáfolatban: Északon, Az uppsalai székesegyházban, Holtszezon egy svéd fürdőhelyen, Világcsavargó, Újra Indiában, A törzsi művészet múzeuma Bhopalban), a betegség-halálközelségét (Önnön testéhez, Betegség, ősz, Betegség, gyógyszerek; élet ötven felé, illetve Egy estém otthon, A hülye test, A betegség hétköznapjai, Egy boldog nap, Látogatás a 104-es szobában), felvonultat neves irodalmi elődök és pályatársak előtti lírai főhajtásokat8 (K. Dezső, Radnóti-emlékérem, illetve Kassák-architektúra, A beteg Pilinszky, Tóth Árpád, Merülő Orpheusz), irodalmi/esztétikai alapon pörlekedő, vitázó verseket (Az új avantgardhoz, Mi hír a költészetről?, illetve Most, mikor a vers épp kimegy a divatból, Előadások a kortárs költészetről, Oszt modern vagy posztmodern?), ahogy a négy köteten végigvonuló Sárkányvér-ciklus darabjai is megtalálhatók mindkét könyvben.

A közvetlen előzményektől való másik lényeges eltérésként regisztrálható a kötetben az  időközben lezajlott, történelmi léptékű változások (rendszerváltás, pluralizmus, piacgazdaság) szórványos tematizálása az orbáni verstémák egyikeként. Bár A kozmikus gavallérba foglalt versek többsége 1986–87-ben keletkezett, az 1990-ben megjelent kötetben szerepel pár a könyv közreadásához időben közelebb íródott darab is, köztük olyanok, amelyek a rendszerváltozás időszaka által kijelölt történelmi határhelyzet tapasztalatára adott, többé-kevésbé direkt reflexiókként is értelmezhetők. Ilyen reflexiónak tekintem az 1989-es keltezésű, A kibontakozásról című verset, mely a globális piacgazdasághoz csatlakozó, korabeli Magyarország helyzetét tematizálja ironikusan9 („Egy a lényeg, bent vagyunk a világpiacon! / Rezet veszünk olcsón, eladjuk drágán, és máris egy / valódi Svájc áll ott, ahol tegnap még bicskáztak a / községi kocsma előtt”),10 ahogyan az akár ennek párdarabjaként is felfogható,11 egy évvel korábbi keltezésű, A változásokra című darabot is.

1      E felfogás (illetve az ezzel rokonjellegű panaszok) kultúrtörténeti perspektívájához ld.: Margócsy István, Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld, 2000/2, 22–

2      Ld.: „Több helyütt és többen (ő maga is) értelmezték már Orbán Ottó »sugárzó, szilárd mag« képzetkörét, mely a saját, preferált identitáskonstrukciót  egy mindig csak változásaiban-változataiban, tehát újabb és újabb tapasztalatok és ismeretek által változni mindig képes és akaró, de alapvetéseiben (mint mondjuk: humanizmusa, demokratizmusa) stabil alapokon nyugvó képződményt láttatja. Ehhez a felfogáshoz nagyban hozzájárul az a szemléletmód, mellyel Orbán minduntalan több szempontot kíván egyszerre vizsgálni, a magáét folyton felülírva, alakítva, hozzápróbálva a mindenkori »másikhoz« vagy »másikakhoz«. Nem totális, nihilista relativizálás ez – ezért szavatol a mindezek mélyén »sugárzó, szilárd mag« –,  de  nem  is  a reakciós konzervativizmus megingathatatlan stabilitása”. Nyerges Gábor Ádám, Prózai kérdések, Orbán Ottó: Összegyűjtött prózai munkái I–II., Alföld, 2020/1, 91–92.

3    Orbán Ottó, A kozmikus gavallér, Orpheusz Könyvek, Budapest, 1990, 5.

4    Uő, I. m., 15.

5    Uő, I. m., 16.

6    Uő, I. m., 17.

7    Uő, I. m., 25.

8      Külön  párhuzamosságot mutat,  hogy  jellemzően  mindkét kötetben inkább hommage-, mint maszkjellegű versek által. (A K. Dezső Kosztolányi stílusához közelített, játékos formai bravúrmutatványa, miközben külső  leírás  által  jeleníti meg tárgyát, az övéhez közelítő verselési megoldásaival ez alól valamelyest kivételt képez.)

9      Balázs Imre József nagylélegzetű életműkritikájában az ilyen tárgyú Orbán-versek nézőpontja és szemlélete, illetve a „világot látott” (kiváltképp az USA-t is megjárt) utazó tapasztalataival kiegészülő Orbán-identitás között tételez összefüggést: „Utóbb a világ különböző országait bejáró férfi tapasztalatai uralják a verseket –  ez a költészeti nyelv önkéntelenül is  felidézi az olvasóban a kilencvenes évek Magyarország-konstrukcióit, vagy másképp: fogyasztói társadalom-konstrukcióit”.  Balázs  Imre József, Az újraolvasás feltételei. Orbán Ottó: Összegyűjtött versek, Jelenkor, 2006/2, 234.

10 Orbán Ottó, I. m., 19.

11  A két vers laza összefüggését hangsúlyozza (összecsengő címeik mellett) a kötetkompozícióban  való elhelyezésük is: a két mű közvetlenül egymás mellett olvasható.