Neszlár Sándor: 8 öltés – 1. rész

Liam Moody felvétele

 

 

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire ráeszmélek, hogy nem az álmomban csörög valakinek a telefonja. Talán már Leó is bökdösi a karomat, amikor összerándulok, és kinyitom a szemem. Egy pillanatra még bevillan az álmomból egy részlet, mintha egy véres vágóhídi kamion belsejét kellene kitisztítanunk a Herceggel, de csak ennyi, aztán mindössze a kellemetlen szorító érzés marad a gyomrom tájékán.

Meg se kell néznem, hogy ki hív, mert ilyen hosszan és kíméletlenül csak az Öreg képes korán reggel felcsörgetni az embert.
– Ugye nem felejtettétek el a ma reggeli találkozót a galériában?
A szokásos módon fogalmam sincs, miről lehet szó.
– Milyen galéria? Milyen találkozó? – kérdezem értetlenül.
– Maxnak már mindent elmondtam, te csak szállítsd le őt kilencre a Tűz Galériába. Csak ennyit kérek. Utána majd hívjatok.
– Rendben, megpróbálom felkelteni – nyögöm ki, de egy pillanatra azért elbizonytalanodom, nem álmodom-e még mindig.
– Köszönöm, Robert, hogy megérted, mennyire fontos ez nekünk! És édesanyád jól van, ha kérdeznéd, beszéltem vele. Az új kezelés, úgy tűnik, kezd beválni, de az orvosok még nagyon óvatosak. Mindenesetre jobban érzi magát. És ez a legfontosabb, nem igaz? Most mennem kell, majd hívjatok!

Bevillan egy újabb kép az álmomból, ahogy én és a Herceg behajtunk a kihalt vágóhíd egyik csarnokába, ami tele van csontokkal. A kamionunk alig tud áthatolni a csonttengeren, hiába nyomom tiszta erőből a gázpedált.

Leó újra megböki a karomat, az első gondolatom az, hogy mégsem ébresztem fel a Herceget. Kezd elegem lenni abból, hogy az apja folyton engem utasítgat, és nekem kell pesztrálnom a fiacskáját. A második meg az, hogy ma sem fogok időben beérni az egyetemre, sanszos, hogy a könyvtárba se, pedig már kurvára be kéne fejeznem a beszámolót.

Ez a nap is jól indul…, de hogy ne csak nekem legyen rossz, végül beengedem a Herceg szobájába Leót, aki kérés nélkül is teszi a dolgát. A kiszűrődő káromkodásból hallom, hogy elég hatékonyan. Nemhiába a vizslaösztön, Leó bármilyen vadat képes kiugrasztani a bokorból.

Felteszek egy kávét, el is készül, mire a Herceg kitámolyog a konyhába. Nagyot nyújtózkodik, és ásít.
– Na, mi a kotta? – kérdezi. – Mire fel ez a nagy sietség?
– Az Öreg telefonált. Tűz Galéria, kilenc óra, ha ez mond neked valamit.
– Basszus, teljesen kiment a fejemből!
– Milyen meglepő! Egyébként szeretném tudni, hogy miről van szó.
– Nem fontos. Valami festményről, vagy miről, de majd útközben elmondom. Kösz a kávét! Levinnéd Leót, amíg elkészülök?

 

*

 

Ősznek kéne lennie, mégis olyan hőség van, hogy a Herceggel leizzadunk, mire átvágunk a Fasoron. Útközben azt számolgatom, hogy hány falevél hullik le a földre. A magisztrátus egyenfelsőjében két nyúzott alak sepregeti unottan a járdát. Rájuk nézve az az érzésem támad, hogy inkább figyelnek a járókelőkre, mint a tisztaságra.

Némán megyünk egymás mellett. Élvezem, hogy alig találkozunk emberekkel, túl korán van még ahhoz, hogy telezsúfolják az utcákat. Ettől jobb kedvem lesz, és még az sem tudja elrontani, hogy eszembe jut a beadandó. Különben azt hallottam, hogy a frissen kinevezett tanszékvezető lazábban kezeli a határidőket. Azon kapom magam, hogy megszokásból hátranézek, hol van Leó, pedig nem is hoztuk magunkkal.

A Fasor végén a Kikötő irányába fordulnék, de a Herceg szó nélkül elindul a régi Halpiac felé. Ezt mindig is irigyeltem tőle. Elég egy pillantást vetnie a térképre, és pontosan tudja, hogy merre kell menni. Nekem három hónap sem volt elég arra, hogy magabiztosan közlekedjek a városban. Ha rajtam múlik, nem érünk a galériához, legalábbis időben biztosan nem.

– Polának hívják – szólal meg váratlanul a Herceg, amikor befordulunk egy nem túl bizalomgerjesztő utcába.
– Kicsodát?
– A lányt, akit tegnap hazakísértem.
Hazakísértem, persze, mosolyodom el magamban, bizonyára csak ennyi történt. Kedvem lenne fogadást kötni, hogy mennyi ideig fogja kísérgetni. Maximum két hétre tippelnék.
– És mit érdemes tudni róla? – kérdezem, mert ismerem már annyira, hogy nem fogja magától folytatni.
Ekkor megáll, és rám néz.
– Nézd csak ezt az elhagyott házat! – mutat az előttünk álló romos épületre. – A padlása tele lehet denevérekkel vagy baglyokkal. Egyszer érdemes lenne megnéznünk, mi van ott.

Nyilván… Elképzelem, ahogy a Herceg, aki betegesen retteg a galamboktól, majd baglyok és denevérek után kutat. Ezt elképesztően utálom benne! Elkezd valamit, aztán nem folytatja, utána meg elvárja, hogy könyörögjön neki az ember. Csak azért sem teszem meg neki azt a szívességet, hogy újra rákérdezzek, ki is ez a lány.

Szótlanul követem tovább. Számomra olyan ismeretlen szűk utcákon és átjárókon megyünk, amelyeknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Vajon mikor járhatott ezen a környéken a Herceg? Egyáltalán, honnan ismeri ennyire jól ezt a várost?
– Még én sem tudok róla sok mindent – szólal meg mégis. – Csak annyit, hogy állítólag ismeri Flammát. Együtt jártak valami kurzusra.
– Csodálatos! A drágalátos nővéred és az ő kurzusai.
– Még mindig haragszol rá?
– Hagyjuk… Inkább azt áruld el, hogy mégis hány kibaszott lépcsőn kell még felmásznunk, mire a galériába érünk?! Egyébként miért is kell nekem folyton veled mennem mindenhová?!
– Először is, ez volt az utolsó lépcső – próbál megnyugtatni a Herceg. – Még néhány perc, és ott leszünk.

És valóban, hiába tűnt úgy, mintha egy elvarázsolt kastélyban bolyongtunk volna eddig, csak átvágunk egy udvaron, ahol legalább az égig ér a csalán, és már ki is érünk egy forgalmasabb utcára.

 

*

 

Kivételesen nem késünk el egy találkozóról. Pontban kilenc órakor ott állunk a galéria üvegajtaja előtt, csak éppen zárva van.
– Látod, ezért kell együtt jönnünk ezekre a megbeszélésekre, mert akkor nem unatkozunk, amíg megérkezik a célszemély – vigyorodik el a Herceg, miközben leül a kirakattal szemközti padra.
– Maximum tíz percet vagyok hajlandó itt ücsörögni, utána lelépek! – mondom neki.
– Annál többet én sem terveztem. Így legalább van időm elmesélni neked a tegnap estémet. Képzeld, belefutottunk egy tömegverekedésbe.
– Mibe?
– Egy tömegverekedésbe. Két vagy három fickó összeverekedett.
– Az már tömegnek számít?
– Állítólag így kezdődött, és azután kezdett fokozódni a helyzet, amikor egyre több idegen került elő.
– Idegen?
– Igen, idegen, így mondták a rendőrök.
– Rendőrök?
– Mondtam, hogy tömegverekedés volt.
– Szívatsz?
– Nem. Bementünk egy patikába csalánteát venni, amikor két-három fickó futott el mellettünk, az egyik még meg is lökött kicsit. Mire kijöttünk, már kurva nagy tömeg volt az utcán. Aztán jöttek a rendőrök, de semmi sziréna vagy kék fény. Mellettünk fékeztek le, és már ugrottak is ki az autókból, kezükben fegyver, úgy lökték félre a bámészkodókat. Mi csak moziztunk Polával.
– Irtó romantikus lehetett.
– Inkább érdekes volt látni, hogyan eszkalálódik a helyzet. Mint egy filmben, csak sokkal gyorsabban történtek a dolgok, és…

Ekkor a Herceg felpattan a padról, mert galambok szállnak le elénk. Próbálom elhessegetni a kis patkányokat, ahogy nevezni szokta őket, közben feltűnik egy középkorú nő a galéria előtt, kezében egy nagy csomaggal. A tekintetemmel a Herceget keresem, és odalépek a nő mellé, hogy segítsek.

– Üdvözlöm… – nyújtja a kezét, mondja a nevét is, de nem értem pontosan –, az édesapja telefonált, hogy esetleg késni fog, erre én várattam meg magát.
Éppen kijavítanám, hogy én csak egy kísérő vagyok, amikor a Herceg mellénk lép, és bemutatkozik:
– Üdvözlöm, Robert vagyok – mondja, én pedig teljesen ledöbbenek, hogy a nevem használja. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elkísérhettem Max barátomat. Nem mindennapi szerencse kell ahhoz, hogy az ember ilyen exkluzív módon tekinthessen meg egy eredeti Alex Crex-festményt.

A nő elmosolyodik, és ingatni kezdi a fejét. Világítanak a fogai. A fehér ruhája még jobban kiemeli, hogy mennyire le van barnulva, nemrégen térhetett vissza a nyaralásból.

– Csak tegnap kerültek fel a képek a végleges helyükre.

Próbálom elkapni a Herceg tekintetét, hogy mégis mi ez az egész, de ő folyton úgy helyezkedik, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

A nő körbevezet minket az előtérben, aztán lemegyünk egy lépcsőn, ahol egy nagyobb teremben sejtelmesen megvilágítva sorakoznak a képek. Minden festmény előtt megállunk, és megtudjuk a legszükségesebb információkat, aztán az egyik beugró előtt a nő színpadiasan felénk fordul.

– Felkészültek? – kérdezi titokzatosan, mintha éppen az ágyába csábítana minket. – A végére hagytuk a meglepetést. És íme… a festmény!

A Herceggel megállunk a 8 öltés című kép előtt. Nézzük a lendülő kart a nyitott tenyérrel. Élethű, mintha csak egy anatómiai atlaszból látnánk egy részletet. Olyannyira valóságos, hogy úgy érzem, ez a lendülő tenyér éppen pofon készül vágni. Ösztönösen hátradőlök, szinte érzem az enyhe légáramot, amely megsuhintja az arcomat.

Meglepetten nézünk egymásra a Herceggel.

– Ez Alex Crex, ezt csak ő tudja! – mondja a nő, miközben elmosolyodik.
– Miért éppen 8 öltés? – kérdezzük szinte egyszerre a Herceggel.
– Ez nagyon érdekes, de ha most elárulnám, biztosan nem jönnének el a pénteki megnyitóra. Amire, természetesen, szeretettel várjuk önöket.

A Herceg felnevet, aztán megveregeti a vállamat, és meg is szorítja. Értetlenül nézek rá. Látom, biccent is, és csak akkor esik le, hogy mire is gondolhat.
– Örömmel jövünk, köszönjük a meghívást – nyögöm ki végül.
A Herceg megkérdezi, használhatná-e a mosdót, mire a nő megmutatja neki, merre találja. Amíg várunk rá, a nő bizalmasan felém fordul.
– Örülök, hogy személyesen is találkozhattunk! Az édesapja nagyon sokat mesélt már magáról. Itt a névjegyem, ráírtam a privát számomat. Holnap szerintem aktuális lehet már a dolog. Kérem, hívjon majd este tíz után, mert lenne egy ajánlatunk az önök számára.

 

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. 2010 óta a Csimota Gyerekkönyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.