Szeifert Natália: E-GYE-TE-MIS-TA 2.

Borsos Zoltán: I22161 INSTANT TELEPORT (feat. Erika Miklosova)

Ezt nem hiszem el. Persze, sejtettem, hogy van valami, hogy valami nincs rendben, mert a vonatról írtam neki Messengeren, de nem válaszolt. Megkapta, de nem olvasta el. Mindegy, gondoltam, majd beérek a koliba és megbeszéljük. Kiséva ilyenkor már mindig bent van.

Amúgy pocsék hétvégém volt. Több mint pocsék, szánalmas, kimerítő, kiakasztó, elkeserítő. Mióta apám beteg, nem lehet anyámmal rendesen beszélni. Vagyis, mióta bekerült a kórházba. Mind attól félünk, hogy már nem kerül ki onnan. Legalábbis az öcsém meg én. Anyám úgy viselkedik, mintha csak egy megfázásról lenne szó. Az egész hétvégét azzal töltöttem, hogy próbáltam megtalálni a pillanatot, amikor elmondhatnám neki, hogy szerintem ez így nem oké. Persze végül nem mondtam semmit. Úgy jöttem el, hogy már induláskor éreztem, hogy szétvet az idegesség, hogy még ennyit sem tudtam megtenni. Alig vártam, hogy visszaérjek és megbeszéljem Kisévával.

Anyám játssza ezt a kifacsart mártírt, rezzenéstelen arccal intézi a dolgait, szinte mosolyogva, pedig az egész város pontosan tudja, hogy mi van. Talán pontosabban, mint mi, mint apám vagy anyám. Az onkológus ott ül az önkormányzatban, ahol apám, képviselő ő is. Vagyis nem sokat ül ott, ahogy apám szokta mondani, csak beszaladgál két operáció között szavazni. Furcsa hangon szokta ezt megjegyezni, mintha irigyelné. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy valóban úgy lehet, a biztos állását irigyli. Az apám feje fölött mindig ott lebegett a munkanélküliség réme, amióta a bányavállalatot elkezdték leépíteni, és az nem tegnap volt. A romokon dolgozunk, szokta mondani. Akkor kapott gyomorfekélyt, amikor el kellett bocsájtania háromszáz embert egy hónap alatt. Ráment a gyomrom – ezt hallgattam egész középiskolás koromban. Aztán azt, hogy hát ő ennyi idősen hova megy majd, ha végleg bezárnak. Még húzzák, még talán van benne pár év, ő már csak azt szeretné, hogy a nyugdíjig kitartson, de erre mindig rálegyintett. Bezzeg az orvosnak könnyű, hát betegek mindig lesznek. Ezen apám keserűen tudott nevetni. Orvosnak tanuljatok vagy jogásznak, mondta az öcsémnek meg nekem, azok mindig megélnek valahogy, de egy bányamérnök mit csinál bánya nélkül.

Akkor még nem volt ilyen beteg, nem is tudom, mikor kezdődött, eleinte csak nyomottabb volt, az öcsémmel azt gondoltuk, beleette magát a depresszió, csak reméltük, hogy elmúlik. Anyám persze nem mondott semmit, egyszer hallottam csak, hogy unszolja apámat, vizsgáltassa ki magát. Mire apám, hogy jó, de legalább odabent a városházán ne mondogassa. Anyám az önkormányzaton dolgozik egy irodában, a testületi ülésekkor szoktak találkozni, amikor kiviszi neki a kávét a hátsó udvarra, ahol dohányozni lehet. Szinte hallom, amint odaveti apámnak, hogy sápadt, nem kéne cigiznie. Apám meg áll a pasztellszínű ingjében, és azt mondja, ühüm, és alig várja, hogy anyám eltűnjön a fémrácsos ajtó mögött.

Egyik nyáron, hajnalban, amikor buliból mentem haza, hallottam, hogy a lenti vécénkben öklendezik valaki. Sietve felosontam az emeletre, azt hittem, öcsém az. Utálom azt a szűk lépcsőt, a sötét fenti közlekedőt, amelyből a szobák nyílnak. Halvány fénycsíkot láttam, anyámék hálószobájának ajtaja nem volt becsukva, a hajnali napfény átküzdötte magát a sárga függönyön, egy sávban a sötét padlóra vetült. Odalopództam, anyám az ablak felé fordulva aludt, legalábbis feküdt mozdulatlanul, apám oldalán fel volt hajtva a paplan, a helye üres. Csak most jut eszembe, mennyire precízen hajtotta fel a paplan sarkát. Mint egy origami. Elképzelem, hogy kibújik onnan, lesettenkedik a sötét lépcsőn, talán még át is lépi a nyikorgó fokot, ahogy én is átléptem felfelé jövet, az utolsó előttit, de már az utolsó is nyikorogni kezdett, semmi értelme. Aztán apám csak ott engedi el magát, kiokádja magából a nem tudom mit. Apám ilyen. Másnap úgy tettem, mintha semmit sem tudnék, semmit sem vettem volna észre. Anyám sem mondott semmit. Vasárnap volt, levest főzött, volt még hozzá valami, de apám csak levest evett, nem is tudtam, hogy emlékszem rá. A napokban jutnak eszembe ilyesmik.

Csillagász akarok lenni, mondtam érettségi előtt, erre apám megrántotta a vállát, jól van, majd meglátjuk, hogy muzsikálsz. Anyám forgatta a szemét, ugyan, mondta, hát a te eszeddel igazán lehetnél orvos. Vagy ügyvéd. Jogász, azok mindig megélnek valahogy. Lehetnél jegyző itt a hivatalban. Vagy dolgozhatnál a bíróságon, az aztán komoly dolog lenne, menjél a jogra, kislányom. Annyiszor elmondta, hogy végül apám rászólt, hagyjon már, más szülő örülne, ha a gyereke egyáltalán egyetemre akarna menni. Kicsit meg is lepett, hogy nem anyám pártját fogta.

Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy eljöhessek onnan. Olyasmit tanuljak, amit nálunk nem lehet. Olyasmivel foglalkozzam, amivel ott nem lehet. Magam mögött akartam hagyni a jellegtelen utcákat, a koszlott régi mozit, ami az egyetlen szórakozóhely volt a városban, a szürke kéményeket, beesett arcokat, a semmibe tekintő szemekkel, nem akartam ismerni a leendő főnökömet, a polgi urat, ahogy a polgármestert hívta mindenki az önkormányzatnál azon az alázatos hangon, amivel úgy tesznek a hivatali emberek, mintha megengedhetnének maguknak egy kis bratyizást, de valójában épp csak ki nem esik a nyelvük a szájukból, amellyel a följebbvalójuk seggét szívesen illetnék, ha az éppen úgy kívánná. Nem akartam tudni, ki kit gyűlöl, ki kire szavaz, ki kivel van egy brancsban, ki kinek a feleségére vetett szemet, ki kinek tesz keresztbe a bizottsági üléseken, ki kinek a kicsodáját látta a kórházban, és ha látta, hát jaj, biztos rákos. Mert hát, mindenki rákos a mi városunkban.

Valami ilyesmit mondhattam Kisévának is, amikor arról beszélgettünk, hogy honnan jövünk. Sok éjszakát végigbeszélgettünk. Amikor beköltöztünk a koliba, nem gondoltam, hogy valaha egy mondatnál többet váltunk majd egymással. Olyan csendes, visszahúzódó típus volt, akitől kérdezni is alig mer az ember, nehogy ráijesszen. Eredetileg nem ide volt beosztva, de persze ment a cserebere az egész kollégiumi társaságban, nálunk maradt egy üres ágy. Ormótlan, régi hátizsákot vonszolt, megállt a szobaajtóban, és azt kérdezte, mi vagyunk-e a csillagászok, akiknél van egy hely. A másik szobatársam, Melinda betessékelte, aztán le is lépett, mert állítólag valaki egy hordó pálinkát hozott az alattunk lévő szintre a beköltözése alkalmából. Melinda sosem maradt ki egyetlen buliból sem. Valahogy úgy éreztem, nekem ott kell maradnom a lánnyal. Kiséva, mondta, és bágyadtan nyújtotta vékony kezét, megráztam, Tündi, mondtam a nevem, és megkérdeztem, hogy az Évit vagy az Évát szereti-e jobban. Végre egy kicsit elmosolyodott, hogy ja, nem, így egyben, Kiséva, otthon így szólítják. Azután majdnem teljes csendben pakolta ki a holmiját, nem sok mindene volt, egyszerű pólók, felsők, egy kényelmes nadrág, átlátszó műanyag neszeszerben a fogmosócucca, anyám is ilyenbe csomagolta a sajátját, amikor gyerekkoromban kempingezni mentünk. Már esteledett, amikor úgy gondoltam, talán nem ijesztek rá, ha pár dolgot elmondok magamról. Nyilván panaszkodni kezdtem, hogy a szüleim nem voltak felhőtlenül boldogok a választásom miatt, hogy anyám kiakaszt azzal, hogy legyek jogász, sőt a legszebb álmai valami olyasmiről szólnak, hogy hazamegyek és ott fogok dolgozni a városházán vagy a bíróságon, de engem ez teljesen hidegen hagy, és hogy az isten mentsen meg attól, hogy valaha haza kelljen költöznöm. Figyelmesen hallgatott, de nem ajándékozott meg cserébe semmiféle saját sztorival, kicsit sértve is éreztem magam és otthagytam a szobában, megkerestem a híres házipálinkás bulit.

Nem tudom, mikor lettünk igazán jóban, az ilyesmit nehéz tetten érni, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy éjszakákon át beszélgetünk a folyosón vagy a hátsó lépcsőn ücsörögve. Néha el tudtam csábítani egy kis kocsmázásra is, de szinte semmit nem ivott és nem is hagyta magát meghívni. Talán szégyellte, hogy nem tudja viszonozni, vagy nem akarta, nem tudom, ilyesmiről nem beszéltünk. Más dolgokról viszont elég sokat, zavarba is jöttem, amikor az apjáról mesélt, hogy micsoda nagy dolognak tartja, hogy egyetemre jött, hogy milyen meghatóan vicces volt, amikor a barátainak beszélt róla, hogy e-gye-te-mis-ta lesz a lánya, így mondta, szótagolva, szégyelltem, hogy én meg panaszkodtam a szüleimre. És kicsit irigyeltem is, hogy ilyen büszke rá valaki. Végül elmondtam neki, hogy az én apám beteg. Szárazon, csak a tényeket. Erre teljesen váratlanul megölelt. Ennél már csak az ért váratlanabbul, hogy elsírtam magam. Mintha nem is apám miatt. Hanem volt ebben a rá annyira nem jellemző gesztusban valami kétségbeejtő, talán az ő kétségbeesése. És ahogy szorított, éreztem, hogy ő is megrázkódik, aztán pontosan úgy hüppögött, mint egy kisgyerek, és akkor már én öleltem őt, és tudtam, hogy vigyázni akarok rá. Megígértettem vele, hogy legalább kéthetente eljön velem valamilyen összejövetelre, hogy ismerkedik, hogy hagyja, hogy kifizessem az italát, megesküdtem az égre, hogy ez az én lelki egyensúlyom miatt szükséges. Egyik koleszbulin kicsit többet ittunk, egyikünknek sem volt kedve a fiúkhoz, lementünk a Duna-partra és megfogadtuk, hogy kitartunk az egyetem végéig, együtt. Szóval jött, hogy egyikünknek sem volt igazi barátnője gyerekkorában, akivel együtt babázhatott volna, vagy ilyesmi, amit a lányok szoktak csinálni, és később is csak alkalomszerűen szegődtünk valaki mellé vagy szegődött mellénk valaki, szóval kárpótlásul kaptuk egymást mindezért.

Mesélt mást is. Arról, hogy hányféle nőt kellett tűrnie az apja oldalán, hányszor látta részegen kicsi gyerekként, hogyan kellett később hazatámogatni a kocsmából, hogy bújt el a szobájában, ha az apja hazaért valami idegennel. Undort és megvetést éreztem. Szorongattam a kezét. Aztán, hogy jobb kedvre derítsem, a jövőről beszéltem neki. Terveket szőttem, elmondtam, miként látom magam öt év múlva, tíz év múlva. Mosolygott.

Aztán jött ez a Robi. Egyszer találkoztunk, illetve másfélszer, mert egy alkalommal, amikor vasárnap este jöttem vissza a koliba, éppen itt volt, de indult, csak köszöntünk. Egy másik este viszont eljött velünk sörözni, igaz, hamar leléptek, még örültem is, hogy Kiséva talált magának valakit. Igaz, megfordult a fejemben, hogy majd mondom neki, hogy azért még nem muszáj elköteleznie magát, de végül nem szóltam semmit, gondoltam, ha a srác lelép, itt leszek, tartom a vállam, ennyi a dolgom.

Amikor pénteken reggel hazamentem anyámékhoz, el sem köszöntünk, még félig aludt, de eszembe sem jutott, hogy már nem találom itt. És most tessék, itt ez az ostoba levél! Pár perce még a düh fojtogatott, de most már a sírás. Mit rontottam el? MI az, hogy itt önti el a szar? Azok után, amin keresztülment? Hogy történhetett, hogy én ebből nem láttam semmit?

Szeifert Natália (1979, Zirc)