K. Varga Bence: E-GYE-TE-MIS-TA 3.

liaye/lomography felvétele

Belefájdult a feje, mire a konyha ernyedt fényében végigolvasta a kézzel írt levet, amelyet az asztalon, az összetört borospohár mellett talált. A rojtos szélű négyzetrácsos papírt kisebb-nagyobb vörös foltok tarkították, de a tollal írt mondatok azért még olvashatók voltak. Öccse egy szál trikóban és alsógatyában szuszogott a sarokpadon, fejét a karjára hajtva. A tenyérnyi kis helyiségben, úgy érezte, mintha megcsomósodott volna az alkohol gőze, amelyet a férfi hosszú órák óta sóhajtozott ki magából félájultan. A tűzoltóbálon, kilencvenkettőben, gondolta, amikor az Erzsike beleokádott a ridiküljébe a buszon, akkor éreztem ilyet utoljára.

Mari felállt, és kinyitotta az ablakot. Érezte, ahogy az áporodott levegőt kiszippantja a tél, a konyhát pedig lassan elönti a hideg. Öccse összerezzent, felnézett Marira, de úgy tűnt, nem ismeri meg.

– Na, te meg a nagy egyetemista lányod, az a híres kisleány – kezdett volna bele, de látva, hogy öccse vissza is aludt, elharapta a mondatot. Tulajdonképpen sajnálta a testvérét. Hogy ilyen gyönge, hogy ilyen jóhiszemű, hogy az orráig sem képes látni, hogy neki mindig minden helyzetet tévesen kell megítélnie, hogy aztán csalódottságában az italhoz nyúljon. Ilyen volt már fiatalnak is, ha gólt rúgott vasárnap, egy héten keresztül majd’ kiugrott a bőréből, a rákövetkező fordulóban pedig, ha kikaptak, úgy kellett hazapofozni a Vén Diófából, ahol ájulásig itta magát a csapattársaival. Persze, mit tehet róla, hogy az élet kibabrált vele, hiszen kibabrált lépten-nyomon…

Mikor túlzottan megsajnálta az öccsét, önkéntelenül önmagát is megsajnálta. Sorsuk ugyanis, hiába volt ő, Mari, erősebb, talpraesettebb, végső soron rímelt egymásra. Csak ő nem temette el a párját, hanem elkergette a háztól, a mosdatlan bárcás kurváihoz, ahogy utána kiabálta azon a gyönyörűséges reggelen, amikor végleg megszabadult tőle. És őt nem egyetemistaként, hanem még magzatként hagyta el az egy szem gyermeke, Eszterke vagy Bálintka, ahogy nevezni szerette volna.

– Csukd már be, hát mindjárt megfagyok – nyöszörögte az öccse. Mari felállt, bezárta az ablakot. A zajra odakint összerezzent a kutyaház mellett fekvő németjuhász, és lehajtott fejjel megindult a konyha felé, de a lánca megfeszült, egy ponton túl nem engedte tovább. Mióta nem ehetett már szerencsétlen, Mari erre gondolt.

– Hol van az Ibolya? – kérdezte Mari.
– Elhagyott. Mindenki elhagy – felelte a férfi, majd mocorogni kezdett a sarokpadon. Mari most már nem bírta türtőztetni magát.
– Van tulajdonképpen egyetlen egy nő a műszakodban, akit még nem hurcolásztál haza?
– Ezt most fejezd be – szakította félbe a férfi –, különben is, ki hívott ide téged?
– Jöttem, mert megsúgták, hogy már napok óta nem jársz be. Csak azt nem gondoltam, hogy ezúttal nem valamelyik ribancodat, hanem a Kisévát siratod.

A férfi meglepődött.
– Honnan tudod te, mi van a Kisévával?
Mari nem szólt egy szót sem, csak felmutatta a levelet.
A férfi sokáig nézte a gyűrött, átázott papírt
– Levélben köszön el. Érted? Levélben.

Mari nem válaszolt. Újra átfutotta a sorokat, és megpróbálta felidézni Kiséva zavaros búcsúlevelét a kilátástalan budapesti arcokról meg a félőrült ELTE-s előadókról, és arról, hogy mindez őt nem érdekli egyáltalán, mert neki ennél több jár. Angol életszínvonal, siklott át a tekintete egy soron, amin már első olvasáskor is megütközött.

– Tudod, minek nevezte Eta nénéd az egyetemeket? Gazemberképzőnek – mondta, az asztalra hajította a papírt, úgy folytatta: – Látod, mire mentél a te nagy egyetemmániáddal is. Gazembert csináltál az egyetlen lányodból. Az első fiúval meglép, sipirc, itt hagy csapot-papot, a tulajdon apját, mert neki Budapest túl szaros. És van képe ezt leírni neked, hogy Budapesten nem elég vidámak az emberek, meg hogy ebben a rendszerben nem érdemes tanulni sem, mert a rendszer így meg úgy, és inkább generáltatná magát, vagy mi a hétszentséget csináltatna az ő Robijával. De mondok én neked valamit. Ez a Kiséva jobban meg fogja ütni a bokáját, mint te valaha. Mert voltam én külföldön, ha nem is Angliában, de voltam Bécsben és voltam Olaszországban is, és megsúgnám neked, hogy a drágalátos Kisévácskának hamar le fog esni az álla. Mert láttam én ott, Tirolban azokat az embereket, akik egész nap kurjongattak, borozgattak a teraszokon, mulatoztak és mindenkit megöleltek, aki csak arra járt. De amikor felszálltak a buszra, és egyedül maradtak a gondolataikkal, láttam én a fancsali ábrázatukat. Tudod, hogy néz ki, Laci, egy olasz vagy egy osztrák az éjszakai buszon, egymagában? Épp úgy, ahogy te. Szomorúnak.

A férfi megpróbált feltápászkodni a sarokpadból, de nem sikerült neki. Az asztalon hangosan csörömpöltek a palackok és az üvegszilánkok. Talán, gondolta Mari, mégsem most kellene a Kisévát összeszidni. Odalépett, és megpróbálta felsegíteni. Az orrát izzadtság- és borszag csapta meg. Hóna alá nyúlt, hogy felsegítse, aztán a fürdőszoba felé irányította. Meleg vizet engedett, és ráparancsolt, hogy vetkőzzön le. Öccse engedelmeskedett, először az atlétától, aztán az alsónadrágtól szabadult meg. Beült a kádba, és mint egy gyenge fűszál a szélben, imbolygott előre-hátra. Mari felvette a földön heverő, iszapszínű szivacsot, és nekiállt, hogy megmosdassa.

– Én üldöztem el? – szólalt meg végül, miközben Mari épp a hónalját sikálta.
– Egy frászt. Most hagyd a Kisévát – mondta. De öccse, üveges tekintetét mindvégig a vízköves csempére tapasztva, mégis folytatta.
– De azt írta, hogy ő egyáltalán nem akart az ELTE-re menni, meg hogy oda én akartam menni.
– Miért, nem így van?
– Igen, én is akartam az ELTE-re menni. Legalábbis jó volt elképzelni, hogy mi lett volna, ha én is továbbtanulok. Hogy öltönyös legyek, hogy ne egy ilyen koszfészekben éljek. Hogy én irányíthatom az embereket.
– Nem tanulni akartál te, csak gazembernek akartál állni te is. Ismerlek titeket. Nektek férfiaknak soha semmi sem jó. Ha öltönyös irodista lennél, a gyárigazgatót irigyelnéd. Ha aztán te lennél a gyárigazgató, akkor a miniszterelnököt irigyelnéd. Aztán ha te lennél a miniszterelnök, az amerikai miniszterelnököt irigyelnéd. És ha te lennél az amerikai miniszterelnök, akkor meg titokban azt gondolnád, ejnye, milyen jó a szegény embernek.

A férfi továbbra is csak torz tükörképét bámulta a csempében.

– Hát olyan nagy bűn az, hogy jobb életet akartam a lányomnak? Azt már elfogadtam, hogy az enyém tönkrement. De a lelket mindig az tartotta bennem, hogy neki majd jobb lesz. Tudtam is én, hogy ez neki nem elég.
Mari közben kihúzta a dugót a kádból. Felállította a férfit, leemelte a radiátorról a törölközőt, és gyors mozdulatokkal végigdörgölte.
– Nem vagy te bűnös, Lacikám. És az a kisleány sem bűnös. Mindig is irtózott mindentől, ami körülvette. Mert mindig valami szebbet képzelt. Amikor levittük a Balatonra, emlékszel, mit mondott? Hogy hiszen ennek látni a túlpartját. Meg hogy hol van a homok, hol vannak a méteres hullámok. Aranyom, rögtön az óceánba vágyott. Nem is különböztök ti annyira. Képzelem, amikor megérkezett Budapestre, nem azokat a hatalmas épületeket meg hidakat látta, nem a villamosok tűntek fel neki, hanem hogy nincsenek felhőkarcolók, az emberek pedig éppolyan ostobák, mint itt, a faluban. Az ő szívének soha nem lesz semmi elég tágas. Végeztünk, eridj be, öltözz fel, és bújj az ágyba.

A férfi bevánszorgott a nappaliba. Mari kiment, hogy enni adjon a kutyának. Amikor visszaért, öccse már az ágyban szuszogott, nyakig betakarózva, de az álom még nem nyomta el.
– Mari – sandított nővérére félig nyitott szemmel –, felolvasnád nekem még egyszer azt a levelet?
– Minek gyötröd magad, hogy áldjon meg az úristen.
– Olvasd fel, légy szíves.

Mari kiment a levélért a konyhába, aztán leült a férfi mellé a kanapéra, felgyújtotta az állólámpát, megköszörülte a torkát, és halkan olvasni kezdett.

K. Varga Bence (1994, Kapuvár)

Első elbeszéléskötete 2022 decemberében jelent meg Repedések könyve címmel az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége Apokrif-könyvek sorozatában.