Szegő Márton prózája

Marko Slavkovic felvétele

Látatlan

Mégse megyek, mondom anyámnak, és kinyomom a telefont. A kijelzőn egy pillanatra felvillan, hogy 07:03, majd elsötétül. Egész éjjel fent voltam, nem vaciláltam, csak vártam. Már akkor eldöntöttem az egészet, amikor az ablakból figyeltem a mentősöket, ahogy betettek tolószékestül az autóba, bevágták az ajtót, majd ők is beszálltak, és elhajtottak, hogy meg kell majd néznem a holttestet, ha végeztek a boncolással, mert amint kifordult a főútra a mentő, képtelen voltam felidézni, hogyan is néztél ki, különben is hamvasztáspárti voltál.

Anyám nem mondott semmit, mintha magától értetődne, hogy meggondoltam magam. Eddig majd’ minden nap megkérdezte, biztos vagyok-e benne, mondtam, persze, erre ő, hogy ez az én döntésem, de készüljek fel, megrázó élmény lesz, amit nem értettem, hisz még ő se látta a holttestet. Egyébként sem anyám nézte végig a huszonhétkilós beteg tested kikényszerített mindennapjait, hanem én. Hónapok óta szoktattam magam a tudathoz, hogy egy reggel majd nem a rádió recsegésére ébredek, vagy hogy egy este a tévézaj szokatlanul későn is áthallatszik a szobámba, és akkor nagymamát mondogatva úgy kelek ki az ágyból, hogy lehet hívnom kell anyámat, hogy megmondjam neki, meghalt az anyja.

Megszoktam, hogy az életed egyre kiszámíthatóbb, darabosabb ütemre váltott. Ha nyugtázni akartam, hogy élsz, reflexből fordultam az ebédlőasztali felpárnázott székedhez, a kanapén jegyzetekkel meg használt zsebkendőkkel határolt ülőhelyedhez vagy az ágyadhoz, és ha sehol se láttalak, kopogtam a vécéajtón. Egyszer már félig kimondtam a neved, nem szólt a híradó, és nem volt kedvem körbenézni, mire a nappaliból válaszoltál, hogy mondjam csak. Oda mentem hozzád, hogy vagy?, kérdeztem hirtelen, pedig tudtam, mert láttam, napok óta nyögtél meg sóhajtoztál. Jól vagy, válaszoltad, nagyon tévézni sincs kedved, egyébként is hülyeség az egész, de hogy velem mi van?, kérdezted, de nem akartalak komolyan venni, így azt feleltem, csak a szokásos.

Csendben állok a szobád közepén, majdnem ugyanolyanban, mint az elmúlt hónapokban esténként a küszöbödön, amikor a lélegzetemet visszatartva hallgatóztam, hogy szuszogsz-e még, magam se tudtam, mire várok, és most se tudom. Próbálok nem levegőt venni, de nem sikerül, egyből kifújom, pedig émelyít a szárítón lógó ruháidból áradó öblítőszer szaga, mégis így kevésbé érzem, hogy beletapadok. A kiugrott vállaid mentén szétvágott kardigánod is ott hever a fekete szemeteszsák mellett, amelybe a magaddal vitt holmidat pakolták a kórházban, benne a kistáskával, abba anyámék összehajtogatott ruhaneműt és neszesszert készítettek össze, és pontról pontra elmondták neked, mit hol találsz, még szendvicseket is csomagoltak.

A hűtőben még ott van a mákostésztád, amit nem bírtál megenni, azt mondtad, majd holnap, és lefeküdtél. Ezt mondogatom én is, de nem tudok aludni. A teraszon virrasztottam, és néztem, ahogy a foszlott hamucsonkok megágyaznak a csikkeknek, majd belepik őket, mialatt egyik cigit sodortam a másik után. Keserű a szám, égeti a füst a nyelvem, de nincs jobb ötletem most se, kimegyek a teraszra, rágyújtok. Várok. Várok, mint aznap éjjel is, amikor hívták anyámat, majd ő is engem, rossz hírt kell közölnünk, idézett valakit anyám fáradt hangon, miután kértem, pontosítson, nem akartam kivárni az első mondata utáni csendet: anyu meghalt. Várok, amíg el nem felejtek várni.

Szia, mondom a telefonba anyámnak. Nem szól semmit, pedig ő hívott vissza. Hallom, hogy nehezen veszi a levegőt meg szipog, én se szólok, nincs kedvem, le kéne tennem, talán neki sincs szüksége erre a közös csendre a vonal két végén.

Milyen volt?, kérdezem végül, de továbbra is hallgat, közben a cigim leégett, a csikket óvatosan benyomom a többi közé a púpozott halomba, a kisasztalon ide-oda gurítja a szél az apró hamucsonkokat.
Visszahívlak, csak most értünk ide, feleli anyám.

Menthetetlen

Nem beszélünk, talán ő nem is gondol semmire. A testem feszül, mégis nyugodt vagyok. Mögötte ülök a padlón, a hátával dől nekem, huszonhét kilogrammos testsúlyát egyre nehezebbnek érzem. A karjaimat a hóna alatt tartom kinyújtva, ügyelve, hogy mozdulatlanok maradjunk, mindkét válla kiugrott. Lehet eltörtek a bordái, vagy megsérült a nyaka. A feje néha ide-oda hanyatlik, mintha a nyaka nem bírná a súlyt. Előredőlök, a mellkasomra esik a feje. Hallom a zihálását, a hasamnál érzem, ahogy kapkodja a levegőt. A füle is vérzik. A cimpán egy megalvadó vércsepp himbálózik a lélegzetvételei ritmusára. A kézfején felszakadt a bőr. Látom a sárgás, vastag idegszálakat, és valahogy száraznak tűnnek. A szeme összehúzva, mint akinek az arcába világítanak egy sötét szobában, ahol minden áll és hallgat, míg a külvilág rezzenéstelenül működik.

Mintha nemcsak a teste, hanem benne is összetört volna valami, ami egészen eddig kérlelhetetlenül ellenállt a betegség meghurcoltatásainak, ami tűrte a kiszolgáltatottságot, megaláztatást és szenvedést, ami képessé tette arra, hogy magába szívja mások fájdalmát, abban a hiszemben, hogy így megszabadíthatja őket, valami, ami az elmúlt hetekben egyre hangosabban repedezett a szánalom, közöny és önhibáztatás olykor öngyűlöletbe is átcsapó kíméletlen szorításában. Karjaimban a deformálódott, saját magát negyven éve emésztő és pusztító testével azokra a falusi ember egyszerűségével megfogalmazott mondataira gondolok, amelyekkel mintha csak elvétve akarta volna közölni, ez voltam, ez vagyok én, akárha vallani akart volna, nem is nekem, inkább magának.

A nővéréről, aki két hónaposan meghalt. A bátyjáról, aki életben maradt. Hogy nagyobb családra nem volt igénye a szüleinek, de tizenkilenc évvel később, a háború utolsó évében kellett a gyerek, hogy a faluba érkező orosz katonák ne erőszakolják meg az asszonyt. Hogy fogóval húzták ki, az anyja sok vért vesztett, de életben maradt. A bátyjával való kapcsolatáról, hogy alig ismerte, mert letartóztatták és elvitték. Hogy nem tudták, hová és meddig. A három hónapról, miután már arra is gondoltak, kivégezték. Hogy szinte szótlanul éltek hármasban. Az apjáról, aki sokszor távol a háztól dolgozott. Az anyjáról, aki egy nap tésztát gyúrt a deszkán, a masszát egyre keményebben vágta oda, és egyszer csak fogta a nyújtófát, a kemencéhez hajította, ahonnan ő az anyját figyelte. A kemence hangjáról, amikor behorpadt. Magáról, hogy megijedt, és hirtelen mindent elfelejtett, mert az anyja karon ragadta, kirángatta a verandára, és fellökte. A szabóollóról, amelyet dulakodás közben elemelt az anyja a varrógépről. Az anyja hangjáról, amikor azt ordította, ha egyik nincs, másik se legyen, miközben az ollót a magasba emelte. A szomszédasszonyról, aki mindent látott, és feléjük kiáltott. A szabóolló koppanásáról a veranda padlóján. Anyáról és lányáról, ahogy feküdtek egymás mellett az eget bámulva, mint akiket kivetett magából az örvény. Hogy megbocsátott, anélkül, hogy kérték volna, bocsásson meg.

Egy kulcscsomó kívülről az ajtónak csapódik, majd leesik a földre. Nyitva, kiáltom. Belép anyám. Hamar átért a szomszédos tömbből. Ideges és zihált, mégis megtorpan a küszöbön egy pillanatra, amikor ránk néz, mintha csak eltűnődne, kik ülnek a padlón a falnak dőlve.

Hívom a mentőket, hadarja. Bólintok, de nem néz rám, egyből tárcsázza a számot. Reggel anyám vitte vérvételre. Nyűgös meg türelmetlen, mondta anyám, mikor visszahozta, meg én sem vagyok jó passzban, tette hozzá.

Másfél óra?, kérdez vissza anyám magára erőltetett udvariassággal, mintha időpontot egyeztetne. Rendben, köszönöm, várjuk magukat, mondja kis szünet után, és leteszi a telefont. Leguggol hozzánk, mint aki arra készül, hogy összeszedi a földön heverő darabokat, de amint egy szintbe ér velünk, megbénul, leroskad, nézi a megtört anyját, mint egy képet, amelynek sérült és ingatag keretét tartom, de minél tovább nézi, annál zavarosabb az arca, mígnem beletörik a tekintete.

Minden rendben lesz, anyu, suttogja anyám, de hallom a hangján, hogy tudja, nem tud segíteni.

Szarul vagyok, hangzik a válasz. Ez az első mondata, amióta a karjaimban tartom, és talán az is, amelyikre utolsóként fogok emlékezni.

Szegő Márton (1996, Budapest)

Író.