Baka L. Patrik: Mélyvörös

Breza  Mária  Magdolna  emlékének

…intézményi jogállását tekintve nonprofit gazdasági társaság. Termelhet, sőt gazdasági szervezetként kitűzött célja a mind nagyobb profit termelése, ezen túl pedig egy minél több lábon álló vállalatstruktúra kiépítése. Számtalan profillal, melyek persze a rend szellemiségéhez igazodnak (utóbbit a tagok „filantróp humanizmusnak” nevezik). Ez kizárja az olyan területeken való jelenlétet, mint a hadiipar vagy a szerencsejáték-ágazat (Erril 2027:

12; 79). Nem zárkóznak el viszont az olyan technológiák fejlesztésére szakosodott vállalkozásoktól, melyek a polgárok mindennapjait, valamint a környezetet kívánják élhetőbbé tenni. Az ilyenekbe való befektetés, esetleg felvásárlásuk a szervezet integráló gazdasági stratégiájának egyik alappillére (Tremly 2030: 44).

Ugyanez érvényes a hitelnyújtásra is, ami a társaság legrégebbi, máig legkiterjedtebb gazdasági profilja (Erril 2027). Regulájuk értelmében folyamatos piackutatást végeznek az állami és magánbankok hitelajánlatai között. Ennek vállalt célja, hogy saját hitelkamatjaik mindig a legalacsonyabbak legyenek az ágazatban. E törekvésük vezetett a 2032-es év európai bankválságához is, mely a találó „Semmiért egészen” (Mikes 2033: 17) ragadványnévvel került be a gazdaságtörténetbe. A hitelintézetek konkurenciaharca során a templomosok a rövid távú kölcsönök esetében felvállalták a 0,0%-os hitelnyújtást. A bankok ezzel értelemszerűen nem tudtak és nem is kívántak versenyezni. Kieséseiket először szolgáltatásaik radikális tarifaemelésével próbálták ellensúlyozni, ez azonban tömegtüntetésekhez vezetett. A válságot végül a bankszektor fókuszváltása oldotta meg. A befektetésekre való koncentrálás, valamint az ügyfeleknek kínált mind magasabb százalékarányú kamatok – mely területen a rend nem volt és máig sincs jelen konkurensként – rövid idő alatt normalizálták a hitelszektort is. A bankok feladták a konkurenciaharcot, fokozatosan emelni kezdték hitelkamatjaikat, vállalva az azok iránti polgári érdektelenséget. Utóbbi azonban ismét a rendnek kedvezett, ami ilyenformán maga is hátrahagyhatta a „duplanullás” stratégiát. Fontos megemlítenünk, hogy a „Semmiért egészen” hozományaként tekinthetünk az ún. uzsorakamattal dolgozó hitelintézetek teljes kiszorulására is az ágazatból (Torog 2034). A nyomozások bebizonyították, hogy a 2032 novemberében több rendház ellen elkövetett merényletsorozat hátterében is ezek az intézmények álltak (Gaudini 2034).

A bankválság során a Templomos Rend győzelméhez ugyanaz a behozhatatlan előnye járult hozzá, aminek köszönhetően napjainkban olyan multiés transznacionális világvállalatokkal versenyez, mint az Alibaba Group, a Silk Road vagy a Google. Nonprofit gazdasági társaságként a rend vállalatbirodalma által kitermelt többlet gyakorlatilag osztatlan marad. A részvényesek, ill. tulajdonosok már csatlakozásukkor lemondtak a jövőben szerzett bármiféle anyagi haszon szétosztásáról (Pájni 2027a). Az évente ülésező Generális Káptalan demokratikus közmegegyezése szerint a teljes bevételt visszaforgatják az egyes alvállalkozásokba. A társaság versenyképességét persze nagyban hátráltatja, hogy (bármely területen dolgozó) alkalmazottainak biztosítja az adott szektor átlagbérét 15%-kal meghaladó díjazást (Mountward 2038: 117). Ugyanez elmondható azokról a karitatív befektetésekről is, melyeket a háború sújtotta övezetek és a harmadik világ lakosságának, a természeti katasztrófák áldozatainak stb. megsegítésére, valamint a menekültek befogadására fordítanak. Utóbbiak a rend éves bevételeinek 33%-át teszik ki. Mivel a százalékarány ugyancsak a regulában meghatározott, „jelentsen bármilyen gazdasági veszteséget, feltétel nélkül betartandó” (Pájni 2027d: 49). Igazságtalan volna nem megjegyeznünk azonban, hogy filantróp tevékenységüket tekintve a templomosok az elmúlt hét évben szakadatlanul világelsők voltak (Berardič 2042). Szervezetük gazdasági kieséseit mindazonáltal nagyban ellensúlyozza a nonprofit struktúrából adódó adómentesség, a tagok családi öröksége, a támogatók felajánlásai és…

* * *

…elengedte a kocsi ajtaját, ami hangtalanul csusszant vissza a helyére. Mivel Anya és ő is kiszálltak, az elektromobil belső megvilágítása takarékra váltott. A kinti szürkeségben olyan volt, mint egy fáradt, álmos szentjánosbogár.

Ami először feltűnt, a csend volt. Ha ismerte volna a vészjósló fogalmat, talán azzal írja le. Helyette viszont azok az esték jutottak eszébe, amikor nem tudott elaludni. Amikor a falba simuló, beépített szekrényekről úgy képzelte, távoli, mély és ijesztő helyekre vezetnek. Amikor a kedvenc játékát, Tyütyü macit is hajlandó lett volna odaadni, ha csak így úszhatja meg, hogy be kelljen néznie az ágy alá. Talán. Ilyen éjjeleken a takaró alatt szokott hasonló csend lenni. Nappal, Anyával, Apával, Tyütyüvel, a házirobotokkal, Törl7-tel és Segí3pro-val, a videojátékaival, a suliszimulátorral, Süsüvel, az irodalomtanárral, a pirítóskenyérrel, a kakaóval, az autópálya légfolyosóiban és a szintetikus parkban a lakóházuk tetején, szóval a városban nem lehetett és nem is volt csend. Itt viszont az volt.

Ráadásul szürke csend. A Nap már csak bátortalan derengés volt. Mint egy épp lekapcsolt lámpa maga után felejtett fénymaradéka, ami azt a távoli, végtelen és egyenes semmit, a tájat se tudta már megvilágítani. Ha meg tudta volna, akkor ő is végigkövetheti rajta a távolról jövő, végtelen, egyenes utat, amin végigsuhantak idefelé. Anyának kormányoznia kellett. Semmi nem mutatta, hol az út szélei.

– Olyan különleges lesz – mondta Anya még reggelinél, aztán elfordult.

– Kihagyhatatlan lehetőség – mondta Apa még vacsoránál, aztán ő is elfordult.

– Sok új élmény – így Anya.

– Az elnök ajándéka – így Apa.

Arra gondolt, hogy nem érti jól ezeket a szavakat. Vagy meg a szüleinek nem jól magyarázta el őket Süsü, amikor még nem voltak szülők.

Szóval csend és szürkeség és néhány ház, amik mintha csak még sötétebb árnyékok lettek volna. Egyik-másik ablakaiban derengett csak valami fényszerűség. Abban viszont, ami előtt ők álltak, nem derengett semmi.

Emeletes volt. A tetője olyan, mint amit a suliszimulátor mutatott, amikor az A-t tanulták. Az egyik oldalán munkaállványok végig a fal mentén. Pallók vezettek fel a magasba, szintről szintre, mintha csak vonalzóval kötötték volna össze őket. Közel hozzájuk nagyobb lerakatok. Ha elég erősen koncentrált és kicsit összehúzta a szemét, Lego-daraboknak látta őket. A nagyok építőkockáinak.

– Na? – kérdezte Anya azon a hangján, amivel azt akarta mutatni, hogy mennyire izgatott, és hogy neki is ilyen izgatottnak kellene lennie.

De ő csak a fekete, lapos, kopár földet nézte. Azt gondolta, hogy a városban még az ég sem tud ilyen fekete lenni éjszaka.

És akkor vette észre az elsőt. Ott fent, messze-messze a feje fölött. Mint egy kicsi tűlámpa a magasban. Vagy beszüremlő fény a sátorponyva tetején, amit valaki huncutságból lyukasztott ki.

– Mesés – mondta, azt remélve, hogy Süsü jót nevet majd a szóválasztásán, aztán…

* * *

…mi jön még? Menekülttáborokat alapítanak a külvárosainkban? Felvásárolnak vagy megörökölnek néhány kiüresedett falut, és odatelepítik őket? A behurcolt gyerekeket a mi gyerekeink iskoláiba fogják járatni? Palesztinok és kurdok és ujgurok és pakisztániak és indiaiak és venezuelaiak és ki még? Ők fognak gyereket csinálni a lányainknak? [felháborodott moraj, de egyidejűleg szórványos taps] Ez egy bűntény! Merénylet a génállományunk ellen! A nemzeti önrendelkezésünk ellen, amit keserves politikai küzdelmek árán szereztünk vissza! Ezért gondolom továbbra is azt, hogy a Templomos Rendet el kell pusztítani! [szórakozott nevetés] Kalergi képviselő asszony talán örömét leli benne, hogy homlokegyenest szembemegy a családja és a hazája értékeivel, amikor hagyja, hogy a lánya külföldre utazzon, és egy szíriai nővel kössön házasságot. Vagy politikai haszonlesés az egész?! Hogy aztán azon háboroghasson, miért nem ismerjük el, és az ifjú pár miért nem fogadhat örökbe legalább tizenöt lelencet? [fokozódó taps] Nem, barátaim, a szélsőbal szelleme még mindig itt kószál. Csörög, hőbörög, átkozódik, hiába számoltuk fel évekkel ezelőtt a frakcióját. Úgy tűnik, hiába egyesítettük erőinket a valaha volt legerősebb európai képviselőcsoportban, ez még nem volt elég. Köpenyt cseréltek, vagy kikefélték a meglévő színét, hogy más árnyalatúnak tűnjön. Kéknek, narancsnak és zöldnek… és zöldnek és zöldnek. [felháborodott moraj és nevetés] Látszattörekvések, mondvacsinált természetvédő akciók mögé bújtak, hogy visszaülhessenek imádott helyükre. Hogy így folytathassák tovább Európa-ellenes szervezkedésüket. Vallásos kommunisták… blaszfémia! A Templomos Rend a mi Európánk, minden nemzet Európájának közös és halálos ellensége! Tudják, hányan lépnek be a rendbe az általuk beinvitált menedékkérők gyerekei közül? Minden második! Hát mi ez, ha nem birodalomépítés? Toborzás! Pénzelik őket és taníttatják őket és eltartják őket! A vér nem válhat vízzé, pedig ők mindenféle hígítót belekevernének. [fújolás] Legközelebb csak úgy adnak majd kölcsönt, ha az egyik gyerekünk közéjük áll? Vagy ha idegennel házasodik? [ideges füttyszó] De nem, barátaim, ezt nem fogjuk engedni! Én, Philippe Capote nem hagyom! Hiába vannak ott mindenütt. Minden adományban, minden hitelben, minden kamatlábban, minden új házirobotban, minden újságcikkben és minden ellenzéki képviselőcsoportban! A szabadkőművesek is ott voltak mindenütt… és hol vannak most?! A kommunisták is ott voltak mindenütt… melyikőtök látott utoljára ilyen állatot? Egyesült erővel visszaszereztük a hazánkat és legyőztük ellenségeit. Lebontottuk az új Hadrianus-falat, amit maguk Oroszország ellen emeltek, és a gazdaságit, amit Kína elé húztak. Le fogjuk győzni a belső ellenségeinket is, még ha ezért az önök valamennyi frakcióját is fel kell majd oszlatnunk cserébe! [tapsförgeteg] Ugyanazzal tudom befejezni tehát, amivel mindig is kezdem és mindig is zárom. Hogy a…

* * *

…talaj nem olyan beteg, mint korábban hittük. Vagy legalábbis, ha a megfelelő növényeket ültetjük bele, azokat befogadja.

Úgy érezte magát, mint egy filmben vagy egy előadáson. Anya mindig a legjobbkor tettvett ezt-azt, miközben beszélt. A „nem olyan beteg”-nél löttyintett a földhöz egy kis vizet, amitől olyan volt, mintha a kemény, fekete kéreg életre kelne. Mint egy szomjas, lucskos állat, úgy nyelte el a vizet sok kicsi szájával. Ez persze nem azt bizonyította, hogy a föld él, hogy képes etetni egy növényt, hiába beszélt Anya erről. De az, ahogy az „itatás” kinézett, hogy a száraz föld nedves és csillogós és puha lett tőle, tényleg élőnek mutatta.

A „megfelelő növények” résznél csak áthúzta a kezét egy nyitott szájú zsák fölött, amiben furcsa, mélyvörös magvak pihentek. Nem passzoltak a fekete-szürke-fekete környezethez, de az biztos, hogy nagyon kíváncsivá tették azt, aki rájuk nézett. Ez azonban csak egy pillanat volt.

A fő jelenet az „azokat befogadja” alatt játszódott. Anya ekkor ugyanis felkapott a földről egy feje tetejére állított, mélyszürke cserepet, ami alatt ott volt a csoda. Egy újabb szín. Egy aprócska, kunkori hajtásé, amiről nehéz volt elképzelni, hogy egy későbbi növény erős szára lesz, és talán majd terem is még valamit. De az biztos, hogy zöld volt. Életszínű.

Tapsolt. Ugyanolyan lelkesen, mint a többi néző, akiknek Anya az előadását tartotta.

Nem voltak sokan. Eleve nem éltek túl sokan a faluban. A düledező házak közül, amelyek alig lettek barátságosabbak a nappali, fehér fénynél, talán minden harmadik, ha lakott volt. A bennük élők pedig annál változatosabbak. Legfeljebb a szaguk és a szürke-fekete-szürke rongyaik tűntek egyformának. A bőrük azonban a legkülönfélébb árnyalatú volt, az arcvonásaik pedig sokkal sokfélébbeknek mutatták őket, mint mondjuk a városlakókat. Neki legalábbis így tűnt.

De örülni egyformán örültek. Minden ránc úgy rendeződött, hogy nem is csak a szemek, a szájak, hanem az egész arccsokor nevetni látszott. Arra gondolt, hogy szívesen elvinné őket a parkba a lakóházuk tetején. Mit szólnának azokhoz a színekhez? Azokhoz a zöldekhez? Meg kékekhez meg lilákhoz meg sárgákhoz, ha ennyire örülnek ennek a kettőnek, a vörösnek és a tekergő zöldnek itt, a sok fekete között.

Akkor néztek össze először. No jó, ez nem igaz.

A fiú egy enyhén előregörnyedt nő kezét szorongatta, és igyekezett jól megbújni a háta mögött. Persze csak annyira, hogy legalább az egyik szemével a magokra, a növénykére vagy épp rá nézhessen. Ez tetszett neki. Rajta kívül még két gyerek volt a csoportban, de mindketten idősebbek lehettek náluk. A fiú nézésétől valamiért úgy érezte magát, mint amikor reggel felébred, és Tyütyü néz rá azokkal a tyütyüs szemeivel. Mosolygott, és azt tátogta, hogy „Szia”. A fiú még nem tátogott semmit. Ez annyira nem tetszett.

Anya közben tovább beszélt.

– A regionális magbanktól más növényeket is kapunk majd. Mindenesetre azt javasolják, hogy az első éven futóbúzával kezdjünk. – Egészen más volt a hangja, mint amikor esténként felolvasott. – Igénytelen és közben a talajra is jó hatással van. Úgy is mondhatnám, hogy megágyazunk vele a többi növénynek. A termése mellett pedig az indái is elfogyaszthatók…

Anya nem vette észre, ahogy kislisszolt.

Egy lábon ugrált el az melegház külső fala mellett. Nem tehetett mást. Ha kettővel teszi, vagy ha ráugrik az egyik kiszűrődő fénysávra, biztosan megreped alatta a talaj, ő pedig egy mély-mély alagútban találja magát. Olyan régi, kidobott tárgyak között, amelyek megunták már, hogy csak úgy feküdjenek, illemre viszont nem tanította őket senki. Legalábbis most épp ezt képzelte el.

– Szia! – lepte meg egy nagyon halk, de még váratlanabb hang. Megpróbált egy lábon megpördülni, de csak annyira jutott, hogy két fénysávon ülve találta magát a fekete, kemény és porzó földön.

– Jaj – nyögte. – Most majd megpróbálnak szétvágni a régi ollók és megcsípni a nagy műanyagcsipeszek.

Egy kéz nyúlt felé óvatosan. Vékonyabb volt a sajátjánál.

– Nem baj. Nekem kardom van…

* * *

…és rám nézz, ha hozzád beszélek, ne a körmödet pucold. Eszünk.

– Most épp te sem eszel – szólt közbe Anya savanyúan. – Épp azon vagy, hogy elvedd az étvágyunkat.

Közben közelebb tolta a tányérokat az asztal széléhez, hogy Segí3pro könnyebben elérje őket.

Ahogy Anya megkapta karácsonyra, a robot rögtön másnap az ünnepi ebédnél az ölébe borította a káposztaleves maradékát. Azóta nagyon elővigyázatos volt, és ahol tudott, segített Segínek. De most ez a gondolat sem volt elég vicces hozzá, hogy mosolyogjon.

– És ugyanez vonatkozik rád is – fordult Apa Anyához. A szeme elkezdett egyre nagyobb lenni. – Minden nap itt van közülük valaki, ahogy hazajövök. Már kávét főzetsz nekik… Nem, ne ellenkezz, láttam, hány csésze volt a robotnál. Nem azért kaptuk ezt a házat, hogy jószomszédosdit játsszunk.

– Korábban az volt a bajod, hogy nem hívok át senkit – felelte Anya, és jelzésértékűen felhangosította a híreket.

– De nem itt, drágám. Ne szaporítsd a szót, tudod, miről beszélek. Ők nem olyanok, mint mi!

Miért nem hívod át Sereséket?

– Hisz Éva minden nap itt van. Nem tehetek róla, hogy képtelen beszélgetni… hogy képtelen bármit kérdezni. Elmondja, hogy Danika mit evett. Hogy Danika mennyit evett. Hogy Lacika mikor jött haza. Hogy Lacika milyen fáradt volt. Hogy Lacika milyen fess ember.

– Mondd el te is, hogy én milyen fess ember vagyok!

Anya csak a szemét forgatta. Ez vicces volt.

– Látom, megértetted a lényeget… – mondta, aztán adott hozzá még egy kevés hangot, a szemöldökével pedig jelezte Apának, hogy figyeljen kicsit a rádióra.

– …halottkém szerint a halál oka szívelégtelenség volt. Jakub Molejsky valamivel több, mint hat

évet töltött börtönben. Az ellene folytatott eljárások némelyikét máig sem zárták le, de a legsúlyosabb vádpontokban, mint hazaárulás, felforgatóés kémtevékenység, valamint pedofília, bűnösnek bizonyult. Bűntetteit saját korábbi híveinek vallomásai is igazolták. Temetésének időpontja és körülményei még ismeretlenek. Philippe…

– Hát… akkor ennyi – értékelte Apa a helyzetet.

– Ennyi – hagyta rá Anya is.

– És én se nagyon szeretek a Danival – tette hozzá ő, visszatérve egy sokkal fontosabb témához, hisz látta, hogy Apának kicsit összébb ment a szeme. – Aranyos, de minden játékomat meg akarja enni. És semmilyen dínót nem ismer. És egy királyt sem.

Amikor viszont Apa újra ránézett, ő ismét nagyon koszosnak érezte a körmét. És hát ettek.

Koszos kézzel pedig nem illik.

– Bezzeg az a gyerek nem eszi meg a játékaidat.

– Nem – lehelte olyan halkan, hogy talán csak ő hallotta.

– Anya ruhái viszont, úgy láttam, tetszenek neki.

– Az én ruháim? – most Anya düllesztette úgy rá a szemét. Ezt olyan egyformán tudták csinálni. Elég sok mindent elég egyformán tudtak. – Mi van az én ruháimmal?

– Csak játszottunk.

– És ő volt a hercegnő? – horkant fel apa, ahogy elvette Segítől a kávét. – Jesszusom.

– Nem. Pali amazon volt.

Anya csak pislogott, Apa viszont már indult. Hallani lehetett, ahogy az órája egy pillanattal előbb hozzáberregett a kezéhez. A kávéját egyszerre nyelte le. Mint egy leviatán. Aztán puszit adott mindkettőjüknek. Ilyenkor olyan puha volt, mint amilyenek a kisfiúk. Vagy talán a leviatánok.

– Egyszerűen csak jól akarom csinálni – mondta búcsúzóul. – Itt maradhattak. Adunk nekik enni. Megosztjuk velük a magbankjainkat. Ennyinek egyelőre elégnek kell lennie – pillantott még egyszer afelé a bútor felé, ami a hangszórókat rejthette. – Aztán meglátjuk.

– Cserébe pedig az a minimum, hogy földesurak lehessünk.

– Tudod, hogy nem ezt kérem. Csak három lépés távolságot… vagy inkább négyet. Fogadjatok szót. Kérlek!

Aztán elment. Segí leszedte az asztalt. Kint szürkeség volt. Anya újra és újra lapozott a telefonján. A futóbúza ilyen távolról még nem zöldített. Már minden körme olyan tiszta volt, hogy folytathatták is volna az ebéddel. De a takarítórobot időmérője alig mutatott két számmal többet, mint amikor utoljára odanézett. Anya kiitta a kávét. Anya lapozott. Segí elvette és elejtette a csészét. Anya sóhajtott. De a csésze nem tört össze. Most ő sóhajtott.

– Na, menj már! Itt akarod megvárni, amíg apád…

* * *

…hogy viselte? Ha jól tudom, nem volt több fia.

Először hallgatással. Ilyen ember volt. Többször mesélte, hogy valahányszor hirtelen döntést hozott az életében, mindig megbánta. Nem vagyok az ösztön embere, ő így szokta mondani. Csak másnap késő délután szólt hozzám. A lombfúvóval dolgoztam. A szüleimnek volt egy óriási diófájuk. Állítólag még nagyapám ültette, amikor betelepült Libanonból. Az évek alatt, miután elköltöztem otthonról, valahogy hagyománnyá vált, hogy én raktam rendbe az udvart a levelektől. Legalább a munka felétől nézett. Aztán ahogy elraktam a gépet, és felmentem hozzá a teraszra, nekem is nyitott egy sört. Jól van. Csak ennyit mondott.

Sört?

Azt bizony. Tegyem hozzá, hogy félhold világított aznap este? Nem, az túl teátrális lenne. Nem bírná el a festék. Hívő ember volt. De válogatott. Ha elég közelről nézünk meg valamit, nem biztos, hogy ugyanolyan rugalmatlannak tűnik majd, mint távolról. Egy okos ember számára a hit sem rugalmatlan. Semmi nem az. Ráadásul a nővéremnek már volt gyereke. Egy fia. Apám a családnevek iránt sem vonzódott úgy, mint azt rólunk gondolják. És persze hálás volt nekik.

Nem tudnám megmondani, mi a könnyebb választás: a cölibátus vagy a magtalanság. Maga megtudná?

A cölibátust soha nem próbáltam. De borzalmasan hangzik. És úgy hiszem, ezzel a nézetemmel a nagymestertől kezdve az éppen csak csatlakozott inasig minden rendtársam egyetértene, legyen férfi vagy nő és igen, bármilyen szexuális beállítottságú. Mi is húsból vagyunk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hazafelé menet a következő orgia időpontját egyeztetem majd. Ez csak kivetítés. A sterilizálás viszont semmivel nem rosszabb annál, mintha úgy döntök, hogy nem vállalok gyereket.

Egy kicsit azért végletesebb, sénéchal.

Csak ha a döntés sem volt elég határozott. Szaporodásra vagyunk kódolva. Ez ösztönös. Engem viszont mindig arra neveltek, hogy én uraljam az ösztöneimet, ne azok engem. Ráadásul az unokaöcsém továbbvitte a családom génállományát. A családi örökségemet is rá hagytam, nem a rendre.

Nem volt elvárás?

Már hogy lett volna? Ez is csak egy pletyka. Ráadásul a munkámmal sokkal többet tehettem a szervezetért, mint amit a hátsókertünk fele vagy párezer euró jelentett volna. Az unokaöcsém pedig majd bizonyíthat, hogy következő generációsként mit tud kezdeni egy kicsit erősebb háttérszéllel… Hogy a Templomos Rendbe való belépésnél a magtalanítás alapelvárás, csak az elhivatottságunkat igazolja. Hogy nem vizet prédikálunk. Önmagában persze kevés lenne ahhoz, hogy elébe menjünk a túlnépesedésnek. Ahhoz nagyon kevesen vagyunk. De számításba véve a nyugat demográfiai változásait, a gyerekvállaló kedvet, azt, hogy a bevándorlók két generáció után ugyanúgy ehhez igazodnak, már előremutató. Akik evégett támadnak bennünket, egyszerűen csak a maguk korlátoltságát bizonyítják. Nem bírják megérteni, hogy nagyobb léptékben gondolkodunk. Globálisan. Hiszen a menekültek által a származási országaik népesedési mutatóinak is ereszkedő pályára kell állniuk.

Nem erre szokták mondani, hogy értelmiségi okoskodás? Úgy értem, hogy túlságosan elméleti?

Hiszen nem is tudhat más lenni. Még nem telt el elég idő. De biztosan látta a legújabb felmérések eredményeit. Tizenöt év szerintem lehet tendenciajelölő. Mit…

* * *

…számított neki, hogy a hamuszerű földet kaparják vagy öntözik. Hogy nasiznak vagy Törl7et molesztálják, esetleg múmiákat keresnek a padlás szekrényeiben és dobozaiban. Pali mindig ugyanabban a fehér rövidujjúban volt, mellén a nagy, mosolygós gömbfejjel, amit tőle kapott. Még amikor beöltöztek valaminek, olyankor is csak arra húzta rá a jelmezt.

És jól nevelt volt. A kekszet megköszönte, Törl7-en nem könnyezve, hanem csak visszafogottan röhögött, a padlásra felfelé jövet pedig előre engedte, ahogy a mesékben a sétapálcás, kutyás urak teszik. Hozzáérni nem nagyon szokott, legfeljebb csak, ha elesett. És volt még egy alkalom: amikor a tudta nélkül elültetett néhány szem futóbúzát a kertjükbe úgy, hogy neki csak akkor mutatta meg, amikor már előbújtak a zöld kacskaringók. Akkor megölelte. Kellemesen áporodott szaga volt.

A bőröndöt annak a szekrénynek az aljában találták, amelyiknek ugyanolyan hibás A-alakú volt a teteje, mint a tetőnek. A felső, nyitott polcain csészék és porcelánfigurák maradványai porosodtak. A pásztorfiú letörött, fekete kalapos fejét meg is találták. Mosolygott, mint Pali felsője. A lány után csak a szoknyája maradt. A lenti, csukható részben egyedül a bőrönd volt, de hogy ki tudják szedni, tovább kellett tolniuk egy nehéz asztalt, ami elől pedig két széket és egy kisebb komódot volt muszáj félrehúzni. A kapcsaival nem volt gond. Az egyenjogúság nevében elosztották a csatokat, és egyszerre csapták fel a fedelét.

Furcsa kis gyűjteményt találtak benne. Volt ott néhány vaskos könyv, amelyeket két csoportra oszthattak volna, ha nem megy el tőle túl korán a kedvük. Azokra, amelyikeknek el tudták olvasni a címét, de nem értették, ezért érdekesek voltak. Ilyen volt például a legfelső, a:

– Liber ad… Mili… tes Templi – nyelt – de la… ude nov… ae Militiae – egy fekete könyv, két bordó pecséttel a borítóján. Az egyiken két figura lovagolt ugyanazon a lovon. – Biztos szerelmesek – gondolkodott hangosan.

– Biztos – hagyta rá Pali, aztán próbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné a könyv, pedig ő látta, hogy végig ott sasol a háta mögött. Viszont az egészet azon az idegen nyelven írták, ezért nem sok mindent lehetett vele kezdeni.

– Varázsigékhez jó lesz – döntött végül a sorsáról.

A másik csoportba olyanok tartoztak, amelyikeknek már nem csak elolvasni tudták a címét, hanem értették is, de ezek meg nem tették őket elég kíváncsivá. Ilyen volt a Kelet-közép-európai rendházak költségvetése 2045–60, ami szinte csak táblázatokból és számokból állt, ám a Transzés multinacionális vállalatok lexikonát sem esett jól egy-két mondatnál tovább olvasniuk, hiába volt benne több szöveg és színes, feliratos oszlop meg kör.

Találtak a bőröndben néhány régi, megsárgult papírt is. Kivágott újságcikkeket, néhány gondosan összehajtott, rikító posztert és egy aranyos gyerekrajzot, fehérbe öltözött emberekkel.

Nem tűntek ugyanolyan réginek. Ezt azért gondolták, mert nem voltak egyformán sárgák és dohosak.

A legérdekesebbek azok a műanyag, lapos dobozokba rejtett, csillogó lemezek voltak, amelyekről azt sem tudták, micsodák. Meg akarták kérdezni róla Anyát, de amíg keresték, sikerült elejtenie az egyiket, Segí3pro pedig úgy vetette rá magát, mint egy éhenkórász.

– Hé, te tragacs! – mondta neki, és érezte, ahogy kidüllednek a szemei. – Tönk-re-te-szed!

Aztán Segí megszólalt. Előbb egy, majd még egy férfi hangján, akik olyan okosan beszélgettek, mint Apa szokott a telefonjába. De ők is majdnem olyan kevés ideig kötötték le őket, mint a másik csillogós korong, amihez kivetíthető kép is tartozott. Ám azon is csak ilyen-olyan emberek beszélgettek, akikre semmilyen kaland nem várt. Férfiak és nők és nőknek tűnő férfiak és férfias nők. Öltönyben vagy fehér ruhában, mélyvörös keresztekkel. Pali akkor javasolta először, hogy inkább hazamenne, de ő magától értetődően elvetette az ötletet. Azt azonban nem lehetett kiszedni a fiúból, hogy miért beszél még az átlagosnál is kevesebbet.

Az igazi kincs a bőrönd aljában várt rájuk. Legalábbis az egyetlen olyan dolog, amiért úgy tűnt, mégis megérte félrehúzni azt a sok mindent. Először csak egy nagy, összehajtogatott, patyolat lepedőnek tűnt, de ahogy kiterítették, felragyogott rajta a két, keresztbe fektetett mélyvörös sáv, ami olyan lovagiassá tette.

– Vaaaa – mondta ő, Pali pedig hazament. Egy szót se…

* * *

…szólj, ó, Júlia! A hangod olyan, mint az angyaloknak, amikor dalolnak. Hogy elkergessék a sötétet. Olyan ragyogó is vagy. Bámulnivaló. És ha nem lehetek a kesztyűd, amivel az arcodhoz érsz, légyszi, hadd legyek legalább… legalább egy pihe a szárnyadon – mondta nagy átéléssel, és olyan elégedett volt, hogy ilyen szépen mondta.

– Ó, Rómeóm, miért vagy te Rómeó? – tette fel Pali a jól begyakorolt kérdést, aztán ahogy illett, selyemkesztyűs kezével végigsimított az előtte térdeplő lovag vállán.

Mert az volt, lovag a talpán. És a térdén is. A fehér köpeny úgy takarta be, mint a hó egy kisebb domboldalt, és hogy a padláson nem volt túl sok hely, a vége közben a szekrény alatt is kitakarított. Úri, villás, rajzolt bajusza minden korábbi Rómeónak a becsületére vált volna, bókjaival pedig kizárólag Júlia mélyvörösre pingált ajkaiért ácsingózott. Az viszont így folytatta:

– Változtass nevet, mert így nem passzolunk össze. De ha nem akarsz, esküdjünk meg, és én cserélem le a Júliát. Rékára. Riára. Vagy ha kell… Rózsára akár.

A pillanat megmerevedett. Mintha része lett volna rögtönzött szoborcsoportjuknak. Rózsa, ahogy a térdeplő Rómeó vállát fogja. Ilyenek az igazi szerelmesek, gondolta ő, és büszke volt a művészetükre.

A félretolt szekrények lábától csíkos padló volt a színpad. A tetőablakból beragyogó fehér fénynyaláb a reflektor, ami szinte csak őket tette létezővé a szürkeségben. Mindössze a nehéz bársonyfüggöny és a taps hiányzott. Aztán már csak a bársony.

– Juhúúú – kiabálta valaki cérnagyerekhangon, és közben tapsolt, olyan nagy suhintásokkal, amilyenekkel csak bírt. Minden csattanásnál akkorát cuppantak izzadt kezecskéi, mint amikor az öntözött, fekete földből próbálták meg kihúzni a csizmájukat. – Éjjen!

– Danika! – szakadt ki a feltápászkodó Rómeóból, ahogy a tapsvihar felé fordult, és sikerült felismernie a gócpontját. – Te meg mit… – aztán megváltoztatta a célirányt – Mit csináltál a bőröndünkkel?!

De a választ legfeljebb a szája sarkából kikandikáló, nyálas papírfecni adhatta meg, mert a beszélgetést nem ő folytatta.

– Danika?! Danika, hol vagy? Tücsök?! – csatlakozott a szoborcsoporthoz két vastag, feketével pettyezett női lábszár. Aztán még kettő, jóval vékonyabb, de hirtelen ugyanolyan merev.

– Éva, minden rendben? – kérdezte Anya előbb még nagyon unott hangon, ám ahogy meglátta a színpadot, Rózsát és Rómeót, és mögöttük Palit és őt, és a kesztyűket és főként a meszsze-messze nyúló, tejfehér köpenyt, amin a tetőablak reflektorfényében ott ragyogott a padláson látható egyetlen, mély, veszélyes szín, s a vele kivarrott kereszt, akkor minden…

* * *

…leadandómban ezt csinálom. Lao-ce és Marcus Aurelius. Clairvaux-i Szent Bernát programja és Marx kiáltványa. Szeretem összehasonlítani és összekötni az elsőre távolinak tűnő dolgokat. Mert igazából, ha az ember jobban utánanéz, sokszor azt veszi észre, hogy nem is különböznek annyira” – nyilatkozta lapunknak  Pájni  Hugó,  a kísérlet  ötletgazdája, aki a komáromi egyetemen hallgat történelmet és katechetikát.  Mint  elmondta,  a megvalósítás időpontjának  azért  választotta  a Komáromi Napok rendezvénysorozatot, mert az legalább két országot összeköt, és mert akkor fordul meg a legtöbb ember a városban.

Pájni saját bevallása szerint nem készült sokat az akcióra. „Valójában előző este kértem nagyimtól egy használt lepedőt. Kérdezte, hogy visszakapja-e,  amikor  pedig  csak  a számat húztam, azt mondta, hogy reméli, legalább jó célra kell. Mondtam, hogy persze. Utólag viszszagondolva ez így még viccesebb.” Elmondása szerint vágott egy  lyukat a lepedő közepére, aztán filccel egy méretes, mélyvörös keresztet rajzolt a mellső és a hátsó részére is. „Addig festettem, amíg ki nem fogyott.”

Egy helyi koldust, Kránicz Róbertet kérte meg rá, hogy vegye magára a köpenyt. „Ha nem ismertem volna már rég, biztos elküldtem volna a… De sokszor adott ezt-azt, amikor a kollégiumi kukáknál voltam. Jó gyerek. Csak furcsák az ötletei. Emlékszem, többször is mondtam neki, hogy hülyét csinál belőlem” – nyilatkozta Kránicz, amit az ötletgazda rögtön ki is egészített, mondván: „Akkor magamból is, és ha valakit szájon fognak vágni, az én leszek.”

Pájni   nem   készített   semmiféle   transzparenst.   Barátja   társaságában   letelepedtek a nemrégiben bazilikává avatott Szent András-templom lépcsőjére, és vártak. Hol kicsit távolabb egymástól, hol egymás hátának dőlve, de beszámolójuk szerint végig igyekeztek úgy helyezkedni, hogy a kereszt legalább annyira látható legyen, mint A kommunista kiáltvány ütött-kopott díszkiadása, amit az ötletgazda olvasott. „Brutálisan megbámultak. Ekkora közönséghez azért nem vagyok szokva. Kellemetlen volt. És mintha valami hiányzott volna az egészből. Akkor vettem le a sapkámat. És akkor történt meg” – emlékezett vissza Kránicz Róbert.

Nehéz volna felfejteni, hogy a helyszínválasztás, az öltözék, az idősebb és a fiatalabb férfi együttese, vagy hogy az ellentétes kiegészítők milyen arányban járultak hozzá a sikerhez. Talán ha egy elem is kikerül a képletből, ez a cikk valami egészen más témáról szólna. Viszont így történt. „Szerintem már az első órában megvolt az ezer euró. Nem viccelek. Amikor még kerestem, sem láttam annyi pénzt egy helyen. Mi pedig egész hétvégén ott maradtunk. Ez… én nem tudom megmagyarázni” – vallott tapasztalatairól Kránicz.

Az összegyűlt összeg mindenesetre biztosan megdöntötte Komárom korábbi rekordját

– már ha volt ilyen. És hogy mi lett a sorsa, valamint, hogy mit tervez Pájni Hugó legközelebb? „A harmadát szétosztottuk. Van itt gyerekotthon, idősotthon, koldusok is akadnak. Szétosztani mindig van kinek… Azt viszont nem mondom meg, mi lesz legközelebb. Azzal elrontanám. Ha erről is tudott volna bárki, nem ilyen lett volna. De vannak még ötleteim (Ennél a résznél nevetett. – a szerk. megj.). És mivel szájon se vágott senki, azt hiszem…

* * *

…még bent vannak – mondta Apa, ahogy a kezébe csúsztatta a kezét. A másikkal Tyütyüt szorította magához.

A ház előtt álltak a kocsifelhajtón, és azt a fekete elektromobilt nézték, amiről azt sem lehetett eldönteni, hol ér véget a váza és hol kezdődnek az ablakai. Már ha voltak. Két-három házhellyel állt arrébb egy rozzant házikó előtt, és látszólag tökéletesen illett a fekete-szürke-fekete környezetbe. Olyan volt, mint egy nagy, simára csiszolt kő, ami csak arra vár, hogy valaki végre ráolvasson egy varázst, amitől életre kelhet. Mondjuk azt, hogy „sigillum militum”, vagy valami hasonlót.

Anya nem jött egész ilyen előre. A ház sarkán állt, ahonnan pedig nem sok mindent lehetett látni. A kezére bámult, és az ujjait tördelte. Hosszú, csontos ujjai voltak. Egyszer azt mondta, csoda, hogy nem tud tőlük magától is zongorázni.

Majdnem olyan csend volt, mint amikor ideköltöztek. De Anya ujjai elrontották.

– Fákat is ültetünk majd? – kérdezte Apától, amikor már nagyon zavarta a pattogás.

– Fákat is – jött a válasz egy pillanattal később, ahogy a szemét követve Apa is észrevette a fehérre szikkadt, sovány tuskók maradékát a kiskertben. Kiálló csontokra emlékeztettek.

A föld olyan volt körülöttük, mint a korom. És nagyon száraz. – Meg virágokat.

– Az jó lesz – mondta ő, aztán jöttek.

Előbb a fekete sziklát keltette életre a varázslat. Mintha a szívéből rajzottak volna szét, a fehér fénysugarak megrajzolták a kontúrjait. Körbefutották az ablakokat, és halvány derengést ébresztettek a belsejében. Két másik fénykukac az első lámpákkal tette ugyanezt, s miután elkészültek, beléjük másztak, hogy szembogarakká változzanak. De az autó nagyon unottan nézett rájuk. Legalább annyira, mint az a két férfi, akik Palit, hajlott hátú anyját és a nagyapját terelgették a kocsi felé. Nem nyúltak hozzájuk. Még csak nem is mondtak nekik semmit. Egyszerűen csak odamentek az elektromobilhoz, az egyikük kinyitotta a hátsó ajtót, aztán intett az öregnek, hogy szálljon be.

Anya fel sem nézett a kezéről, csak elindult. Vissza az udvarba. Majd be a házba.

Apa egy kevesig nézett utána, aztán visszafordult.

Annyira szeretett volna odakiáltani valamit Palinak. Mondjuk, hogy „Szia, Pali”. Meg hogy „Siess haza”. Ám ezek annyira illetlennek és gyerekesnek tűntek, hogy inkább csak nézte, ahogy a fiú anyja is beszáll a fekete kőbe. Haragudott a falusiakra, amiért egyikük sem jött ki, még csak a háza elé sem. Ez végképp illetlen volt.

Aztán mintha Pali egy pillanatra feléjük fordította volna a fejét. De az is lehet, hogy csak képzelte. Azt viszont innen is látta, hogy a fiúnak mélyvörös volt a szája. Mint akinek váratlanul szakadt félbe a játéka, ő pedig elfelejtette letörölni a szájfényt.

Az azonban nem illett, vagy legalábbis nagyon kilógott a valóság színei közül.

Aztán Pali is beszállt, meg a két férfi is, az elektromobil pedig felélénkülve nekilódult, hogy maga mögött hagyja a fekete-szürke-fekete falut. Sokáig nézték, ahogy kis fényjelzőként távolodott a végtelennek tűnő, egyenes úton.

– Ne félj, majd megvarrjuk.

– Tessék? – fordult Apa felé.

– Hát Tyütyüt. Ott az oldalánál kilátszik a vatta. Az…

* * *

…ellene folytatott eljárások némelyikét máig sem zárták le, de a legsúlyosabb vádpontokban, mint hazaárulás, felforgatóés kémtevékenység, valamint pedofília, bűnösnek bizonyult. Bűntetteit saját korábbi híveinek vallomásai is igazolták. Temetésének időpontja és körülményei még ismeretlenek.

Philippe Capote elnök a hírre reagálva minden közösségi oldalon ugyanazt a szöveges üzenetet tette közzé:

 

Philippe Capote

Március 18., 15:37

Molejsky további sorsáról az a Bíró dönt majd, akinek a Nevét a legtöbbször mocskolta be! Az a Bíró, aki előtt magától tárul fel minden Titok és Hazugság!

Nem lennék most a „nagymester” helyében…

# AzIgazságGyőz #ÚjIdőSzámlálás #SzabadNemzetekEurópája

Az eredeti megtekintése /  A fordítás értékelése

Az Európai Tanács harmadszor is megválasztott elnöke, aki a legutóbbi parlamenti határozat értelmében immár tízéves mandátumát tölti, az éves gépromboló vadászatára készülve is nyilatkozott a sajtónak: „A Templomos Rend vagyona végre azoknak a kezébe kerül, akik Európa ősi nemzeteinek érdekében, és nem az idegenekében tevékenykednek! Akik nem a saját hasznukra, beteges vágyaik kielégítéséért harácsolnak. Amikor ma az első robotot kilövöm, úgy fogok gondolni a lövedékre, mint az első szögre, amit a rend koporsójába ütöttem. Hosszú vadászatot tervezünk”.

Capote elnök idén is elkápráztatta híveit egyedi vadászzubbonyával, melynek tervezői most a napóleoni Császári Gárda egyenruháját használták ihletforrásként, annak tartozékaiba építve a hadiipar legújabb fejlesztéseit.

A gépromboló vadászat a kortárs európai elit legkedveltebb éves rendezvénysorozatának számít, melyen államférfiak, nagyvállalkozók és szupersztárok egyaránt összemérhetik tehetségüket, illetve nemzeteik technológiai innovációit. A vadászcsapatok természetesen nem egymás ellen küzdenek, hanem eleve az eseményhez átprogramozott házi és ipari robotokra vadásznak. Az a csapat győz, aki a legtöbb roncsot hagyja maga után. A rendezvény…