Pénzes Tímea: Gellén-Miklós Gábor Szálazódik szét című kötetéről

Csaknem tízévnyi vers, vékony, sűrűn szövött kötetbe zárva.

Az első vers kemény felütés, az isteni mű újragondolása, az alábbi konklúzióval: „A sivatag homokjába írtuk, amit / az Éden otthagyott nekünk”. Már ebben a versben szembeötlő a modernet és az egykorit kombináló beszédmód. A számítógépes nyelv („Felhasználónév, jelszó megtagadva”) és a passzív szerkezetek („kiűzetett”) ötvözete felvillantja GMG sajátos versnyelvezetét, amit tematikailag a magány vagy inkább az elmagányosodás gondolata és egyfajta örökölt sors hat át. A szerző az önelemzésből ugyanis a családi irányába is el-elkanyarodik egy-egy mondat vagy elejtett szókapcsolat erejéig. A lírai én magánya nem tud feloldódni, az egyszemélyes magány legfeljebb társas magánnyá terebélyesedhet, amiről az Apokrif Pilinszky töredékek egyik verssora is árulkodik: „mint két lakatlan sziget”.

A magányérzet olyan sorokban köszön vissza a költői én életének metaforájaként, mint az „üres képkeret” vagy a „sohasem előhívott fekete-fehér negatív” (Áttűnik, átszivárog). A szerző maga mondja, hogy árnyékban van, illetve ő maga az árnyék, a Facebook által felajánlott indián neve is Szomorú árnyék (Indián nevem). Az árnyékból való kilépés és a megkapaszkodás vágya árnyaltan bontakozik ki a kötetben. A megkapaszkodás azonban mintha rajta kívül álló, véletlenszerű (mintegy mellék-) tevékenység lenne. Tömören ekképp foglalható össze a költői én helyzete: „az ember szöszmötöl / hozzáér ehhez, ahhoz/ valójában próbál megkapaszkodni” (Próbál megkapaszkodni).

A magányt és a szomorúságot azonban nemcsak saját magában éri tetten, hanem más emberek tekintetében is: „bús düledékeket figyel így az ember” (Arrébb, távolabb). A költői én továbbá nemcsak a bánatra, hanem a szétesésre is fogékony, ennek illusztris példája az „Elmorzsálódott az arca, mint egy / ötnapos kenyér”. Kölcsey-, Pilinszky- stb. allúziók is szervezesen beépülnek GMG versvilágába.

A költői én már bevackolódott a magányba és az árnyékba, azonban tetten érhető benne egyfajta elvágyódás és törekvés a napos oldal felé.

Megpróbál kitolatni ebből az ambivalens meghatározottságból. Lehet azonban „egy egész életen át tolatni?” (Az utas elbizonytalanodik). „Ponyvát szeretnék, nyári könnyelműséget” (Ponyvát szeretnék), fogalmaz másutt, ami a Thomas Mann Tonio Krögeréből ismert művész-polgár ellentét asszociációját hívja elő. Tud róla, hogy van olyan, aki „mindent visz”, aki „nem ismeri az árnyékot, a leállósávot, az aluljárót” (Archetípus), és ő maga is tesz vagy tenne lépéseket efelé, de ezek is inkább az elmélyülés, mintsem az önfeledtség irányába mutatnak: „Azt a könyvet kérem, amelyikre rásüt a nap a kirakatban” ([Lenyírtam a füvet]).

Az én-t tehát kettős vágy húzza-vonja: a kilépés és a bennmaradás vágya. Kilépni az élhetetlenből, ám élete csupán ebben az élhetetlenségben elképzelhető.

A bánattól nem lehet szabadulni. A [Ma nem volt pontos idő] című versben a bánatra vár a költői én, ami egyrészt a bánat fontosságát emeli ki, másrészt felsejlik benne az emberbe vagy Istenbe kapaszkodás vágya. A Szálkák című versben az ima lehetőségéig is eljut: „a félelem / artikulálatlan hang- / törmeléke mikor áll össze imává”.

Az „örökös / főpróba? Bolyongás idegen akkordok között?” (Húsvét előtt) sorok filozófiája akár a vers kontextusából kiragadva a kötetegészre is kiterjeszthető.

A szerző nyelvezete, hangulatteremtése azonban az alábbi négy sorban érzékeltethető legtömörebben, amelybe akár kapcsolatteremtésre tett kísérleteket is beleláthatunk (a Családi körből című versből): „némi vacsora is kerül az asztalra, elharapott mondatok, széljárta szóközök, apa forrasztópákával javít a helyzeten, vezetékeket illeszt össze”.

A hiány- és magányérzés az élet előrehaladtával kiegészül vagy fokozódik: akár a bútort, az embert is „megdolgozzák az évek”, horzsolások, karcolások keletkeznek rajta (Használt bútor, Egy pillanatra), amik repedésekké mélyülhetnek. Az önmagával és helyzetével kíméletlenül szembenéző lírai én így jellemzi magát: „Bontásra ítélt épület lettem”.

A mi szegénységünk című vers a megkopás, elszürkülés, kifakulás témáját tárgyalja szinte társadalomrajzi mélységben. A téma a Visz az út című versben eltévedés-élménnyel is kiegészül, amely a hazatalálás akadályoztatottságát is magában foglalja. A versírás egyetlen menekülési útként körvonalazódik, ugyanakkor a versíró kénytelen szembesülni a versírás lehetetlenségével.

Az irónia is utat talál a kötetben. A költői én egyetemi tanulmányaira hivatkozva tanárját idézi, hogy a lírai én-t semmi esetre se azonosítsuk az életrajzi szerzővel (Indián nevem), de az én kiszól a szövegből és beismeri kilétét. Az irónia az öregedéssel kapcsolatban is felbukkan: „Nem szívesen mész le spárgába” (Ha negyvenéves), valamint az Amelyben csalárd szerelmesét átkozza című versben: „kísértsen téged minden éjjel (…) a Delta tudományos és ismeretterjesztő tévéműsor főcímzenéje”.

Kedvencem a kapcsos zárójeles ciklus, képszerű és tömör versbeszédével, de a kötet egésze egyenletes, kiforrott versszöveg.