Borda Réka: 8 öltés – 3. rész

Jens Mattke felvétele

A Herceg feszülten figyel, amikor a fülemhez emelem a telefont. Egy csörgés. Kettő. Három.

– Tuti jó számot mentettél el? – kérdezi.
– Persze, nem vagyok gyökér.
– Biztos vagy benne? Valamelyik nap is képes voltál tök más órára bemenni, mint amelyikre kellett volna.
– Simán csak nem akartam egy légtérben lenni Flammával.
– Na ja – kacsint rám.
– Mi na ja?
– Semmi – mondja, és újra kacsint.
– Mi na ja?!
– Csak mindketten tudjuk, hogy néha totál nem tudod, mi a stájsz.
– Te meg miről beszélsz?
– Láttam, hogy ma is a Kikötő felé fordultál volna, ha nem mutatom a jó irányt. Tiszta gagyi vagy.

Nem válaszolok. Minden kicsengéssel érzem, hogy nő bennem a feszültség.

– Nem veszi fel, baszd meg. Ennyi idő alatt még a kurva amerikai elnököt is elértem volna.
– Biztos bealudt.
– Hogy érted, hogy bealudt? Hogy lehet este 10 körül bealudni? Nem egy kibaszott csecsemő.
– Pont, hogy egy vén banya. Az ilyenek beülnek a tévé elé, és a híradóra durmolnak be.
– Oké, akkor hagyom – válaszolom sértődötten, és kinyomom a telefont.

Baromira utálom, amikor a Herceg szívja a vérem, de azt hiszem, annál a hirtelen vágynál, hogy beverjem a képét, erősebb a szorongásom. Mi a fene történhetett Tildával? Vajon megállt a szíve? Leütötte egy rablóbanda? Elrabolták a festménnyel együtt? Egyáltalán: történt vele bármi? Fürödhet is. Tévézhet is. Maszturbálhat is. Máshogy alakult az estéje, és simán lehet, hogy holnap visszahív. De akkor miért kért meg, hogy ilyen későn hívjam? És milyen ajánlatot akart adni? Állásajánlatot? Baromira nem jött volna rosszul, mert kurvára le vagyok égve, az Öreg meg nyilván anyám egészségére költi minden pénzét. Anyám is arra. Meg én is arra. Szóval tőlem akár azt is felajánlhatta volna, hogy töröljem ki a polgármester seggét, én egyből a legpuhább barackillatú budipapírral teljesítettem volna a feladatot, miközben kicsit meg is csiklandoztam volna a polgármester úr ánuszát, hogy jókedvűen indítsa a napot a reggeli kávéja után.

– Hahó – csettint az orrom előtt a Herceg.
– Mi van már? – csapok az asztalra.
– Nem nyomunk egy gamer night-ot?
– Hagyjál már.

Kimegyek a konyhába, benyúlok a hűtőbe, és felszisszentek egy sört. Nehéz eldönteni, hogy a Herceg cseszi jobban az agyam vagy Tilda. Ráadásul még Leó is megtalál, aki olyan izgatott a sör szagától, mint a Herceg attól a hülye Polától.

Egyébként is, mit érdekel engem egy vadidegen. Semmi közöm hozzá. Ez csak egy random vénasszony. Oké, mondjuk nem tudom, hogyan fogom elmondani az Öregnek, hogy a banya lerázott minket. Totál ki fog akadni. Lehet, rákenem a Hercegre a dolgot. Vagy a sulira, mondjuk, hogy meghalt az egyik tanár, és elmentünk a virrasztására. Vagy azt mondom, széttépte egy kutya a festményt, így jártunk. Vagy a Tildát tépte szét egy kutya. Egy jó nagy, vérző szájú, vemhes kutya.

– Hallod – szólal meg a nappaliban a Herceg.

Direkt nem válaszolok.

– Hallod?! – kérdi hangosabban.

Érezze csak, hogy mekkora paraszt volt az imént.

– Ne legyél már csicska, gyere ide, fontosat akarok mutatni – hadarja.

Beadom a derekam. Belépek a nappaliba, ahol döbbenten nézi a telefonját.

– Mi van?
– Gyere már ide, cseszd meg.

Biztos vagyok benne, hogy szívat, de azért leülök mellé a kanapéra. Felém fordítja a telefont, és rám bámul.

Hétfő este 10 óra körül… Holtan találtak egy idős nőt… Értesüléseink szerint a halott T. Tilda galériatulajdonos… A rendőrség jelenleg is elemzi a térfigyelő kamerák felvételeit… Aki bármit tud a halálának körülményeiről, kérjük… Cikkünk folyamatosan frissül…

Lassan esik le, miről van szó.

– Gondolod, hogy ez az a Tilda? – nézek rá, és egyértelművé válik, hogy pont olyan bambán bámulhatok, mint ahogyan ő néz rám.
– Hát figyi, nem sok esélyt látok rá, hogy legyen egy másik idős galériás, aki történetesen Tilda, és aki 10 óra körül kinyiffant.
– Hát ez durva – préselem ki magamból. – Hívjuk fel a sünöket, hogy mi még találkoztunk vele?
– Ne – vágja rá a Herceg, és egy pillanatra elmélázik. – Ne. Semmi közünk hozzá.
– Jó, de én hívtam legutoljára.
– Ha ez valami para maffiabiznisz, jobb ettől távol tartanunk magunkat.

Soha nem láttam még ennyire komolynak és megfontoltnak. Kicsit meg is rémiszt, hogy van egy ilyen érett énje a haveromnak.

– Miféle maffiabiznisz lenne? Kinyírtak egy öregasszonyt, és kész. Akár egy részeg brit turista is tehette.
– Ajánlatot akart tenni. Ráadásul apád is titkolózik.
– Ne baromkodj már. Valszeg állást akart ajánlani, az Öreg meg mindig is egy okoskodó fasz volt.
– Jó, hát ne nekem legyen igazam.

Elhallgatunk. Leó farkcsóválva leül közénk. Teljesen hülyének tartom a Herceget, de azért nem tudom kiverni a szavait a fejemből, és lefekvéskor is azon jár az eszem, miféle ügybe keveredhetett Tilda és az Öreg. Éjszaka kivételesen nem egy vágóhídi kamionról álmodom, hanem egy pofonra nyíló tenyérről, ami hatalmas árnyékot vet ránk.

*

Yvette újhullámos kávéval, a kedvenc olajbogyós ciabattájával, pehelykönnyű pármai sonkával, alacsony zsírtartalmú vajjal, light majonézzel és megfelelő keménységűre főzött tojásszeletekkel ébreszti Alexet.

– Jó feleség leszel – szólal meg Alex rekedten.
– Nem vagyok feleségnek való – válaszolja Yvette, és nehezen palástolja a mosolyát.

Alex feltolja magát az ágyon, álmosan a szájához emeli a csészét, és végigméri Yvette-et, aki állja az elégedett pillantást. Mielőtt azonban Alex beleharaphatna a szendvicsbe, megcsörren a telefon.

– Nem veszem fel – mondja, majd az arcába tömi az olasz bagett egyik csücskét, és újfent végigméri Yvette-et.
– Mi van, ha fontos? – kérdezi Yvette.
– Ugyan már, mi lehet fontosabb nálad?

Yvette ránéz a telefonra, és elkerekedik a szeme.

– Klára az.

Alex félretolja a tányért, sebesen megrágja a falatot, és lenyeli. Hátrasimítja a haját, megköszörüli a torkát, aztán rányom a hívás fogadása gombra.

– Remélem, jól telik a reggel – szólal meg Klára a vonal túlsó végén.
– Csak olyankor hívsz, ha baj van. Történt valami?
– Mondd meg te.
– Ugye nem?
– Hát – tart hatásszünetet Klára –, igen.
– Csak nem?
– De.

Alexet kiveri a víz. Lerúgja magáról a takarót.

– Valaki kinyitotta a széfet?
– Ja.
– Lehetetlen. Nálam van a festmény.
– Akkor nagyon elcsesztél valamit.
– Profi vagyok. Nem szoktam elcseszni dolgokat.
– Hát pedig minden jel arra utal, hogy mégis.

Alex felül. Yvette széttárja a kezét, és kérdőn néz rá, hogy miről beszélnek. Alex feltartja a mutatóujját, hogy maradjon csendben.

– Megoldom. Kiderítem, hogy ki volt.
– Ugye tudod, hogy szavadon foglak?
– Persze – válaszolja Alex erőltetett lazasággal, és idegesen mutogat Yvette-nek, hogy menjen ki a szobából, de Yvette nem tágít.
– Azért mesélek még egyet. Tegnap este meghalt a banya. Valaki kinyírta.

Alex a kávéscsészére szegezi a tekintetét. Az arany fülre fókuszál, ami elegáns hurokban végződik.

– Nem mi voltunk?
– Szerinted ha mi lettünk volna, azt mondtam volna, hogy „valaki”? Gondolkodj már.
– Csak nem értem. Nem logikus.
– Ne gondolkodj túl sokat, nem áll jól. Akkor megoldod?
– Mondtam, hogy profi vagyok.

Lerakják a telefont. Alex arra eszmél, hogy az arany hurok hirtelen szűkebb lett.

– Na mi volt? Mondjad már – ripakodik rá Yvette.
– Mit kell folyton a nyakamban lihegni?
– Velem te így ne beszélsz.
– Nem?!

Alex a falnak vágja a csészét.

– Azt mondtam, húzzál ki innen – kiált rá Yvette-re.

Yvette széttépi a szendvicset, majd bevágja maga mögött az ajtót. Alex hallgatja, ahogy végigdörömböl a lakáson, majd egy utolsó nagy ajtócsapódással elhagyja azt.

– Hogy a picsába oldom ezt meg?

Borda Réka (1992, Szeged)