Papp-Zakor Ilka: Írók, akik nem szeretnek minket 8.

Helen Anderson felvétele

Laci kanapéján ébredek. Arcom mellett sárgás színű masszában egy hotdog megemésztetlen maradványai. Mindig úgy tartottam, hogy a hotdog a világ leggyászosabb kajája, és tényleg, most a látványától is rögtön elpárolog az életkedvem. Talán az alkohol miatt ilyen illékony. A kárpit a tenyerem alatt egyszerre síkos és ragacsos, mintha valaki zsírban feloldott cukormázzal ecsetelte volna. Nagyjából ilyen lehet a lakás többi része is. A gyomromból édeskés-olajos íz törekszik a garatom felé. Laci képén kövér hernyók módjára araszolnak a könnyek. Szerintem nem tudja, hogy sír, szerencsémre egyébként, mert így biztos nem nekem fog kelleni megvigasztalni. Ha majd egyszer verset írok a tegnap estéről (bár kötve hiszem, hogy ezek után még kedvem lesz valaha írni), a Mangalicakaramella címet adom neki.

Szagokat nem érzek, az orrom valamitől teljesen bedugult. Gondolom, ezzel megint mázlim van. Tulajdonképpen még azt se bánom, hogy Laci mellém hány, ezután nem szégyellem, amit én műveltem a kanapéval. Megmozdulok, és a másnaposság dugattyúi beindulnak a koponyámban, borzalmas erővel pumpálva a fájdalmat a fejem minden pontjára, szó szerint, még az orrnyergem is lüktetni kezd. Mondjuk logikus, mármint a fájdalom, eléggé be lehettem állva, ha egyszer hotdogra fanyalodtam. Meg hát Zolira – akit különben Laci varrt a nyakamba. Viszont épp nem voltam eléggé beállva ahhoz, hogy reggelre elfelejtsem, mit csináltunk.

Mert nincs lelombozóbb, mint újra összejönni egy exszel. Kísértetiesebb sincs. Elég volt landolnunk ezen a retkes kanapén, máris kirázott tőle a hideg. Nem déja-vu-m volt, nem ez a megfelelő szó, hanem déja-valamim, hogy hívják, amikor az ember érzett már valamit? Ennek a csávónak minden mozdulata ugyanolyan maradt, mint volt; sőt, a mozdulatok rendszere is ugyanolyan. Meg az, ahogyan én reagáltam, lényegét tekintve az sem változott semmit, jó, objektív mércével mérve biztosan romlott, az alkohol meg a drog ritkán tesz jót az erotikus teljesítménynek, de a percepcióm szintjén azonos volt, olyannyira, hogy tudtam, mikor mi következik. Vagyis hát nem az agyam tudta, de a bőröm emlékezett, és már előre unta.

A csúcs az volt, amikor Zoli egy ponton a fülembe súgta, éppen, ahogyan régen: „Úgy szeretlek, majd megeszlek, bébi”. Erre korábban mindig azt válaszoltam, hogy: „Zoli, úgy beszélsz, mint a nagyanyám”, ami állatira fel tudta izgatni, gondolom, a nagyi-farkas fúzió miatt. „Irgum-burgum, ne szemtelenkedj”, mondta ilyenkor és a vállamba harapott. Nagyon para volt, részben ezért is szakítottam vele. Most azonban megmakacsoltam magam: „Mondd ezt a nemlétező olvasóidnak”, súgtam a fülébe, aztán satuba fogtam a combommal a derekát. Annak idején Ő is írónak készült. Szeretett volna nyomot hagyni a világban. Persze a többség szakmától függetlenül ezt szeretné. És persze egy dílernek tényleg nagyobb esélye van rá, mint egy irodalmárnak.

Amikor végeztünk, azonnal felöltöztem. Reméltem, ha nincs jele annak, ami történt, elfelejti az egészet – de abból, ahogy bazsalyog a szarházi, megértem, hogy egy nagy lófaszt felejtette el. Hányni már azután hánytam, miután felöltöztem. Mondhatnám, hogy tőle, de asszem, az elég modoros hazugság volna.

Laci ébresztett, azzal, hogy mellettem öklendezett. Fun fact: akkor még odébb húzódni sem bírtam. Aztán az asztalhoz lépett, öngyújtó kattant, és valami fellángolt. Bandi kötete, amint az Laci sirámaiból hamarosan kiderült. Eszembe jutott, hogy Bulgakov szerint a kéziratok nem égnek el, hát mit mondjak, ezt valaki szerencsére kinyomtatta. Felnevettem, illetve felkuncogtam, hogy ne rázkódjon nagyon a fejem.

Azt hinné az ember – mármint az olvasmányai és eddigi tudása alapján –, hogy az égő könyv jajgat, emberi hangon üvölt, zokog, vinnyogva esdekel az életéért, akár egy kisgyerek, jelen esetben: a csalódottság és az önhittség szerelemgyereke. Hát tévedés: nem jajgat, némán tűri, hogy a tűz feleméssze, legalábbi ennyi méltóság van benne. Csak Laci nyavalyog, a szívéhez kap, majd a halántékához, majd újra a szívéhez; aztán előre görnyed, kiegyenesedik, szépen hullámzó, bár nem túl mozgalmas törzsi táncba kezd. Hörög, üvölt. Kiderül, hogy a kötet spirituális menedéket jelentett számára, egyszerűen imádta. Valljuk be, a tegnapi részeg gajdolásából nem éppen ez jött le. Amikor a lángok már kisebbek, mint a kisujjam, Zolin úrrá lesz a piromán hajlama, félrelöki a vonagló és nyöszörgő Lacit, vörösbort önt a könyv maradványaira, gondolom, azt hiszi a barom, hogy vodka. Bandi eddigi életművéből fullasztó füst csap fel, Laci röhögcsél valamit, aztán ragacsos könnyek között bejelenti, hogy szavalni fog. Tehát nemcsak imádja, de el is olvasta a kötetet, vagy legalábbis azt az egy verset, amit most meghallgatok az előadásában. Na jó, helyesbít, nem szaval, inkább csak parafrazál, mivel bizonyos részletekre csak ködösen emlékszik. Basszus, csapok gondolatban a homlokomra, lehetséges, hogy nem is olvasta, hanem megálmodta a verset? Figyelembe véve az állapotát, ez egyáltalán nem tűnik kizártnak. Szóval, teszi még hozzá, elmeséli, miről szólnak a fontosabb szakaszok. Hát ez a legjobb, ami egy verssel történhet, főleg Bandi verseivel, mert ő a klasszikus időmérték híve, ami számomra kvázi olvashatatlanná teszi.

– Úgy kezdődik, hogy hogyan szeretnélek, ha te, pont te mindenek közül, nem szeretsz engem? – regéli Laci.

Ezt egyébként én is olvashattam valamikor, illetve megálmodtam, mert emlékszem rá, jobban mondva dereng, arra mindenesetre rájövök, hogy Laci nagyon hozzávetőleges pontossággal idézi fel.

– Marha erős felütés, de a folytatás éppilyen kemény! – kommentálja, majd folytatja. – A fények kihunytak, a nyelvek elapadtak vagy kiszikkadtak vagy valami hasonló, ami most nem jut eszembe. Szóval a fények kiapadtak, a nyelvek kihunytak, a szavak elhamvadtak, de te mégsem szeretsz, és én se téged, és ez így természetes, mert minket senki sem szeret.

Én egyébként tényleg nem bírom a Lacit. Ahogy a Bandit se csíptem igazán. De a legjobban mégiscsak Zolit utálom, ezt a véglényt, aki most vörösbort lapátol az asztalról a markába, és a kötet hamvaival együtt igyekszik a torkán letölteni. Bal-jobb, illegeti magát Laci, ha jól látom, próbál átszellemülni, felmarkol egy kevés borral átitatott hamut, a fejére és az arcára szórja, aztán elfordul, nem akarja, hogy lássam, ahogy megpróbálja az arcáról lenyalogatni, Laci nem az a típus, aki elprédálná az alkoholt.

Amikor transzba esik, vagy elhiszi, hogy transzba esett, vagy valami, huhogni kezd, ez egy váratlan fordulat.

– Ehez az éhén vehersem volt! Éhén ahakartam megírni! – folytatja, és térdre hull. Elég mesterkélt, ahogy térdre hullás előtt oldalra lép, be ne üsse magát az asztalba, meg ne is legyen takarásban, amikor fennakadt szemmel hadovál. – Meg akartam írni, de nem találtam a szavakat! – Hát persze, Laci, a szavak elhamvadtak. – És most elveszett! Vacogó kis teste hangtalanul fájdalmunk pernyéje lett!

Kesergésre szerintem semmi ok, Bandi versének vacogó kis testéből biztos van még párszáz a kiadónál, de mindegy, nem szólok közbe. Laci átszellemülve dünnyögi maga elé:

– Elveszett ez a meg-is-mé-tel-he-tet-len zseni.

Fáradni kezd, láthatóan nehezére esik hosszú távon bővített mondatokban kommunikálni – de azért még megígéri: mihelyt kijózanodik, ír valami szenvedélyes-esszéisztikus cuccot Bandi lírájáról az Irodalmi Szemlének, Juhász Tibi felkérésére. Tudja, hogy tudom: az Irodalmi Szemle Banditól is kért szöveget, és reméli: most azt hiszem, hogy Bandinak meg róla kell írnia. A zsenit szintén emiatt nyomta meg az előbb. Türelmesen várja, hogy mindenki számára összeálljanak a részletek, de Zoli épp az ablakon kihajolva rókázik, én pedig fekvő helyzetben próbálom a szakadt harisnyát ledolgozni magamról.

– Néha úgy érzem, hogy én és Bandi egy személy vagyunk! – jelenti be végül a vedlett szőnyegen ülve. Simogatja a kopasz foltokat óvó koszpáncélt, mint egy öreg, kiszolgált állatot. Néha én is azt hiszem, hogy ő meg Bandi egy és ugyanaz a személy, de attól még nem tartom őket zseniálisnak. Elegem van. A fejfájás ellenére felülök, próbálom valamennyire letisztítani az arcomat, a hajamat, a ruhámat. Zoli végzett az okádással, most száját törölgetve hozzám fordul:

– Már mész is, puncimókus?

Mielőtt megölném, még utoljára a díványra nézek: Laci hányása nagy, okkersárga tócsában egyesült az én hányásommal. A tócsa közepéből, mint teknőctojás, sejlik elő egy csontszínű, szívalakú kerámiahamuzó, amit a múlt este mindhárman terveztek ellopni nekem.

Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár, 1989)

Író, műfordító. Kötetei: Angyalvacsora (JAK–Prae.hu, Budapest, 2015), Az utolsó állatkert. A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában (Kalligram, Budapest, 2018), Majd ha fagy (Kalligram, Budapest, 2021). Portréját Bach Máté készítette.