Télffy Ármin versei

Szymon Burza felvétele

APA SZERELME

Olykor letűnt aranykorból visszatérő
dalnoknak érzem magam, aki látja, ahogy
egy ógörög hajó árnyékot vet a valóság
partjait nyaldosó álmok vizére. Képzeletem
föld alatti folyója nem tudom honnan és
merre igyekszik, csak azt, hogy feléd sodor.
Mintha források titkos eredete lenne
szerelmünk, rejtélyes szülőhelye az ész
gátjain áttörő sötét, dionüszoszi árnak,
s a halott Isten emléke lebegne
a vizek fölött, akit Apollón nyila sebezett
halálra. Olyan foszló dallamokat hoz felénk
a szél, miket hallgatni egyszerre öröm és
bánat. Minthogyha mindennek oka más is
lenne, nem csak az élet. Az örvénylő lét szavát
nem csupán értjük, hanem vakon követjük a két görög
istentől kapott, önmagát feledő boldogságban.

A HORIZONT ÍVÉN

Gyere tétován és könnyedén, magad elé
engedve azt, aki még csak sejtelem az
egyarcú valóság horizontján túl! Ősi
mélységben gyökerezik szerelmünk,
melynek érett gyümölcsei keserédes
álmok. Ha egymásra nézünk, egyetlen
pillantásunkban a teremtés csendje, a szférák
zenéje. Gyere, kedvesem, meneküljünk
együtt a hazug ábrándok völgyéből, oda, ahol
a lét derűs szellő a lassú, délszaki nyárban,
és olyan az alkonyi fény, mint egy mindent
megbocsátó, simogató anyai mozdulat!
A hangok másféle jeleket hordoznak, mióta
együtt áramlunk a múlt és jövő gátjait áttörő
jelenben. Észrevétlenül veszítjük el régi életünk
éleit és kontúrjait ezen a tobzódó színekkel csábító
réten, hol virágportól részeg darazsakként
repkednek a megvadult, tarka képzetek.

ÉLNI A VILÁG PEREMÉN

Az álom és a valóság határán kószálnak
véletleneim. Életem hiú ütemre pengő
gitárok és semmibe zuhanó csendek románca.
Messzehangzó visszhang a múltam, mit ünnepi
zenévé old a feledés. Valaha magamra hagyott
a sorsom és azóta nem talál, de a csöndes országút
tükröt tart tűnődésemnek. Míg üres grundokon
kószál a képzelet, a széteső valót a tudat
egyberakja. Óceánként hullámzik az ismeretlen,
miközben belül minden mozdulatlan, csak a semmi
rezzen. Néha egy-egy rímnek nem tudok ellenállni,
visszhang vagyok, sötét fénykútja mélyén teremtő
isten. Ha írok valami pontosnak látszót, az is
csak célzás egy homályos másra. Jó kedvem
kerekedik, ha hirtelen rám hull az őszi szomorúság.
Látom, ahogy egy réges-régi napfény a jelenbe hatol, amitől
olyan megvilágítást kap, mintha a jövőből jönne a múlt.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/1-es lapszámában.

Télffy Ármin (1996)

Költő, irodalomkritikus.