Veres István: Kertkapcsolat (regényrészlet)

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Keresztrejtvény a Csobáncon

Egy változóan felhős pénteken elindultunk, hogy bepótoljuk a múltkor elmaradt csobánci túrát. Gyulakesziről a hegy lábához vezető mezei úton mentünk a vulkán tisztelőinek kialakított parkolóhoz. Meglepődtem, hogy egy márciusi péntek délután hat vagy hét autó várakozott a füvön.
– Úgy látom, fognak szembejönni páran – kezdtem az aznapi, lassan induló párbeszédet.
– Nem biztos – felelte Rita. – Sokan sárkányrepülővel jönnek le.
– Mármint leugranak?
– Le bizony.
– Remélem, te nem készültél ilyesmivel.
– Miért, le mernél ugrani?
– Nem mernék leugrani.
Meglepő módon senkivel nem találkoztunk a felfelé vezető úton. Fent egy várrom fogadott, pontosabban annak a maradványai. Az utolsó szakasz meglehetősen meredek, megfogtam Rita kezét.
– Képzeld el, hogy ide háromszáz évvel ezelőtt lovas szekerekkel is fel tudtak jönni – kezdte a napi ismeretterjesztést Rita.
– Gondolom, nem ilyenek voltak az útviszonyok.
– Mitől lettek volna jobbak?
– Régen minden jobb volt. Nézd, ott valakik ülnek.
A romok melletti padon tényleg egy család uzsonnázott. Köszöntünk, aztán felmásztunk a rom tetejére panorámát fotózni.
– Te, innen még a Somló is látszik! – tájékoztattam lelkesen Ritát, de épp a telefonjában olvasott valamit.
– Azt írják itt ezek, hogy az egyik helyi borászatnak van egy Kurucvér nevű vörösbora.
– Nagyon lírai elnevezés.
– Nem kéne beszerezni belőle néhány palackkal?
– Attól, hogy ez a neve, még nem biztos, hogy finom.
– Miért ne lenne finom egy csobánci vörös? Egyébként meg éppen azért nézem ezen az oldalon, mert itt megírják azt is, ha valami nem jó.
Fél órát sem töltöttünk a vulkán tetején, máris indultunk lefelé. A család ott maradt. Tettünk egy kis kerülőt az elhanyagolt parcellák között. Az egyik lapos tetős présház ablakában kartonpapírra mázolt felirat: „Ne törj be! Nincs itt semmi!” Egy akácosból kiértünk a hegy délkeleti peremére, ahonnan talán még jobb kilátás nyílott: az út egyik pontjáról nézve Gulács hegye éppen a Badacsony hegy peremével volt egy szintben. Egy másik apró présház kilincsén odaláncolt felirat telefonszámmal: „Eladó. Víz nincs.” Ahogy ereszkedtünk egyre lejjebb, megláttunk egy zöld Suzukit. Tekintettel arra, hogy egy olyan útszakaszon ereszkedtünk lefelé, amely a Rita telefonjában levő Google-térkép szerint nem is létezik, odaköszöntünk a zöld suzukis présházba, ahonnan hangok szűrődtek ki. Az épület mögött egy kiszolgált fehér sparhelt pihent, rajta egy vörös macska. Ahogy közeledtünk, leugrott a fűbe, és elfutott. Egy hatvanas házaspár tartózkodott a lugas alá szűrődő márciusi napfényben, egyikük újságot olvasott, a másik keresztrejtvényt fejtett.
– Tessék leülni egy pár percre, csak nem sietnek – szólt a férfi, majd a kezét nyújtotta.
– Pehely Árpád.
– Mezei Aladár – mutatkoztam be én is.
– Pillanat, hozok önöknek két poharat – fordult be a présházba Pehely Árpád, majd néhány másodperc múlva a lugas alatt volt ismét.
– Cica az önöké? – kérdezte Rita a nénit. – Szép cica nagyon.
– Cica? Nincsen nekünk cicánk – nézett fel a keresztrejtvényből, közben a férje kilépett a poharakkal.
– Az az igazság, hogy én vezetek – próbáltam instruálni a bor poharakba töltésének folyamatát.
– Akkor majd óvatosan iszik. Egészségükre! – emelte fel a poharát, és követtük mi is.
– Gondolom olaszrizling – csettintettem a nyelvemmel.
– Mi más lenne? – nézett rám Pehely Árpád olyan tekintettel, mintha legalábbis azt akartam volna elhitetni vele, hogy tudok repülni.
– Pestről jöttek? – kérdezte, miután leültünk.
– Pozsonyból – feleltem, mire Pehely Árpád arca felderült.
– Akkor meséljenek! Milyen ma Pozsonyban magyarnak lenni?
– Semmi különös – néztünk össze Ritával.
– Ki lehet azért bírni valahogy?
– Persze, sok barátunk van.
– Fiamék néha járnak a DAC-meccsekre. Önök nem járnak?
– Hát mi… inkább a kézilabdát szoktuk nézni – hümmögtünk.
– Mondja meg nekem valaki, az ég szerelmére, hogy hogyan lehet egy olyan sportot szeretni, mint a kézilabda!
– Árpád, na! Csak erre jöttek…véletlenül – tekintett fel a keresztrejtvényből a felesége.
– Jó, hát nem kötekedésből, de vannak dolgok a világon, amelyeket alighanem soha nem fogok megérteni, és ez az egyik – szabadkozott kedvesebb hangnemben Pehely Árpád.
– Olvastuk az interneten, hogy létezik egy csobánci vörösbor, a Kurucvér. Ritkaság ma a csobánci vörös, de mi azért majd megkóstolnánk.
– Sosem hallottam róla – tolta a homlokára a szemüveget a házigazda.
– Mi egyébként az imént úgy jártunk, hogy a gyulakeszi parkolóhoz szeretnénk visszajutni, de picit eltévedtünk – próbáltam az indulás felé terelni a szót.
– Hát akkor itt lent a következő kereszteződésnél jobbra fordulnak, utána balra, és pontosan oda fognak leérkezni – mutatta Pehely Árpád, majd elköszöntünk.
– DAC-meccsre azért majd egyszer menjenek el, hatalmas élmény, voltam én is! – szólt utánunk.
– Árpád, hagyjad már őket békén…

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/4-es lapszámában.

Veres István (1984, Érsekújvár)

Író, szerkesztő.