Neszlár Sándor: 8 öltés – 5. rész

Sven Beyersdorff felvétele

 

Pola… micsoda hülye név! – ízlelgetem magamban Kisróka új nevét. Legszívesebben jól megráznám, hogy azonnal magyarázzon el mindent, és ne bájologjon itt a Herceggel. Vagy inkább elüvölteném magam, hogy takarodjon innen mindenki, mert sürgősen beszélnem kell a húgommal. Ehelyett bambán figyelem, ahogy a Herceg bemutatja Flammának, és Kisróka rezzenéstelen arccal válaszol neki:

– Ó, mi már ismerjük egymást! Együtt ültünk a nagy előadóban.

Flammát nézem, arra számítok, hogy elneveti magát, és azonnal leleplezi, de csak annyit mond:

– Örülök, hogy végre újból találkozhatunk! Max napok óta rólad áradozik.

Ezek úgy hazudnak, mint a vízfolyás. A Herceg sem tud mit kezdeni a helyzettel, inkább elmegy egy italért. Kisróka arról kérdezi Flammát, melyik fodrásznál szőkíttette ki a haját. Most döbbenek rá, hogy tényleg, akkor ezért nem ismertem fel elsőre az Öregnél, és ez volt olyan furcsa benne. Ezt miért nem vettem észre egyből?!

Flamma kimegy a mosdóba, így végre kettesben maradok Kisrókával. Már nyitnám a számat, de megelőz:

– Ki ne mondd, te hülye! Pola vagyok. Igazán megjegyezhetnéd!
– Mi a franc ez az egész? – hajolok oda hozzá.
– Itt nem beszélhetünk – szinte suttog, miközben egy zsebkendővel megtörli a száját. – Túl veszélyes! Legalább öten figyelnek minket, főleg az a kopasz a bárpultnál. Légy óvatos!

Elővesz a táskájából egy kistükröt, és rúzsozni kezdi a száját. Aztán, mintegy véletlenül, meglöki a táskát, az leesik, és minden kiborul belőle a földre. Lehajolok az asztal alá én is, hogy segítsek összeszedni a holmiját. Amikor egyszerre nyúlunk egy gyufásdobozért, megszorítja a kezem, és rám fúj egyet, ahogy szoktuk.

– Hamarosan keresni foglak!

Amikor a Herceg megjelenik az italokkal, már a székünkön ülünk. Pezsgőt hoz, pedig utálja. Kisróka semmit sem változott: bárkit bármikor bármire képes rávenni. A Herceg végre emberére akadt. Közben Flamma is visszajön a mosdóból.

– De jó kedve van itt mindenkinek! Mit ünnepelünk? – kérdezi, miközben rám mosolyog úgy, mint régen, és mintha nem lenne véletlen, hogy a lába az enyémhez simul.

Mindenféléről beszélgetünk, de leginkább a legutóbbi külföldi terrortámadásról és az ártatlan civilekről. Flamma később felveti, hogy egyre több a galamb a városban. A Herceg erre összerezzen, Flamma elneveti magát. Kisróka arról kezd mesélni, hogy gyerekkorában postagalambjai voltak, és mennyire szerette várni, hogy visszatérjenek egy-egy reptetésről. Időnként rám néz, élvezi, hogy nem árulhatom el a többieknek, hogy kamu az egész. Flamma lába egyre többször ér az enyémhez.

A Herceg csak fintorog a galambok hallatán. Aztán felveti, hogy rendeljünk egy újabb üveg pezsgőt.

– Azt hiszem, én azt már nem várom meg – mondja Flamma, és látványosan ásít egyet. – De ti bulizzatok egy jót helyettem is.

A Herceg rám mereszti a szemét. Néhány pillanatig állom a tekintetét, csak azután szólalok meg.

– Azt hiszem, én is indulok, még úgyis le kell vinnem Leót – mondom, és felállok az asztaltól.
– Ne vigyelek el? Úgyis hívok egy taxit – kérdezi Flamma ártatlan arccal.
– Inkább sétálok egyet, nem árt kiszellőztetni a fejem!

Mielőtt hazaindulnék, még elmegyek a mosdóba, érzem, hogy a fejembe szállt az ital, nem szoktam pezsgőt inni. Amikor kilépek a Szikkadt Nyúlból, a kopasz fickó, akit a bárpultnál láttam, elém áll.

– A sarkon vár rád egy taxiban, azt üzeni, hogy siess! – mondja. – És semmi trükközés, figyellek!
– Leszarom!

A taxi tényleg ott áll a sarkon, amikor odaérek, kinyílik a hátsó ajtaja. Beszállok.

–Tudod, hogy engem nem lehet megváratni! – fordul felém Flamma mérgesen, és int, hogy csukjam be az ajtót.
– Mi a fasz? – kérdezem meglepetten, mire Flamma a mutatóujját a számra teszi, csak akkor veszem észre, hogy telefonál.
– Az engem kurvára nem érdekel! Pont leszarom, hogy meghalt! Kutasd fel az örököseit, vagy támaszd fel, de az aukciót akkor is meg kell tartani! Nem érdekelnek a szánalmas kifogásaid! Remélem, hogy érthető voltam!

Az ölébe ejti a telefont, és magához húz. Úgy csókol, mint régen, amikor még a Kastélyban laktunk. Amikor még megvolt annak az illúziója, hogy lehet némi befolyásom az életemre. Mielőtt megkezdődött volna a sodródás.

 

*

 

Hosszú percek telnek el, mire megtaláljuk újra a közös ritmust. Két légtornász egyensúlyoz egy szakadék felett kifeszített kötélen. Ide-oda billenünk, de kisegítjük egymást, nem engedjük a másikat lezuhanni a mélybe. Egyetlenegy embert kellett volna elkerülnöm ebben a kibaszott életben, mégis belebotlottam. A pókháló újra magához láncol, esélyem sincs a menekvésre, főleg, hogy eszem ágában sincs kiszabadulni. Se veled, se nélküled; vannak dolgok, amik sohasem változnak.

 

*

 

Kezemben két bögre teával nézem a teraszról a lassan ébredező várost. Egyszerre elmosódott és tűéles minden. Ugyanaz az érzés, mint régen. Akkor is ugyanígy vártam Flammát. Nem lehettem biztos benne, hogy feljön utánam a Kastély hátsó erkélyére, mégis kitartóan vártam. Soha nem volt bennem kétely, hogy egyszer csak ne lenne ott, és ne ölelne meg hátulról. Most meg abban is kételkedem, hogy egyáltalán felkel-e a nap.

A tea kezd kihűlni, Flamma helyett Leó simul a lábamhoz, mintha érezné, hogy erre vágyok a legjobban. Belerúgok, mert a dühömet le kell vezetni valakin. Mert ismét be kell látnom, hogy gyenge voltam.
Leroskadok a földre, magamhoz ölelem a nyüszítő Leót, szerintem sírok is. Ha látna a Herceg, biztosan kinevetne, ahogy Flamma is. Csak Kisróka tudná, hogy mit érzek. Hogyan is árulhattam el?!

 

*

 

Úgy indulok az Egyetemre, hogy meg se nézem, hazaért-e a Herceg, pedig lényegében ez lenne az egyetlen feladatom. Az Öreg megbízása, hogy vigyázzak a fiára. Nem mintha nem állna rendelkezésére a fél világ, hogy felügyeljen minket.

Az aulában szokatlan zsibongás fogad, hevesen gesztikulál mindenki. Amikor melléjük érek, elhalkulnak. Korábban zavart, de most az sem tud érdekelni, hogy mit gondolnak rólam. Régebben mindig az álmaimon agyaltam, most meg felváltva Flammán és Kisrókán. Flamma miatt egyből ökölbe szorul a kezem, és majd szétvet a düh. Kisróka kapcsán meg azon tűnődök, hogy mikor láthatom újra. Hogy mi lehet vele, egyáltalán minek tért vissza.

Beülök az új tanszékvezető előadására, de képtelen vagyok figyelni rá, pedig érdekes dolgokról beszél, a forradalmak természetrajzáról. Már maga a tárgyválasztás is bátorságra vall.

A büfében megüti a fülemet, hogy valaki a 8 öltést emlegeti, melléjük sodródom. Meglep, hogy Alex Crex és a festészet a téma az egyetemen, de hamar kiderül, hogy a nyolc öltés stimmel, csak egészen másképpen. Amikor észrevesznek, elnémulnak.

– Most mi van? – kérdezi az egyik. – Beszélj bátran! Hiszen úgyis nyilvános, engedélyezett esemény.
– Miről van szó? – kérdezem tőlük.
– Mondd el neki nyugodtan.
– A Nyolc öltésről.
– Mi van? – kérdezem egyre idegesebben.
– Gyere ki a Hódító hídjához, este lesz egy kis performance.
– Nyolc öltés az előadás címe. Gyere el, és meglátod!

 

*

 

Mi ez a nyolc öltés már megint? Kavarognak bennem a gondolatok, miközben hazafelé tartok az Egyetemről. Mi köze lehet ehhez az egész performance-hoz Alex Crexnek? Vajon tud az Öreg arról, hogy este valami lesz a hídnál? Hol lehet a Herceg? Kisrókával, nyilván. Flamma miért mondta este a taxiban, hogy az aukciót feltétlenül meg kell tartani? Egyáltalán kivel beszélhetett? Gyűlölöm, hogy ismét fogalmam sincs semmiről!

Észre sem veszem, hogy a Fasor felé kerülök, pedig erre sokkal hosszabb az út. Elhaladok két férfi mellett, akik festékesvödröket lóbálnak a kezükben.

– Foxi Maxi úr! Hé, álljon már meg! Ne kelljen már rohannunk ön után!
– Miért mondod neki, hogy ön? Mondd inkább, hogy maga. Legyél távolságtartóbb!
– Ön, vagyis maga! Meg tetszene állni?!
– Anton, a második, hogy lehetsz ilyen hülye? Minek tetszikezed?

Nem lassítok, nem is igazán figyelek rájuk, mert azt hiszem, egymással beszélgetnek. Csak akkor állok meg, amikor az egyik megragadja a karom.

– Álljék már meg, jó uram!
– Édes jó istenem, te anyaszomorító Anton, a második! Minek kéred meg, hogy álljon meg, amikor már rég megfogtad a karját, és megállítottad?
– Mit akarnak? – kérdezem kétségbeesetten, miközben próbálom kiszabadítani a karomat. – Nincs pénzem!
– Persze, el is hisszük! Szerinted tényleg nincs pénze, vagy csak azért mondja, hogy lerázzon minket?
– Miért vagy ilyen bizalmatlan egy honfitársunkkal, egy embertársunkkal szemben?
– Bizalmatlan? Én bizalmatlan? – kezdi el verni a mellét az, amelyik eddig a karomat fogta.
– Ne a melledet döngesd, hanem tartóztasd fel, mert még meglóg itt nekünk!
– Szerinted olyan menekülős fajta?

Mind a ketten rám merednek. Én is döbbenten nézem őket, eszembe jut, hogy éppen a napokban mesélte a Herceg, hogy bezárták az egyik legnagyobb pszichiátriai klinikát, és ki tudja, most hányan kódorognak közülük az utcán. Óvatosan kezdek eloldalazni mellőlük.

– Te, figyelj már, ez itt akar hagyni minket! Mondjad meg neki inkább, hogy mi az ábra.
– Mi az ábra! Hogy te is miket bírsz mondani neki! Jó, hogy nem azt kérdezed tőle, hogy mi a kotta, haverkám!

Megtorpanok, hevesen ver a szívem, mert ezt a Herceg szokta mondani.

– Nézd már, hogy berosált! Azt mondod neki, hogy kotta, és összeszarja magát! Violinkulcs!
– Hagyd már szerencsétlent! Inkább mondd el neki végre, hogy mi van!
– Jó, persze! De az még fel se tűnt neked, hogy be se mutatkoztunk neki? Te leállnál a Fasor kellős közepén vadidegenekkel diskurálgatni?
– Nem.
– Na ugye!
– Igazad van, illett volna ezzel kezdenünk. Én Anton, az első vagyok, ő pedig az öcsém, Anton, a második.

Értetlenül nézek rájuk. Biztosan most kerültek ki a klinikáról, és valami miatt festőnek álcázzák magukat.

– Azt azért hozzátehetted volna, hogy csupán két-három perc van közöttünk. Így akár én is lehetnék Anton, az első…

Ha ezt a találkozást a Herceg meséli el nekem, egy kurva szavát sem hiszem el. Minden erőmre szükség van, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Szédülök, forog velem a világ. A lélegzésemre koncentrálok. Mélyeket be, lassan ki, orron be, szájon ki, ismételgetem magamnak. A két testvér megállás nélkül beszél, pontosabban veszekszik egymással. Kétségbeesetten próbálom összeszedni magam. A legjobb az lenne, ha elfutnék. Biztosan gyorsabb vagyok náluk. Aztán elvetem, minek is rohannék el, hisz nyilvánvaló, hogy összekevernek valakivel. És akkor kis híján tényleg elájulok. Szirénaként hallom vissza Flamma szavait: te egy halott ember vagy, halott ember… Ezek azt hiszik, hogy én vagyok a Herceg! Ezek azért jöttek, hogy végezzenek velem. Halott ember… Mély levegőt veszek, elszámolok háromig, aztán fellököm az egyiküket, és tiszta erőmből rohanni kezdek.

 

 

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. 2010 óta a Csimota Gyerekkönyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.