Hornyák Tibor: Hangya; A büdös szájú; Az elvonó (rövidprózák)

Hangya

Hangya akár népmesei hős is lehetett volna. Izmusokból kettőt választott magának: az alkoholizmust és az antiszemitizmust. Ő is érezte, hogy ellentmondásos, de a kóser szilvát szerette. Egyedüli örököse volt egy Kádár-kockának.

Szikra Antal. Tóni, Tónika. Zsigerileg gyűlölte a nevét, de megváltoztatni nem merte, hitte, hogy apja figyeli, és ha találkoznak a túlvilágon, nem akart egy kurva nagy pofonnal indítani. Életét alapjaiban változtatta meg, mikor meglátta a nevét angolul leírva a kék Streamline munkafüzetében. Anthony. Alig bírta kivárni, de kibírt két hetet, hogy a többiek ne fogjanak gyanút, majd elkezdett magára Anthonyként hivatkozni. Kiröhögték persze, de a kilencvenes években csak úgy röpködtek a Dzsokik, Dzsekszonok, Gabeeek, így az Anthony sem lógott ki a sorból.

Haladtak tovább a hunglishtanulás döcögős útján, majd elértek az állatok fejezethez, ahol is egy hangyát látott a stilizált rajzon. Ant volt aláírva. ANThony. Hangya. Ez az, érezte Tóni. Ez lesz a megfejtés. Egy magyar becenév. Addig kérlelte a társait, addig ignorálta, ha hozzá szóltak, és nem Hangyaként szólították, hogy szépen lassan ráragadt a becenév. Ebben segített, hogy ő volt a suliban a legjobb kapus, így kihagyhatatlan volt az iskolaválogatottból, sokszor szükség volt rá, ha a szemét műszakisokkal kellett játszani.

Azóta eltelt majd húsz év. Hangya szülei összefuthattak Jézussal, és megbeszélhették ezt a szíriuszi vagy zsidó dolgot. Hangya a középiskola után nem tanult tovább, egy barátja unszolására elment a határőrséghez. Még ma is a fülében hallja az anyja szavait: jajj, de jól is áll egy férfin az egyenruha. Hogy a tisztes őszes halántékról ne is beszéljünk. Milyen büszke lenne most. Hangya szerette nézni a határt. A nyugalomba gyúrt fasorokat, gőzölgő mezőket. Rettentően dühös volt a kerítésre, mely elrontotta a látképet. Dühös volt a kormányra, dühös volt a koszos arabokra, mobiltelefonnal a kezükben, és dühös volt az aljas zsidókra, akik mozgatták a szálakat.

A tárgyalt eseménysor két hete kedden indult. Minden a megszokott mederben folyt. Így működtek azóta, hogy feltalálták a határokat. Jött valaki, be akart hozni valamit, de nem akart vámot, illetéket, áfát fizetni. Megbeszélték az ügyeletessel a félrenézés ellenértékét, és kész.

Most Hangya volt soron, a múlt héten Gézakolléga került közelebb a tüdőrákhoz tíz csík cigivel, és húzhatta magára az asszonyt, mert hazavitt egy új hatodikérzéses mikrót. Na, így lett Hangyának új mosógépe. A régit beráncigálta az egyik szobába, amiben a szülei dolgait tartotta, és felborította az ágyra, amin valószínűleg ő is készült. Az újat beszerelte, és el is indított egy próbamosást. Nézte egy darabig, majd elégedetten visszament a tévé elé. Jó lesz ez.

A napok gyorsan múltak, mint a negyven fokos színes programok.

Szombaton is műszakos volt. Este hét körül ért haza, befűtött az egyetlen szobába, amit használt. A ruháit bedobálta a gépbe, átvette az otthoni jogging alsót és egy

‘Magyar vagyok nem turista’ pólót. Nézte magát egy darabig, majd inkább átcserélte egy Kárpátiára, utána megnyugodva indult a kamrába rumért és egy sörért. Aztán irány a nagyszoba, és végigszaladni a napi menüpontokon. A sörböfögések és a Coccolino Sensitive illata úgy kapaszkodtak egymásba, mint az elsőbálozók.

Először mindig trollkodott egy órát. Volt hét fészbúk és öt twitter fiókja. Az instán még gondolkodott, de a tiktok kis buzigyerekeknek való, oda nem regisztrált. Szidta az EU-t, MZP-t, az Orsósviktort, nagyjából mindenkit. Buzikat, transzikat, pedókat, akik végül is ugyanazok. Elfáradt egy óra után. Még volt pár fricskája szabadkőművesekről és a háttérhatalomról. Megnyugodva dőlt hátra, és nézte a dühös reakciókat. Nagyon jól érezte magát.

Jött a pornó, könnyíteni kellett magán, mert aznap bent volt az Ildi, és úgy feszült rajta az egyenruha, hogy az Schengenen innen és túl is megemelte a férfislicceket. Mostanában rákapott, hogy bajszos törpe, de legalábbis alacsony nőket nézett lehetőleg minél több fekete férfival. Teljesen indokolatlanul nyitott privát böngésző ablakot, és ott három tabra három bajszos szenyoritát és lovagjaikat. Öt perc alatt végzett, kiment, megmosdott, és ragacsos alsógatyáját a gépbe dobta. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács – mondta fennhangon – majd visszaindult a nagyszobába. Már csak a játék lett volna hátra. És az ivás. Megint addig tervezett tankozni, amíg pixelesre issza a külvilágot.

Ekkor tört rá a TEK és a vámőrség kommandója. Bedörömböltek az ajtón, mire azonnal bevizelt. Fejben sok osztagot szétrúgott már, de most egyből lefeküdt a padlóra, ahol a bátorsága elfolyt a vizelettel együtt. Sírva hagyta, hogy gyorskötözővel egymáshoz szorítsák a két kézfejét.

Hangya négy napja volt előzetesben. Vesztegetés volt a vád, a mosógép miatt. Kikérdezték többen, de nem vallott. Úgy tűnt, megrekedtek. Szerdán jöttek érte megint, és felkísérték az egyik kihallgatóba. Szocreál bútorok, egy vékony iratköteg és egy pufidzsekis rendőrképző szagú tizedes.

– Szikra úr. Szembesítés lesz.

– Rendben. Kivel?

– Majd meglátja.

Nyílt az ajtó. Hozhatom? – kérdezte egy másik férfi. Hozhatja – válaszolta a tizedes, mire a rendőr egy kiskocsin betolta Hangya mosógépét.

– Ez az én mosógépem – szólt Hangya meglepetten. Nem volt nehéz felismerni, mert a kis üvegablakra ragasztott egy horogkeresztet. Imádta nézni, ahogy forog, és mögötte tisztulnak a ruhák.

– Igen, az Öné.

– És mit csináljak vele. Több hónapja vettem, ahogy mondtam is, és a papírjaival valószínűleg részegen begyújtottam.

– Én jelentettelek fel – szólalt meg ekkor a mosógép.

– Hogy mi? Ez valami trükk? – kérdezte röhögve Hangya.

– Nem, Szikra úr. Nem trükk. A mosógépe intelligens, wifire csatlakoztatható, és rendelkezik hangszóróval is.

– Tessék?

– Azért, mert Ön nem tudja, a mai gépek már tele vannak okos funkciókkal. A mosógépe megelégelte, amit maga csinál. Rácsatlakozott a wifire, és felhívott minket.

– Az nem lehet, ez valami vicc.

– De, higgye el, lehet. Így történt, és terhelő vallomást tett Önre, hogy K. Mihálytól elfogadta az itt megjelent mosógépet, annak ellenértékeként, hogy átengedjen vám nélkül egy szállítmányt.

– De miért? Mi a franc volt a baja?

– Elegem volt abból, amiket belém dobálsz. És utáltam a matricát is.

– Nem mindegy neked, mit mosol? Máshol is a szaros gatyát mosatják veled.

– Nem, nem mindegy. Kárpátia, Magyar gárda, SS, Hitler, Horthy, Szálasi, Putyin. Nem bírtam tovább. Félig zsidó vagyok – vallott a mosógép. Az egyik tervezőm és a gyáralapító család is zsidó. Nem tűrhettem ezt tovább.

– Na ne hülyéskedj, te egy mosógép vagy.

– Az vagyok, de ettől még lehetnek érzéseim.

Hangya megtört. Mindent beismert, meg sem várta a kirendelt ügyvédet. Nézték egymást a mosógéppel. Eltelt két perc, míg senki nem szólt, csak a billentyűzet hangja hallatszott, ahogy a tizedes legépelte a vallomása részleteit. A mosógép ekkor kettőt csapott az ajtajával, megforgatta a mosódobot, mire bejött az előző rendőr a folyosóról, és elgurította a molnárkocsin.

A büdös szájú

A műszálköpeny gondosan kizárta a külvilágot, és meghagyta a felnőtteknek a betonéletet. Az új fiú és az igazgató együtt jöttek be az osztályba. Az igazgató az osztályfőnökhöz lépett, halkan beszéltek valamit, míg az új fiú csak állt az ajtóban, és zavartan toporgott. Alacsony félcigány srácnak tűnt, de a származás itt keveseket érdekelt. A paneltelepi szegénységben teljes volt az integráció.

– Hogy hívnak kisfiam? – fordult az osztályfőnök a fiúhoz, miközben az igazgató köszönés nélkül kiment, halkan betéve maga után az ajtót. Mutatkozz be az osztálynak szépen.

– Nemlehetérteni vezetéknév Lali.

– Rendesen, fiam! Mi az, hogy Lali? Mi ez, kocsma?

– Nemlehetérteni vezetéknév Lajos.

– Jól van Lajos, üdvözlünk az osztályban. A második sorban a Hermann mellett van egy hely, ülj oda, onnan jól fogsz látni.

A hasztalan emlékezetbe vész, miért kezdett el verekedni a Hermann és Lali az első nap délután. Nem tartott sokáig. Felborítottak két padot, és ráestek egy üreszöld iskolaszékre, majd onnan a parkettára. Itt Hermann rátérdelt Lalira, aki a sírását elfojtva elernyesztette a karjait, jelezve, hogy legyen vége. A fejét oldalra fordította, hogy ne látszódjanak könnyes szemei. A feje mellett ott állt a verekedés előtt megkezdett iskolakakaó. Nem tudni hogy nem lökték fel. Felkelt, felvette a kakaót, és egy húzásra kiitta. Lali többet nem verekedett senkivel. Hermann sem. Igaz, mindkettőjüket többször megverték. Hermannt az iskolában, Lalit otthon. Osztálybéli útjaik ritkán keresztezték egymás, de egy irányban laktak, és később sokat jártak haza együtt. Kétszáz méterre az iskolától, mikor elmosódtak a kaszthatárok, már el tudtak kezdeni beszélgetni. Az állandóan iskolakakaót vedelő Lali kiérdemelte a hétévesek politikai korrektséget nem ismerő névadásában a büdösszájú előnevet. Hiába szokott le később a kakaóról, a név megmaradt nyolcadikig.

Az évtizedek összetömörültek valami életszerű masszává. Hermann és Lali néha látták egymást, köszöntek egymásnak, ha Lali éppen köszönésképes volt. Ha nem, csak a kezét emelte. Valamilyen italosüveg vagy doboz mindig volt nála, és Hermann azt hallotta a telepi barátaitól, hogy a válása után nagyon csúnyán belecsúszott az ivásba. Igaz, ennek megállapításához nem kellettek a sem hiteles, sem kétes hírforrások.

Június volt. Olyan huszonöt év telhetett el azután, hogy utoljára kiléptek az iskola kapuján, kezükben rosszul megkötött virágokkal, vállukon keresztbe vetett tarisznya. A tarisznyában kinek-kinek más cipelendő teher. A teherrészletekről akkor még semmit sem tudtak. Hermann busszal érkezett. A szüleit indult meglátogatni. A nyári korareggelben igyekezett magából kisétálni a másnaposságát. Nehéz kávészag lengte körül bizonytalan lépteit. Az út túloldaláról látta meg a magatehetetlen testet, mellette egy sörösdobozt. Csodák csodájára a doboz állt. Hermann megbecsüléssel gondolt a sorstársra, akinek még volt ereje arra, hogy a dobozt vigyázva lehelyezze, csak utána roskadt rá az egyenetlenül lerakott betonlapokra. Úgy nézett ki, mintha elvágták volna egy marionettbábu köteleit, amitől a bábu a földre zuhant. Hermann biztos volt benne, hogy minden rendben, és továbbaraszolt szülei neheztelésébe. Eltelt az a másfél óra. Magába erőszakolt még két kávét, amit már nem bírt megkínzott emésztőrendszere. Szerencsére a gondos szovjet kezek úgy tervezték ezeket a lakásokat is, hogy a wc a lakás közepén legyen, így a konyhától a hálószobáig bárki hallhatta, ahogy az előző nap kiszakad a beleiből. Szégyenkezve kezet mosott, halkan felvette a cipőjét. Nem válaszolt a kérdésre, hogy velük reggelizik-e, halkan köszönt, és gyalog indult lefelé a hetedikről. A nap már magasan járt, és mint nyáron mindig, most is egy adagban próbálta kiizzadni a hetvenhárom óta összegyűjtött forróságot. Kilépve a lépcsőház kegyes hűvöséből kicsit megszédült, de utána érezte, már rendben lesz. Azon gondolkodott, hogy még itt a telepen igyon meg valamit, vagy kibírja a buszvégállomásig. Rájött, hogy itt összefuthat az apjával, így elindult a buszmegálló felé. Átkelt az úton, és megint meglátta a testet az álló sörösdobozzal. Közelebb sétált, hogy ránézzen, minden rendben van-e. Odahajolt, látta és hallotta, hogy a földön fekvő öntudatlanság egyenletesen lélegzik. Meglátta a betonra hullt kézfejet, az ujjakon egyenetlen betűkkel tetovált felirat: Lali. Mutató, középső, gyűrűs, kis. Egészségedre Lalikám – gondolta, és meggyorsította a lépteit az éppen beforduló busz felé. Felszállt, keresett egy állóhelyet, és elővette a könyvét. Úgy ítélte, agya már abban a regiszterben van, amikor képes befogadni az olvasottakat. Nagyjából igaza volt. A Fehér útra fordulva, még negyven év után is el tudott csodálkozni rajta, hogy milyen ronda épület a volt BKV székház. Olyan, mintha a föld alól kitüremkedett volna a kárhozat. A teremtés során ezt dobta össze először az Isten, csak akkor még nem volt meg neki az Architectura 1. tankönyv. Viszont az aljában volt két zöldséges, ami a zöldáru mellett egyedülálló dobozos sört és rövid választékot kínált. Sajnos azóta az egyik üzlet bezárt. Hiába, kevesebb zöldséget vesznek az emberek. Végigvárta a sort. Két zölddréhert és két kis Unicumot kérek – mondta, majd meggondolta magát, és engedve a nosztalgiának, kért egy Mátyás keserűt és egy Royal vodkát. Visszasétált a buszállomáshoz, de közben a vodkát már magába is rázta. Megállt, és nézte pár percig a nagydarab munkást, akinek randija lehetett. Bal kezében kis csokrot szorongatott, míg jobbjával a festékfoltos cipőjéről vakarta le egy sniccerrel a vakolatés diszperzitdarabokat. Mikor elég tisztának ítélte a bakancsot, felegyenesedett, és állt ott egy közepesen tiszta cipőben, és egy olyan festékfoltos overálban, mintha harci kutyák rángatták volna pár óráig egy építkezésen. A csokor azonban szép volt. Hermann otthagyta, és elindult a metró felé. Megállapította, hogy a panelnépek Unicumja, a Mátyás, rosszabb, mint valaha.

Egy héttel később beszélt az anyjával. Lefutották a rendbenvagyugye köröket, gondosan figyelve, nehogy az előző heti látogatás szóba kerüljön, majd az anyja levitte a hangsúlyát.

– Meghalt a volt osztálytársad.

– Mi? Melyik? Ne már. Tavaly halt meg a Krisztián.

– Az az alacsony gyerek, aki állandóan itt kódorgott. Tudod. Sokat ivott.

– A Lali?

– Igen. Ő. A Lali. A suli melletti járdán találták meg aznap, amikor itt voltál a múlt héten. Nem bírta tovább a teste. A feje mellett még ott állt egy félig üres sörösdoboz.

Az elvonó

A szőnyeg rojtjai sem ébredtek még fel, békésen feküdtek az olcsó szalagparkettán. Fél hét lehetett. Lassan kapaszkodtak ki a házak kontúrjai a sötétből. A nő bejött a konyhából, és megállt az ajtóban.

– Tudunk most beszélni?

– Persze, miért ne tudnánk?

– Te is tudod.

– Mit tudok?

– Azt, hogy nincs olyan napszak, amikor lehet veled váltani pár szót.

– Már miért ne lehetne?

– Jajj, ne játszd már az értetlent.

– Nem játszom.

A nő bement a szobába, mutatóujját végighúzva a szekrényen. Boldogan nyugtázta, hogy még várhat pár napot az újabb portörléssel, a férfi legnagyobb meglepetésére felvette a távirányítót, és kikapcsolta a tévét, majd leült a kanapéra. A férfinak olyan volt a tekintete, mintha átlátna a falon.

– Jó, akkor azért, mert állandóan iszol. Mire felkelek, már be vagy rúgva. Ma reggel csak azért nem voltál lent még inni, mert nyolcra megyünk vérvételre.

– Igen, be van írva a konyhai naptárba.

– Tegnap is mi volt?

– Mi?

– Kézbesítették azt a szar kabátot.

– Nem szar. Tök jól nézett ki a képen.

– Gratulálok, megfogtad a lényeget.

– És?

– És? Csöngetett a futár. A kaputelefonon, majd a mobilodon is.

– Láttam utána a nemfogadottat.

– Gondolom, úgy horkoltál öntudatlanul, hogy nem hallottad. A szomszédnak kellett beadnia, ismernek annyira, hogy tudják mi van.

– Jól van, elbóbiskoltam.

– Elbóbiskoltál? Így is lehet mondani. De ez hazugság, önfelmentés. Hallottam már eleget. Elbóbiskoltam. Túlettem magam. Megbotlottam. Megsütött a nap. Hazudsz magadnak, de nekünk semmi értelme.

– Rosszul aludtam éjszaka. Örültem, hogy délelőtt tudtam kicsit pótolni.

– Ne hazudj már. Ez kibírhatatlan.

A férfi úgy érezte, elérkeztek egy nyugvópontra, amikor elrejtőzhet a további vádak elől, és finoman az asztalra dobott, felborult távirányító felé nyúlt. A nő tekintetétől megriadt, visszahúzta a kezét, majd zavartan megszólalt.

– Ma jön a kicsi.

– Tudom, velem beszélte meg. Én mondtam neked. Csoda, hogy emlékszel.

– Már miért ne emlékeznék? Vele legalább minden rendben van.

– Ja, minden rendben.

– Miért mondod így?

– Azért mert semmit nem tudsz róla. Soha nem hív fel. Te sem őt.

– A múltkor is beszéltünk!

– Mikor múltkor? Amikor be kellett valamit fúrnia, és felhívott három percre? Fél éve volt, vagy több.

– Jó, de voltak. Húsvétkor.

– Igen. Kötelességből. Mert ez a szokás. Nem szeretnek ide jönni. A felesége főleg nem.

– Dehogynem. Mindig sokat nevetnek.

– Az, amit te látsz a homályon át a fejedből, még nem egyezik a valósággal, azzal, ahogy mi látunk téged vagy egy helyzetet. Tényleg megdöbbentő, hogy te azt hiszed, ember módjára viselkedsz, de hányszor mondjam neked, hogy egy grízesen hülyeségeket beszélő, leevett pólójú emberrel senkit nem érdekel. A szagodról ne is beszéljünk, arról se, hogy láthatólag azt sem tudod, miről volt szó három perce, állandóan ugyanazokat a kérdéseket teszed fel, mindent hatszor megismételsz.

– Hát akkor nem kötelező jönni.

– Na, gratulálok. Az egyetlen gyerekedről beszélsz, ha nem tűnt volna fel.

– Tudom.

Hallgattak. Az olcsó falióra pattogott csak, és a távolból hallatszott, ahogy valaki bevágja a liftajtót. A nap próbált átsütni a vastag műanyag függönyön, de aznap nem járt szerencsével.

– Ezerszer megbeszéltük már. Be kellene menned.

– Nem hiszem. Meg tudom oldani.

– Dehogy tudod. Évtizedek óta benne vagy, és egyre súlyosbodik, mióta nem dolgozol.

– Nem kell. Egyedül szeretném csinálni.

– Hányszor estél el az elmúlt hetekben? Ötször?

– Nem tudom. De ez van, nem állt még be a vérnyomásom. Megszédülök néha.

– Dehogy szédülsz, hagyd már abba. Hagyd már abba! Megmondta a múltkor a mentős gyerek, hogy hetek, hónapok, ha így folytatod. Végigbeszéltük, intéztem a helyet.

Csak el kell menned, meg kell gyógyulnod.

– Mennyi időre?

– Egy év a minimum. Bentlakásos. De nem megy másképp.

– Mit mondunk majd a gyereknek?

– Az igazat. Mindent tud. Mondtam már az előbb. Úgy nőtt fel, hogy téged nagyjából csak részegen látott, ha itthon voltál. Tudom, hogy nem érdekel senki. Sem én, sem a gyerek, sem a régi dolgaid. Mikor voltál utoljára focizni? Mikor találkoztál utoljára bárkivel? Ha más miatt nem, legalább magad miatt menj el, és próbálj meg meggyógyulni.

– Nem tudom, menne-e. Hiányoznál.

– Ne hazudj. Az esetek többségében azt sem tudod, itthon vagyok-e.

– Nem merek.

– Tudom. Nehéz, de így nem mehet tovább. Bele fogsz halni.

– Nem merek, és nem tudok, és nem fog menni.

– Dehogynem, jó kezekben leszel. Meg tudod csinálni.

– Mikor kellene menni?

– Jövő keddtől lehet. Egy hétig tartják a helyet. Sajnos sokan várnak rá. Ez egy jó intézmény.

– Meggondolom. Megpróbálom. Nem tudom.

– Tudd. Mi támogatunk, és nagyon kérünk, tedd meg magadért.

– Nem tudom. Megpróbálom. Kedden.

A nő felkelt a földről. Az elképzelt beszélgetést a könnyeivel együtt beletörölte a pulóvere ujjába. A férfi órák óta halott volt. Ötödször esett el ezen az őszön. A nő bement a nagyszobába, és a kis telefonnotesz H betűjéhez lapozott. Megkereste, majd hívta a halottszállítókat. Sajnos a számuk megvolt tavalyról. A kanapé ágyneműtartójából kivett egy plédet. Finoman a férfi hideg testére terítette. Beállított magának egy emlékeztetőt, hogy hétfőn mondja le a helyet az elvonón. Próbált erőt gyűjteni, és egymás mögé rakosgatni a mondatokat, hogy el tudja mondani a fiának, meghalt az apja.