Száz Pál: Felszámolt temetők könyve / Rokov perivoj, Zágráb

„és soha nem lészen, sem földön, sem égen,
hogy a török mindnyájunkat végül meg ne verjen.

A pórnak meg mindegy, itt döglik vagy ottan,
avagy a zágrábi püspöki szent dómban,

ha már más emléket nem kap a sírjára:
koldustemetőben ebek tojnak rája.”

Miroslav Krleža: Khevenhiller (ford. Csuka Zoltán)

A Szent Rókus-kápolnát nem nyitják. Odabent késő gótikus boltívek alá faragott barokk oltárok vannak bezárva. Az apró templom rejtettebbik felén a sűrű lombok alatti falon az eresz alatt egy angyal freskója maradt fenn. Szárnyait szélesen szétterjeszti, arca gyermek és szűz, de hogy mire terjeszti ki, azt már sosem fogjuk megtudni. Barnás színfoltokká oldódott, matt árnyakká szikkadt árnylatok a szárnyak alatti négyzet terében. Az angyal felett és az eresz alatt latin felirat: sNescitMeaVitaSepvlcrumDumRochvs. Nem tudja az életem a sírt, amíg Rókus. Irodalmiasabban: Nem ismeri életem a véget, amíg Szent Rókust ismeri.

Egy sárga mászóka, egy zöld-piros csúszda és két pár hinta, balról egy piros, jobbról kék. A festék friss. Kora nyári délelőtt van, a gyerekes anyukák sétaideje. A Rókus park úgy esik félre, hogy mindenhez közel van, a belváros verőerétől csak néhány lépés. Kutyasétáltatók jelennek meg. Ha pottyant, felszedik a fűből, amelyet már ideje lenne levágni. Vagy tán Zágráb is úgy döntött, mint Varsó, hogy nem kell idéntől füvet vágni a köztereken a városban, úgy jó az, ha természetes, hadd nőjön isten kedvére? Mors porta vitae?  A gyerek a parkban játszik, míg anya a barátnőjével beszélget a padon. A kislány megtalálja a szökőkutat a nőalakkal, játszik a vízsugárral, irányítja a sugarat, spirálisan pörgeti, kacag, kiabál anyának. A hintákhoz csak azután talál oda, hogy megunja a régi köztéri alkotást, egy horvát szobrász századeleji meztelen nőalakját, aki kebleit teszi közszemlére, és kéjes mosolyban szabadul fel.

A kislány teljesen szétlocsolja a szökőkút vizét körbe-körbe, annyira elragadja a játék heve, a buja fű örömmel nyeli a cseppeket. Vajon tudja-e, hogy a játék nem végtelen? Vajon tudja-e, hogy a szökőkút vize egyszer kimerül, s nem lesz tovább mit szétöntöznie? Hogy egyszer vége lesz, hogy az utolsó cseppeket is, amelyek a fűbe hullanak, beissza a sóvárgó föld. Az a föld, amely egyedüliként fogadja be a véget, a halált, a romlást, és egyedüliként tud életet fakasztani belőle. Mors porta vitae.

A szökőkúti szórakozás abbamarad, elhagyja a hölgyet, elrohan a mögötte lévő játszóterére. A gyermek nyilván nem tudja, hogy a park, amelyet ennyire élvez, valaha temető volt. A kutyáját sétáltató idősebb hölgy, aki a környező családi villák sorával kirakott utcák valamelyikéből jött le, viszont tudhatja. Aztán turisták bukkannak fel, egy „srác a szomszédból” és a kelet-ázsiai barátnője, franciául beszélnek, de úgy, hogy ide hallom. A lányon lenge, tarka nyári ruha, kislányosan szexi, de hogy miért kell ezt csinálni, azt igazán nem tudom. Közben ugyanis odaáll pózolni a szökőkút nőalakja mellé, odahölgyeményel mellé: felveszi a virgonc neobarokk vonásait, kezét ő is a mellére kapja, elevenségével le is körözi a szobor dévaj mosolyát. Pózol, fotóztatja magát barátjával, aki még segít is neki, a meztelen szoborhoz igazítja barátnője frizuráját és figuráját. S vajon ők tudják, hová vetődtek életükben először és feltehetőleg utoljára? Tudhatják bizony mindannyian, hogy sírokon járnak szerte a városban, legalábbis 2018 óta, amikor kiadtak egy térképet, amely a felszámolt temetőket jelöli. Ilyesmivel nem találkoztam egyetlen nekroturizmusom során sem. Mindenhol azt írja, hogy a maradványokat exhumálták, és a nagy városi köztemetőbe, a Mirogojba vitték, de ez lehetetlenség. A legszebb eset a számos felszámolt temető között mégiscsak a Petrova ulica századelőn a Szent Péter-templom mögötti temetőre épült nagy szülészete. Mors porta vitae.

Tudják-e, hogy ez a föld, amelynek felette vannak és amin előttük a világ véggel van tele. Hogy az a föld, amelyen az életet élvezik, olyanok maradványait foglalja magába, akik már mindennek alatta és utána vannak? Persze könnyen rábukkanhat az utazó, s persze a helyi is – hála a térképnek, vagy egy félreeső várostörténeti netoldalnak – a város e szegletének történetére. A Szent Rókus temetőt a Mirogoj megnyitásáig, 1873-ig használták. Gradec városfalain kívül e dombon gyümölcsös és szőlős volt, aztán jött a nagy pestisjárvány 1647 végén. A parkunk sok városfalon túli temetőhöz hasonlóan ragálytemetőként kezdte a pályafutását, akárcsak a prágai Olšany, amelynek végében ma is ott áll a kör alakú barokk Szent Rókus-kápolna (1680). Vagy épp Pécsett, ahol a régi török temetőbe kerültek az elhalálozott betegek a szomszédságban felállított jezsuita pestiskórházból, Idrisz baba türbéjéből pedig Szent Rókusnak avattak kápolnát nem sokkal a város visszafoglalása után (1693). S hasonló a budapesti Rákóczi úton álló Szent Rókustemplom története is, azzal a különbséggel, hogy helyén állt már egy középkori templom, ahogy a temetőt sem a pestisjárvány idején nyitották meg (1710). Ez a forgatókönyv ebben a korban jellemzi Európának ezt a fertályát. Az úgynevezett Európa pedig éppen ekkor idáig terjedt. Eddig a védőbástyáig. Védőbástyájáig. Védősbástyafertályáig.

Dél van. Összecsengő és szétváló harangszók szóródnak szét s válnak összhangzattá. Megnézem a displayen: 11:58. Közben egy hölgy és egy férfi jön, élénken diskurálnak, imádom ez a zsuvacskás zágrábi naglasakot. Szemközt leül egy srác cigizni. Szólnak a harangok, a gužva meg a špica szürke tömegétől hol összemosódnak, hol szétválnak zengzeteik, akár egy akusztikus szivárvány. Ekkor megrázza a várost egy rémületes durranás. Gázrobbanás! Tömegbaleset az Ilicán! Reng a föld!

A srác szemközt lakonikusan pöfékel. Talán nagyothall? Csak ekkor esik le, hogy Tajna a tegnap esti sétánk során mutatta a Lotrščak tornyát, s említette, hogy minden nap kilő felső ablakából a delet jelző ágyú. S még vicceltem is vele, hogy ez olyan, mint Szarajevóban ramazánkor. Znaš baaa, puk’o je top, pa možeš da jedeš, kontaš. Mondtam a bosanski naglasakot utánozva, persze hamisan.

Bizony, ez egy katolikus város, itt nem az ezán szól, hanem a harangok. Egyedül negyvennégyben szólt, a Vezér dzsámijából (Poglavnikova džamija). Ništa, to ti je druga priča. Pedig ott volt Deli Hasszán, a bosnyák beglerbég, ahogy Krleža a Petrica Kerempuh balladáiban nevezte: „Banjaluka sátánját tűzzel keresztelték…” Hát ő mindent megtett azért, hogy a tekbir megszólaljon Európa végbástyáján, és hogy a frissen dzsámivá alakított katedrális harangtornyából minaret legyen. De nem jött össze; Sziszeknél, Erdődynek köszönhetően. Veterán nekroturistaként valójában azért jöttem a városba, hogy Erdődy bán sírjánál, reneszánsz, vörösmárványba faragott alakjának elmondjam, hogy megvannak még a bán birtokai, igaz, kicsit megvetemedtek az idők folyamán. Hogy elmondjam azt, hogy keresztbe-kasul bejártam a Kis-Kárpátokat, Jókő vára ugyan méltóságteljes rom mindössze, amelyet lelkes önkéntesek most igyekeznek konzerválni a falomlasztó időtől, de Szomolány áll még, hála a kommunisták kegyének, csak egy kicsit alakítottak rajta.

De a katedrális zárva a földrengés óta. Viszont ennek köszönhetően találtam meg a Rókus-templomot, a város egyik legcsöndesebb helyét. Ez sincs nyitva, csak a felirat az angyallal figyel. Jobb itt, mint Erdődy nemes maradványainál a katedrálisban, itt a régi zagrepčanok nyugszanak, a pórok, akik a pestis után kezdtek ide temetkezni. Gradec egykori szelleme vajon visszajár még éjszakánként? Vajon hintáznak-e a piros és kék hintán szellemgyerekek, akár a Tim Burton-filmekben? S van-e itt egy más világ, amelyet a szellemek órájában élnek e helyett a déli látogatók helyett, az eleven kislány helyett, aki nem tud a múlt föld alatti birodalmáról. Hogy az e világi játszótér lehatárolt, s hogy egyszer betelik a föld. A látomásirodalom szerint az apokalipszis azzal kezdődik el, hogy a föld nem hajlandó többé befogadni a halottakat. Hogy kiveti magából.

Délidő a parkban. Gyerekek kelekótyáznak, dadaista mondókát impróznak: költészet születik. Kutyácskák hancúroznak, herélt örömök. A gyerekek ütögetik a mászókákat, ritmust játszanak a régi csóró városi polgárok maradványain. Holbein Totentanz alfabetje jut eszembe, az a kép, amelyen csontvázak verik csontokkal a dobokat. Haláli jó dídzsék a középkorból. Krleža Petrica Kerempuh balladáinak első kiadásában ezt használták illusztrációnak.

Mindenki játszik. Egy dalmata és egy cocker spániel farokcsóváló öröme. A gazdik és szülők távúton játsszák a saját játékukat, telefonálnak. Zeneileg gyönyörű: ritmusok, gyermekrigmusok, visszafojtott telefonbeszélgetések, a szomszéd pedig nyírja a bokrait a kerítés mellett. Vajon ő tudja, hogy temetőben lakik? Tudja élete végét? Vagy Szent Rókust tudja csak? Életem nem ismeri a sírt, amíg Rókus… áll az angyal szárnyai felett. S alatta? Feltámadó emberi maradványok voltak, akik a harsonaszóra kikelnek a földből. Akár a mag, amely a földben elbomlik, mielőtt szárba szökken. A barna freskófoltok eredetileg csontvázak kellettek hogy legyenek.

Az egyik gyermek sírva fakad. Eltörik a mécses. Slomio se mečeš. Vége a játéknak. Szétszéled a nép. Lejárt az ebédszünet. A kimenő. Lassan újra a halottak csöndje visszhangzik a forró buja zöld között. sNescitMeaVitaSepvlcrumDumRochvs.