Bőd Titanilla: Kirmizi és Karmazi, a két kadiköyi kandúr (regényrészlet)
(Az alábbi szöveg a tervek szerint egy meseregény egyik fejezete lesz, amelyben Kirmizi és Karmazi, két kadiköyi kandúr az őket megmentő Sevda nevű lány keresésére indul.)
A tudós macskája
Kirmizi kaparászni kezdett az ajtón. Bentről trappolás, rugaszkodás, huppanás, nyekkenés, puffanás hallatszott, s az ajtó lassan kinyílt.
Az előszoba közepén ott állt Mau, a tudós macskája, egy tekintélyt parancsoló perzsa, s termetéből ítélve úgy tűnt, szórakozott gazdája általában napi két vacsorát is felszolgál neki.
– Nocsak, újabb tudásra szomjazó vendégek! – kiáltott fel Kirmizi és Karmazi láttán lelkesen Mau.
– Nem vagyok éppen szomjas, de ami azt illeti, tényleg szeretnénk megtudni valamit – válaszolta Karmazi.
– Fáradjatok be! – szólt Mau, és méltóságteljes léptekkel megindult a szoba felé. Kirmizi követte, de Karmazi nem lépte át a küszöböt. Őrült tempóban kezdett körbe-körbe pörögni.
– Mi a ménkű ütött a testvéredbe? – kérdezte döbbenten Kirmizitől Mau.
– Az… előbb… azt… mondtad… hogy… fáradjunk… el – lihegett a küszöbön túl Karmazi. – De én nem fáradok ám el olyan könnyen, sokat kell körbe futkosnom, hogy elfáradjak!
– Ah, te balga macska – sóhajtott Mau. – Ez csak egy szófordulat. Azt jelenti, hogy kerüljetek beljebb… Szóval, hogy gyertek be!
A tudós egy egyszobás lakásban élt, amelyet teljesen elborítottak a könyvek. A polcokon dupla, néhol tripla sorokban álltak a kötetek, az ágyat pedig ingatag könyvtornyok vették körül. Az íróasztal két oldalán papírkupacok magasodtak, alig maradt köztük egy macskányi hely.
Ide szökkent fel most meglepő könnyedséggel Mau, vendégei pedig jobb híján egy-egy vészesen kilengő könyvtornyon helyezkedtek el.
– Miben lehetek segítségetekre, tudásra áhítozó barátaim? – kérdezte színpadiasan Mau. Kirmizi és Karmazi egymás szavába vágva kezdett beszélni.
– Keresünk egy lányt…
– A Hotel Interkontinentalt…
– Hotelmacskák voltunk…
– A parkban olvasott nekünk…
– Azt mondták, áthelyezték…
– Oda akarunk menni!
– Vele akarunk lenni!
Mau kivételesen intelligens macskának tartotta magát. Büszke volt rá, hogy Kirmizi és Karmazi nem túl összefüggő mondataiból is kibányászta a lényeget.
– Szóval az a kérdés, hogy merre is helyezkedik el ez a bizonyos hotel Interkontinental? A legjobb helyre jöttetek, barátaim. Tudós barátom könyvtárában minden megtalálható, ami ennek az információnak a felkutatásához kell, én pedig nagyon szívesen megosztom veletek a tudást. Mancsával kezdte egyenként lepofozni az asztalról a papírlapokat, amelyek rövid vitorlázás után szanaszét terültek a szőnyegen. Egyszer csak elért egy nagyméretű, kemény táblás könyvhöz, s gyakorlott mancsmozdulatokkal kinyitotta.
– Gyertek közelebb, barátaim – szólt Mau, és bár az asztalon most sem volt sokkal több hely,
Kirmizi és Karmazi odaugrott mellé. Lendületüktől természetesen mindkét torony leomlott, s dominóként két másikat is ledöntött. A szobában már teljes volt a káosz, így Karmazi nekitola-
tott az egyik papírhalomnak, és lesodorta az asztalról.
– No, így már mindjárt jobban elférünk – jegyezte meg elégedetten, és nem vett tudomást Mau felhős tekintetéről.
– Szükségem lenne egy külön irodára, ahol fogadhatom a tanítványaimat, mert ennek így nem lesz jó vége – gondolta magában Mau, aki pontosan tudta, hogy a tudós (aki nem volt igazán tudós, csak egy doktoranduszhallgató, aki összehasonlító irodalommal foglalkozott az egyetemen) azt talán nem tartja számon, hányszor etette már meg aznap a macskát, de az biztosan fel fog tűnni neki, hogy a szoba állapota némi változáson esett át reggeli távozása óta.
– De hát az ember macskájának áldozatokat kell hoznia a tudomány oltárán – dünnyögte félhangosan Mau, és az előtte fekvő könyv fölé hajolt.
– Mint azt észrevehettétek, barátaim, az emberek nagyon szeretnek mindent papírokra feljegyezni – kezdte szinte szónokolva.
Kirmizi és Karmazi bőszen bólogatott.
– És nemcsak írni szeretnek, hanem rajzolni is – folytatta Mau. – Szeretik például lerajzolni a környezetüket. De nem csupán úgy, ahogyan ők látják, hanem úgy is, ahogyan például egy madár látná a magasból.
– Mint Jaska! – vágott közbe Karmazi.
– Ő egy sirály – tette hozzá magyarázólag Kirmizi.
– Akár mint ez a Jaska, feltéve, ha olyan magasra tud szállni, mint egy repülőgép.
– Nem hiszem, hogy olyan magasra tud szállni – sietett leszögezni Karmazi.
– Nem is ez a lényeg – húzta a száját Kirmizi.
– Valóban nem – vette fel újra a fonalat Mau, és a könyvre mutatott. – Amit ezen az oldalpáron láttok, az a város. Isztambul.
Kirmizi és Karmazi közelebb húzódott. Kesze-kusza vonalakat és színes foltokat láttak a lapon. A város tényleg elég színes és kesze-kusza, mégsem fért a fejükbe, hogyan lehetne az előttük fekvő papír bármiképpen is Isztambul.
– Mintha egy repülőgépről néznétek – próbálta magyarázni Mau, aki kivételesen intelligens macska lévén fejlett absztrakt gondolkodással rendelkezett. – Látjátok, ez a rész itt Kadiköy, ahol mi élünk. Ez a nagy kék terület pedig a Boszporusz, vagyis a tenger. És ami a tengeren túl van, még az is Isztambul. Arra van valahol az Interkontinental.
Kirmizi és Karmazi szótlanul ült.
Sevda tehát a városban van… de a tengeren túl.
Vannak macskák, akik furcsa módon szeretik a vizet, de Kirmizi és Karmazi nem tartozott közéjük. A parkbeli idősebb macskák kiskoruktól fogva óva intették őket attól, hogy a víz közelébe merészkedjenek. Szavaiknak rémtörténetekkel adtak nyomatékot, olyan macskákról, akik bele akartak szagolni a halszagú hullámokba, és soha többé nem kerültek elő.
Akármilyen kíváncsi természetű is volt Kirmizi és Karmazi, a tengerpartra eddig még véletlenül sem tévedtek, és nem is vágyakoztak oda.
– Hogyan lehet átjutni a nagy vízen? – tette fel végül az elkerülhetetlen kérdést Kirmizi.
– Több lehetőség is van – válaszolt Mau. – Például úszhattok. De valószínűleg úszni nem akartok, és az igazat megvallva, az emberek sem úszva szoktak átkelni, ebben az esetben pedig hasznos lehet az ő példájukat követni. Ők általában hajóval járnak. A térkép szerint viszont tőlünk északabbra vannak hidak is a két part között.
Bajszával épp rámutatott az egyik hídra a térképen, de mielőtt még Kirmizi és Karmazi is tüzetesebben megvizsgálhatta volna az ábrát, zajt hallottak a lépcsőházból.
– A tudós! – ismerte fel azonnal a lépteket Mau. – Sipirc innen, barátaim! Azt lehet, hogy elfelejti, adott-e már vacsorát egy nap, de annyira még ő sem szórakozott, hogy ne tűnjön fel neki, hogy kettővel több macska van a lakásban!
Az előszobába futott, rugaszkodott, a kilincsre huppant, nagyot nyekkent, a földre puffant, Kirmizi és Karmazi pedig kiiszkolt a résnyire nyílt ajtón. A gondolataiba merült tudós nem is vette észre, ahogy a két kandúr elsuhan mellette a lépcsőházban, csak a lakásba érve csodálkozott rá a szanaszét heverő könyvekre és papírlapokra. A káosz közepén ártatlan szemekkel pislogott Mau, aki a tudós láttán még barátságosan hunyorított is.
– Mau, Mau, csak tudnám, mit csinálsz te itt, amíg én a könyvtárban ücsörgök… Néha úgy érzem, fogadóórákat tartasz más macskáknak, akár egy egyetemi docens – dohogott a tudós doktorandusz. Mau stratégiai dorombolásba fogott, elvégre egy aranyosan doromboló macskát senki sem lenne képes elnáspángolni.
Az ablakból még látta, hogy Kirmizi és Karmazi bekanyarodik egy tenger felé vezető utcára.