Szirák Péter: Meg van írva? A Verhovina madarairól

(tanulmány)

A Bodor-regények a Bodor-novellák tematikus-motivikus elemeinek leleményes, rendkívüli textuális intenzitást eredményező újraírásaiként olvashatók. A Sinistra körzet, valamint az ebből a szempontból kompozicionálisan talán kevésbé mértéktartónak, másodlagosnak viszont korántsem tekinthető Verhovina madarai a variatív-iteratív ismétlés révén olyan hálózatos komplexitást mutat, amelyben a történetmondás paneljei, valamint az elbeszélői és szereplői frazémák (a gyakran szövegközi kapcsolatokként feltűnő „bodorizmusok”) újrahasznosulása is végbemegy, messzemenőleg kiaknázva a tájolvasás és a nyelvi atmoszferikusság, az irodalmi hangoltság teremtő képességének lehetőségeit. Verhovina, illetve Jablonska Poljana kétségkívül Sinistra szomszédságában van. Lőrincz Csongor mérvadó interpretációjában a Verhovina madarait – az alcímben szereplő „változatok”-ra utalva, az iterációkat és a fordítási műveleteket vizsgálva – a Sinistra körzet újraírásának/variánsának tekinti.2 Bodor Ádám az epikai világalkotás mimetikus kódjait, így a regionális ismerősség szokványait hasonlóképpen billenti ki, a szöveg folytonosságát, az olvasás folyamatszerűségét minduntalan megtörve, talán azzal a különbséggel, hogy míg a Sinistrában az iteratív szóródások (a nem-identikus ismétlések) az idiomatikus-frazemikus bontásokig, átszerelésekig, cserékig, átvitelekig (pl. a sokat emlegetett tálca-hal felcserélések!) átjárják a szöveget, addig – noha van benne erre is anagrammatikus (így a Nik/a/ szóródása a különböző nevekben: Nika Karanika, Vaneliza Nikonuk, Damasskin Nikolsky, Nikolina-telep, Duhovnik, Hamilcar Nikonuk, Nikon fényképezőgép) és műközi példa (Elvira Spiridon – ez a vezetéknév Wass Albert A funtineli boszorkány című regényében is szerepel – Sinistra körzetbéli „cinegelábá”-nak átvitele Nika Karanikára, a „cinege démon”-ra3) – a Verhovina madaraiban az alineáris olvasás, a jelentéstani nyitódás, a szemantikai-modális ambiguitások/bonyodalmak leginkább a történetalakítás és az elbeszélésszervezés (öntükröző) szintjén, ezek relációjában képződnek meg. Ilyen effektusoknak tekinthető a megbízhatatlan elbeszélő(k) „alkalmazása”: az én-elbeszélés (Adam mint a telep krónikásának „hangja”) és a harmadik személyű, szcenikus elbeszélés, illetve az elbeszélő idő fejezetek közötti váltása, az elbeszélők hiányos, korlátozott ismeretei, a történetelemek rendszerint titkot rejtő mozaikossága, a narratív hiátusok, valamint a hangsúlyozott közvetítettség,4  így Eronim Mox szakács/meséskönyve, illetve Korkodus feljegyzései.

A szövegben aktiválódó műfaji értelmezők, a cselekménybonyolítás ismétlődő sémái és toposzai tekintetében míg a Sinistra szövege a próbatételes kalandregény, a családregény, a kémtörténet és a „szabadulástörténet” diskurzusait idézi meg ironikusan, addig a Verhovina a családés nevelődésregény (Anatol Korkodus, mint egyfajta pótapa, a gledini javítóból veszi ki a „vadócokat”, a „madarakat”, hogy a „végtelen szabadság igézetében találjanak magukra, a boldogulás útjára.”5 – a Sinistra egyfajta fordított Télemakhosz-történetet  figuráló apa-fiú relációja itt ekként ismétlődik!6), valamint a kémhistória (pl. Kotzofán, Gusty) és a krimi (a gyermekek halála és a különböző gyilkosságok töredékes történetei) groteszk modulációit mutatja. A zárt körzet (itt: viszonylag zárt telep) kronotoposza is variálódik, s a cselekménybonyolításban itt is meghatározó szerepet játszik az idegen érkezésének és a már ottlévők távozásának (szökésének) toposza: Korkodus részben a gledini javítóintézetből „népesíti be” Jablonska Poljanát; a javítóból érkezők egy része ismeretlen helyre távozik, vagy Korkodus maga viszszaviteti őket oda (6.); a múltban a Czervenskyek is ismeretlen helyre távoztak, de megszökik Olga Kapusztin gondozónő (70.), Roswithát pedig (állítólag) Vaneliza Nikonuk alprefektusnő szökteti meg (102.).7

A „távozás” másik gyakori módja a gyilkosság vagy öngyilkosság általi exitus.8 Akárcsak a Sinistrában, a nyílt vagy titkos, nyomozásnak minősülő megfigyelés, illetve kémkedés, vagyis a kémhistória momentumai itt is átszövik a cselekmény egészét, s az elbeszélés állandó obszerváció alatt tartja nemcsak az időjárást, mint az idő és az átmenetek közegét, hanem a tájat és a tárgyakat, vagyis a környezetet is. Mi több: a Sinistrából ismert környezetpoétika itt egyfajta tárgyés létesítménypoétikává is válik, mégpedig a natúra és kultúra, natúra és gazdálkodás határvidékén – a felszámolt vasúttól Korkodus terepmotorján és a gőzmosodán át a jégbe dermedt vízimalomig.

Anatol Korkodus mint alapító atya a régmúltban felszínre tört termálforrásokra alapozza a telep életét, s utóda, Adam is ezt igyekszik továbbmenedzselni:  a hévizek kordában tartása, gátak közé szorítása, zsilipelése, értékesítése, illetve a megélhetéshez szükséges javakra való elcserélése a telep egzisztenciális fennmaradásának záloga. Ennek az egyszerre környezeti és gazdasági szabályozásnak a része a telepiek egyik legfőbb és  racionálisnak mondható tevékenysége: a vízszint mérése.   A hévíz szolgálatba állításának fontos állomása, amikor Korkodus az elhagyatott Gold-féle zsinagógát mosodává (az elhagyatott és így értelmét vesztő vallási-kulturális emléket hasznos üzemmé) alakítja: a profanizálás révén (melynek pandanja Fabritius, a kiugrott evangélikus lelkész, aki írnoknak szegődik el) a mosás és a tisztálkodás helyszínévé. Szembetűnő, hogy míg a Sinistrában a körzet kontrollján túl legfeljebb a gyűjtögetésen alapuló (amúgy gazdasági értelemben meglehetősen céltalannak mutatkozó) medvetartás9 látszik valamelyest „produktív” tevékenységnek, addig a Korkodus vezette Verhovina kereskedik, eladja/elcseréli a termálvizet, a vargányát, a mentát, a kamillát, a kakukkfüvet és a folyami kavicsot (214–215.), azaz gazdasági értelemben kihasználja a lokalitás (s mondhatni a natúra) adta lehetőségeket. Az ökonómia és az életforma szintén eltérő vonása, hogy Sinistrával ellentétben, ahol jószerével magvakon-gyökereken élnek a körzet lakói, Jablonska Poljana népe nem veti meg a kulináris élvezeteket. Az Eronim Mox titokzatos szakácsvagy mesekönyvéhez, valamint Edmund Pochoriles fogadójához kapcsolódó főzés és evés mint praxis, mint „anyagcsere” a regénybeli munka(végzés), produkció, s ekként a naturalitás és kulturalitás elmozgó elhatároltságának része, miközben alkotóeleme a vendég, vendégbarátság vs. idegenség bonyodalmas relációinak is.10 Mi több a recept a leírtság, megírtság, a valóra váltás, sőt a programozhatóság és az (el)készülés regénybéli paradigmájához kapcsolódik. S itt is vagyunk a Verhovina szövegének motivikus szétterjedésénél, hihetetlenül gazdag metaforikus és kombinatív átszövődéseinél. Így például az írottság: receptek, történetek és „látomások” Eronim Mox megörökölt szakács/mesekönyvéből, illetve a mondottság: az eredetmonda, a jóslat, s ezekkel kötésben a megérzés, sejtés, gyanú és vád szövevényes bonyodalmainál.

A cselekményvezetés, alakkezelés, a szemantikai és modális alakítottság kulcsmozzanatai kapcsolódnak ide: Verhovina világát egyfajta végzetszerűség irányítja.11

Míg a Sinistra körzet eredete a múlt ködös homályába vész, addig Klara Burszen elbeszéléséből tudjuk, hogy Verhovina, illetve Jablonska Poljana a természeti átformálódás eseménye és a szakrális alapítás együttes művelete révén jött létre: a hévízi források fakadása után a Háromlábú Asszony, Szent Militzenta Jablonska Poljanát ezer évre a Czervenskyeknek „adta”, s amikor idejük kitelt, a Czervenskyek – mintegy az amúgy kétes eredetű12 alapító-legitimáló történet lejáró szavatosságának és ez utóbbi kényszerítő erejének megfelelően – eltűntek a körzetből. Helyükre Anatol Korkodus és Balwinder érkezett, s előbbi legitimációja részben az új életformát kialakító rend létrehozásán alapult, melynek támasza az általa birtokba vett Eronim Mox-féle szakács/meséskönyv, mely – legalábbis Korkodus tanúságtétele szerint – nemcsak Verhovina múltját, de bizonyos értelemben a jövőjét is tartalmazza, ám Korkodus szuverenitása részben – vagy nagy részben – a telepen túlról származik: a brigadéros ugyanis „távoli hatalmasságok megbízásából irányított” (136.). Korkodus megtévesztésének és elveszejtésének sejtelmes története éppen e külső kontroll, a körzet fölötti rendelkezés hatalmi átrendeződésével, a teleppel kapcsolatos szándékok és célok kifürkészhetetlen megváltozásával hozható kapcsolatba. Jablonska Poljana idegen kezek általi szisztematikus rombolásának baljós jelei – a madarak elüldözése, a vizek megmérgezése, a halak kipusztítása, a vasút felszámolása, a telep dokumentumainak elégetése – Korkodust védekezésre kényszerítik: jelentésekben próbálja meg felhívni minderre a „tájvédelmi kapitányság” figyelmét. Mint tudjuk: mindhiába, Korkodus halálával Jablonska Poljana új brigadérosa – immár külső jóváhagyás nélkül – Adam lesz, s ő Pochorilesszel és Fabritiusszal együtt gyanakvással teli, kíméletlen és részben önfelszámoló utóvédharcba fog azok ellen az idegenek ellen, kiknek idegen voltát ők maguk jelölik ki.

Ám mind Korkodus elveszejtésének, mind ennek az utóvédharcnak a története olyan retorikai-diskurzív megalkotottságú és metafikciós mozgásokkal teli, ami ellehetetleníti az egyszerű fenomenalizációt és referencializálást,13 illetve nemkülönben a konstatív, „leolvasásszerű” motívumés toposzkutatás statikus-tetikus műveleteit.14 A bodori „literarizálódás”, a nyelvi események dinamikája, bonyodalmai éppen ezért nem teszik lehetővé (minden leleményessége dacára) sem a nemzeti-kisebbségi létre vonatkoztatott, pozitív végkicsengést erőltető szemantikai-jelfejtő olvasást,15 sem a „(zöld) politikai” diskurzus totalizálásának kísérletét.16 A Verhovina madarai, akárcsak a Sinistra körzet, ugyanis „természet-kultúrtörténeti komplexum”-ként szólal meg, köztes Európa, mint „szemioszférák” összessége „történeti, szociálés kultúrantropológiai létmód”-jának17 mikéntjéről. Lőrincz Csongornak a fordítást és így Eronim Mox szakács/meséskönyvének,  valamint a magyar nyelvnek a szövegbeli funkcióját középpontba állító minuciózus értelmezését, valamint Smid Róbertnek a zoopoétikai szempontokat a Bodor-trilógia részletes komparációja révén érvényesítő elmélyült olvasatát követően még mindig nem látszik teljesen kimerítettnek a Verhovina madarai különösen gazdag textuális szemiózisa. A regény „rejtélyes pretextusá”-nak, egyszersmind „hipertextusá”-nak, Eronim Mox mesésés szakácskönyvének mint „metafiguratív mátrix”-nak18  a funkcióját érdemes egyrészt az írottság, megírtság (az „ez meg van írva/meg volt írva” értelmében), a lejegyzettség, idézettség, s így az ismétlődés/ismételhetőség, másrészt az olvasás és megértés, s ezekkel összefüggésben a szereplői perspektiváltság aspektusából tovább kérdezni.

Egy jósés receptkönyvről lehet szó, ami mintegy (vagy látszólag) vezérli, s egyszersmind a szereplők (főként Korkodus) számára értelmezi is az eseménymenetet, a sorsfordulókat. A konnotációk sokaságát felvillantó könyvben19 azonban nincs megírva minden, mondhatni: a Verhovina madarai nem „szó szerinti” fordítása, nem puszta helyettesítése, nem másolata az olvasó számára megismerhetetlen Mox-féle könyvnek. S itt adódik egy legalább részleges műközi összevetés a pretextusok, a „háttér-könyvek” szövegbéli megelevenedése, illetve titokban tartása tekintetében. Eronim Mox mesésés szakácskönyvének Verhovina világában betöltött funkciója, illetve a pretextus és a hipertextus itt megfigyelhető relációja bizonyosan különbözik attól, amilyen viszonyba lép például Christoph Ransmayr Az utolsó világ (Die letzte Welt, 1988) című regénye Ovidius Metamorphosesével. Utóbbinál a rendkívül szoros kapcsolat a világirodalom egy (létező) klasszikusával megnyilvánul a könyv végén függelékként közölt „Ovidiusi szöveggyűjtemény” (a közös szereplők összehasonlító repertoárja) révén is, de még inkább „Ovidius történeteinek a Die letzte Welt diskurzusában való abszorpciója”20 által. A Ransmayr-regény történetének középpontjában áll az Ovidius-mű, s az előbbi utóbbinak egyfajta függvényévé válik, s ez a „kommentár/szöveg-típusú differenciát” felszámoló21 interpenetráció bizonyosan nem áll fönn Verhovina „világa” és a Mox-féle könyv között. A német regényben az egyszerre idézetként és szereplőként is mutatkozó alakok közül Cotta az elveszett mű után nyomozva tanúja lesz a Metamorphoses egyes jelenetei megelevenedésének, Pythagoras töredékek kiragadásával állít „emlékműveket” a száműzött költő szövegének, Echo pedig mesél az Ovidius-műből.22  A Verhovinában viszont a titokzatos könyv lényegében ismeretlenségben marad (már ezért sem lehet a Verhovina madarait Eronim Mox szakácsés meséskönyve „újraírásaként” olvasni), noha szereplő és elbeszélő, Korkodus és Adam is tanúságot tesz létezéséről, s részlegesen a tartalmáról is. De még mielőtt a kommentár és idézet e határvidékét szemügyre vennénk, érdemes a Verhovina Mox-effektusát egy másik klasszikussal összevetni.

Gabriel García Márquez Száz év magány című regényében a vándorló cigány, az ismétlődően meghaló és újra megjelenő, kísértő Melchiades pergamenjeit titkos, csak a beavatottak számára megfejthető nyelven írja, s ez az írás-aktus a regényben Bényei Tamás értelmezésében nem más, mint a „mesterséges emlékezet (…) győzelme a természetes emlékezet fölött.”23 A történet második felében zajlik Melchiades kéziratainak hosszadalmas megfejtése. Előbb ő maga mesél második Aurelianónak az évezredes tudást tartalmazó pergamenjeiről, de a kerek száz évre szóló tilalom jegyében nem hajlandó neki lefordítani a kéziratot. A pergameneket később második José Arcadio kezdi el újra és újra böngészni, s megfejtvén, rendszerbe foglalván azok titkos jeleit, beavatja a kis Aurelianót a kéziratok tanulmányozásába. Ennek dacára az ifjú kezdetben nem tud rájönni a pergamenek jelentésére, hanem kívülről megtanulja a könyv legendáit. Mígnem egyszer csak olvasni kezdi a száz évre előre megírt, szanszkrit nyelvű családtörténetet: „e csodálatos pillanatban feltárultak előtte Melchiades végső kulcsai, és látta a pergamenek mottóját, tökéletesen beleilleszkedve az emberi időbe és térbe. A nemzetség első tagja fához van kötve és hangyák falják fel az utolsót. (…) ekkor már tudta, hogy az ő sorsa is meg van írva Melchiades pergamenjein.”24  Minthogy a pergamenek megfejtése egybeesik Macondo pusztulásával, az értelmező az apokalipszis kettős értelmét (pusztulás, illetve előtűnés, feltárulkozás)25 kapcsolja a mű példaértékéhez.

Rokon vonás, hogy míg egyfelől a Klara Burszen elbeszéléséből megismert Czervensky-féle eredetmonda minden jel szerint szóbeliség útján terjed(t),26 addig a Mox-féle könyv, s így az írottság, s vele az olvasás Korkodus érkezése után kap fontos szerepet. A könyvet a regény több pontján – címét váltogatva – épp csak meg-megemlíti az elbeszélő,27 aztán arra is utal, hogy Anatol Korkodus olvassa a Czervensky-házban talált bűvös kötetet,28 mi több: néha fölolvas belőle a süket és néma Roswithának:

Esténként, mielőtt elment Zsedu Babához, vagy a tükrös fogú Brigitta Konuvalovhoz, a két cefre valamelyikéhez, vagy éppen egyszerre mindkettőhöz egy-egy buja éjszakát eltölteni, Roswithát lefektette, betakarta és fölolvasott neki egy receptet Eronim Mox szakácskönyvéből. Fölolvasott neki, holott tudta, Roswitha teljesen süket és egy szavát sem érti. Hogy, hogy nem, másnap a lányt a tűzhely mellett találta, amint egy lábasban a legutolsó olvasmányban leírt étel hozzávalóival matatott. Ilyen és ehhez hasonló apró boldogságokból tevődött össze az életük.29

Ebben a jelenetben az elbeszélő a könyvre mint szakácskönyvre utal, amiből Korkodus receptet olvas föl, bár a groteszk szcéna az altató mesélés jellegzetességeit („lefektette, betakarta és fölolvasott neki”) mutatja. A cselekedtető erő megnyilvánulása (a recept mintegy megvalósul) alapján két dologra lehet következtetni: Roswitha, ez a különös lény vagy tetteti (s egyszersmind le is leplezi) magát, s valójában nem süketnéma, vagy – amennyiben a megértés itt független az érzékeléstől, illetve a cselekvés a megértéstől – egyfajta csodával van dolgunk, ami más esetekben sem idegen Verhovina világától:30

Nika Karanika például könnycseppjeivel feltámaszt két halott gyermeket (de a várhatóság váratlanságával nincs több könnycseppje a többiek felélesztésére).

Ami a cselekménybonyolítást, a fordulópontok kijelölését, a szereplők külső és belső motivációk általi mozgatását illeti: az idők változását, az idő „lejártát”, a kényszerítő cselekvés időszerűségét rendszerint nem az Eronim Mox-féle könyv olvasásából érti meg Korkodus brigadéros, illetve más szereplők, hanem inkább olyan megértési és megérzési műveletek révén, melyek sem az Eronim Mox-féle könyvben, sem pedig a telep világában nem vagy csak részlegesen referencializálhatók, s ily módon nem igazolhatók maradéktalanul. Ilyen a voltaképpeni előzmény nélküli sejtés,31 a megérzés, a gyanú, s velük szoros kötésben a jóslás,32 a prófécia programozó performativitása. A szereplői tanúságtételek szerint a Mox-féle könyv olvasása és applikálása gyakran nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az 5. (Aliwanka) című fejezet élén ezt olvassuk:

Amikor Anatol Korkodus brigadéros megtudta, hogy Roswitha elhagyta, megszaggatta a ruháját, levágta a szakállát, a maradék borostát még le is borotválta, aztán elővette Eronim Mox szakácskönyvét, és átböngészte, hátha talál benne a történtekre magyarázatot. Mert a szakácskönyv csak kisebb részében tartalmazott ételek készítésére vonatkozó utasításokat, a mezei és kerti növényekből készült fogások receptje után rendszerint egy-egy talányos történet következett Verhovina amúgy is ködös múltjából. Ezekben pedig a szemfüles olvasó számára bölcs útmutatások rejlettek nem várt események megértéséhez. (…) Most viszont, miután egyetlen mesét sem talált, amelyben magyarázat rejlett volna a történtekre, rádöbbent, hogy ez a mostani pontosan beleillik azoknak az eseményeknek a sorába, amelyekkel valaki arra próbálja rávenni, hogy hagyja a fenébe az egész vízügyet, a brigádot, hagyja itt Jablonska Poljanát és egész Verhovinát örökre.”33

A Roswitha által elhagyott Korkodus előbb a (zsidó) gyász rítusához34  fordul, s csak utána kezdi el böngészni a Mox-féle könyvet. Jól látszik, hogy a könyv olvasását felidéző passzus metatextusként szolgál: a Verhovina olvasásának allegóriájaként olvasható. A történetek értelméhez (példaértékéhez) való hozzáférés azonban nagyon is kétséges: „talányos történetek” szólnak itt „Verhovina amúgy is ködös múltjából”, melyekben „a szemfüles olvasó számára bölcs útmutatások rejlettek nem várt események megértéséhez”. Ez az eset azonban éppenhogy kivételnek látszik: az ígéret nem teljesül, a Mox-könyv nem ad kódot Roswitha váratlan megszöktetésének történetéhez, s ez az, ami arra veszi rá a brigadérost, hogy az eseményt a könyvtől független intő jelként értelmezze.35 A szakácsés meséskönyv effajta diszfunkciója (applikálhatatlansága, használhatatlansága, egyfajta üressége, hiszen „tartalma” egyébként is titokban marad) máshol is megmutatkozik:

Mint annyiszor, most is elővette Eronim Mox szakácskönyvét. Miután egy darabig hiába lapozgatta, mert nem talált benne olyan történetet, amely fájdalmára vigaszt, enyhülést hozott volna, lassan-lassan betévedt a receptek rengetegébe. Úgy rémlett, van benne egy rövid kis fejezet, amely fölött addig mindig magabiztosan átsiklott, kímélő egytálételek lassan múló bánatos napokra, valami ilyesmi volt a címe. Most azt kereste.36

Egy olyan (nagyon is részlegesen) példázatos könyvről lehet tehát szó, amelyben benne van ugyan „Verhovina egész bölcsessége”,37 (ahogy Radoj látatlanban vélekedik róla,38 mikor nem meri elkérni Adamtól), ám a hermeneutikai erőfeszítések dacára nem mindig applikálható az események értelmének megfejtése tekintetében. Korkodus ez esetben sem talál a „történetekben” vigaszt, s még a receptek is kiismerhetetlen világot alkotnak (mint egy mesében: a főhős „betéved” a „receptek rengetegébe”). A passzus itt is a szöveg (újra)olvasásának öntükrévé válik („Úgy rémlett, van benne egy rövid kis fejezet, amely fölött addig mindig magabiztosan átsiklott”), miközben a keresett recept címe ironikusan-parodisztikusan  ismétli/variálja a Verhovina alcímét: „Változatok végnapokra”/„kímélő egytálételek lassan múló bánatos napokra”.39 A morális-intellektuális példaérték helyett éppen az étel és az evés ígér vigaszt.40

A regényvilág és a kicsinyítő tükör bonyodalmas viszonyaira, az írásnak a diegetikus világra való kiterjedésére utal Adam zahorálása, amikor Edmund Pochoriles azt hiszi, hogy a „túlvilági” vendéget, vagyis a magyar katonatisztet a már halott Anatol Korkodus „küldte érte”, aminek az volna a bizonyítéka, hogy a vendég lábnyomai végtelen füzérbe fonódó N betűt figurálnak, s a brigadéros álmában szintén nagy N betűket látott, s ez bizony az Eronim Mox-féle könyv szerint „Nikitát jelenti, Nikita pedig Verhovinán a halál neve”. A könyvet immár birtokló, annak tartalmáról ezúttal tanúságot tevő Adam azt válaszolja: „Badarság. Nem kellett volna éjjel-nappal Eronim Mox szakácskönyvét bújni. Addig-addig, amíg beteljesednek a látomásai.”41 A megírtak (próféciák, víziók) vészjósló beteljesedését Adam itt a szakácskönyv túlbuzgó tanulmányozásával, elsajátításával, kódfejtő felhasználásával hozza összefüggésbe, voltaképpen a könyv túl nagy hatásával, vagy akár a könyv és az azon kívüli felcserélésével, összetévesztésével, amivel implicite a kettő közötti határt is megerősíteni látszik. A megírt „eljövetelének” szereplői funkcióval való összekapcsolására utalnak a teleptől búcsúzó (s a könyv e részletét szintén csak hallomásból ismerő) Nika Karanikának a szavai: „Ha nem tévedek, pont magától tudom, hogy Eronim Mox könyvében meg van írva, az lesz a világ vége, amikor majd nem megy le a nap éjszakára sem egészen, csak bujdokol a látóhatár alatt. Most már én is azt mondom, mintha az az idő már nem is lenne olyan meszsze.”42  Itt a jövendölés szóbeli elismétlése és megerősítése történik, miként Adam is tanúságot tesz a 12. fejezet végén arról, hogy mi minden származik Eronim Mox könyvéből:

Nyugtalanító csivitelés, mint amikor gyöngygolyók mocorognak egy kis bársonyerszényben. Hontalan madarak, keringenek a föld körül, anélkül, hogy valaha leszállnának. Eronim Mox seregélyes meséjéből a selyem seregélyek.43 (…) Nika Karanika nyelve Eronim Mox szakácskönyvéből. Mese a nyál ízéről.44 (…) A didergő Fabritiusról,45 Damasskin Nikolsky surranó rókáiról, a kalácsról és a borról, Anatol Korkodus brigadérosról, aki az örökkévalóság kék vizeiben ázik, a ködlő Paltinsky réten. Mese a selyem seregélyekről, az égbolton tündöklő gyöngyházfényű N betűkről, az örök alkonyatban derengő végnapokról.46

A tartalomjegyzékvagy szinopszisszerű felsorolás felcserélésekkel bizonytalanítja el szó szerinti ismétlés-jellegét, vagyis a két „átszivárgó” szöveg közötti relációt. A szereplői funkciók metaleptikus és öntükrös szabályozására és így a történet fölötti kontroll/szuverenitás mibenlétére mutat rá az a jelenet, amikor Adam bevallja Korkodusnak, hogy csak kitalálta a fogadóban megbújó két idegent (Demjánt és Kozmát), mire a brigadéros megfedi őt: „Te nem azért vagy itt, hogy kitaláld Jablonska Poljana vendégeit. Tudhatnád, hogy nagyon is nem mindegy, hogy járkál-e errefelé idegen, és ismerjük-e vagy nem a szándékait. Ha emlékszel még a lóarcú vagabundusra, akkor tudod, mire gondolok.”47 A diegetikus világ eseményeit nem csak a Mox-féle könyvvel hozza bonyodalmas összefüggésbe a szövegmozgás. Az írottság/írás,48 az örökölt és a lejegyzett szöveg relációjában fontos metafikciós elem Korkodus – utóbb elégetett – füzete: úgy tűnik, a Jablonska Poljanán hivatali ideje alatt történt eseményeket ebben örökítette meg a brigadéros. Az őt eláruló Balwinder lekicsinyli a benne foglaltakat:

Fontoskodó képpel belelapozott, és amikor kezdte fölfogni, hogy a sebtében rótt kusza, gyerekesen fontoskodó, nagybetűs sorok miről szólnak, már csukta is össze, és visszadobta az asztalra. Újra kinézett a sötétbe, ahonnan a nyitott ajtón át látni, hallani lehetett, odabenn mi történik.

Hol vagyunk mi már ettől! Csip-csup dolgok ezek, biszbasz ügyekkel nem foglalkozunk. A fenét érdekli, hová lett a maga madezitje, akár meg is ehette, nem igaz? Úgy bizony, nem valami érdekes dolgok ezek. A Delfina Duhovnik picsája pedig a legkevésbé.49

Az írásos emlékhagyásnak ez a trágár leértékelése, ignorálása a Verhovina perspektívarendszerében legalábbis ironikus távlatba helyezi a pretextusok és hipertextusok, könyv (írottság) és diegetikus világ relációinak integrálhatóságát. A sokszoros diskurzív és metaforikus átszövődések, a metafiktív mozgások olyan textuális bonyodalmakat állítanak elő, melyek nyomán a példaérték éppen a világ – a természet és az ember – olvashatatlanságának és megírhatatlanságának, vagyis feloldhatatlan titkának közelébe kerül.

—

1    A tanulmány a Biopoétika a 20–21. századi magyar irodalomban című NKFIH-pályázat (K 13092) támogatásával készült.

2    Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás. Bodor   Ádám: Verhovina madarai, Tiszatáj 2021/12. 93.

3    L. Smid Róbert: Egy körzet természetrajza. Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában, Alföld 2023/6, 54.

4      L. Lőrincz Csongor: Folytonosság vagy ismétlés? Bodor Ádám: Az érsek látogatása, Alföld, 2000/7, 97–106.

5    Bodor  Ádám: Verhovina madarai. Változatok végnapokra, Bp., Magvető, 2011, 6. A későbbiekben erre a kiadásra utalok a lapszámokkal.

6    A 2023. április 13–14-én a PIM-ben megrendezett Bodor-konferencián Bányai Éva előadása foglalkozott átfogóan a Bodor-regények apa-fiú relációjával. A vitában szóba került, hogy e viszonylatban ismétlődő elem a biológiai konnexió ignorálása.

7    Anatol Korkodus intézetből hozott védenceivel „(N)em is áltatta magát, madaraknak hívta őket, tudván, hogy vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek.” (6.) Verhovina madarait ismeretlenek elüldözik, a metaforikus értelemben vett „madarak” pedig elszöknek. Az így értett madarak a motivikus háló részeként szoros kötésben vannak a vízzel: a határok megsértése, áthágása, tudomásul nem vétele, így humán kijelölhetetlenségük értelmében (l. még a vonuló és az elmenekülő madarak, a víz szivárgása, a vízbe temetkezés, a jég zajlása, a köd, a pára illékonysága).

8     „A „változatok” elbeszélésének középpontjában alighanem a meghalás, mintegy a halál fogadásának mindenkori specifikus módja áll, ahol is a kreaturális „puszta” élet politikai, szociális, imaginárius, akár mitikus konfigurációk öszszefüggéseiben láttatódik és problematizálódik.” Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás, 89. A „Sein zum Tode” groteszk antropomorfizációja: „Anatol Korkodus mondja, hogy a tengerimalac születése pillanatától a végét várja, egyfolytában csak borzong és didereg, mert tudja, nem természetes halállal hal majd meg.” (32.)

9     Mint ahogy a célja inkább a „domesztikáló karámba zárás”, vagyis az emberitől való elhatárolás. Az értelmező másutt „önfelszámoló katakrézisek”-ként szemiotizálja a medvék jelenlétét. vö. Smid, i. m. 64.

10  E tekintetben is van némi párhuzam a Sinistra, a Verhovina és A funtineli boszorkány között.

11  Ezt első benyomásokként már az alcím (Változatok végnapokra) és a nyitómondat időbelisége is sugallja: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl fűrésszel.” (5.) Mint majd megtudjuk: Korkodus letartóztatását nem sokkal követi a halála.

12  „Első hallásra átlátszó, bárgyú kis mesének tűnt, amelyet alighanem valamelyik elmés Czervensky eszelt ki.” (63.)

13  Smid, i. m. 49.

14  Lőrincz Csongor: Határpolitikák (A Sinistra körzet egyik fejezetéről), Szépirodalmi Szemle, 2022/5, 27.

15  Sturm     László:    Tisztuló    források?    Kortárs    2012/7-8,    https://epa.oszk.hu/00300/00381/00172/EPA00381_kortars_2012_07-08_11438.htm

16  Darabos Enikő: Tájolás, Holmi, 2012/9, https://www.holmi.org/2012/09/darabos-eniko-tajolas-bodor-adam-verhovina-madarai

17  „(…) hogyan határozzák meg az emberi jelenlétét, egzisztenciáját és önmegértését történelem, természet és kultúra, azaz mintegy természet-kultúrtörténetek komplexumai. Aligha ajánlatos e komplexumok valamelyik komponensét kispórolni, ugyanis így döntő aspektusok mehetnek veszendőbe a – történeti, irodalmi – megértés számára. Csak így lehet megközelítőleg megragadni a kelet-közép-európai történeti tapasztalatok specifikumát és az általuk impregnált történeti, szociálés kultúrantropológiai létmódot. Európa keleti(bb) részén ezt az összefüggést ezenkívül – a soknyelvűség mellett – ismeretesen igazi látenciák alakítják, egykori birodalmak, különböző kulturális, nemzeti és vallási terek, illetve kapcsolódó „mental maps” látenciái, „ghost borders” stb.” (…); „A regényben felvázolt antropológia az ember természeti létmódjára fókuszál összefonódásában történeti, politikai és szociokulturális kontextusokkal, továbbá világtörténelmi, sőt poszthumán távlatban utal a természet meghaladhatatlan idegenségére és ennek nem-antropomorf vonásaira.” Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás, i. m. 85., ill. 89. Ami a történelmi-szociokulturális összefüggéseket illeti, alighanem vitatható Lőrincz Csongornak az a megállapítása, hogy a verhovinabéli régió „most egy történelem nélküli örök jelenben időzik, sejthetően a XIX. században.” (Lőrincz, i. m. 88.), egy replikából ugyanis kiderül, hogy a történet jelene a „huszonegyedik században” játszódik (Bodor,  i. m. 82.), de például az is erre utal, hogy Korkodus szkvaddal tér vissza Kolináról! A kommentár „kartografálási kultúrtechniká”-ra vonatkozó érvelésének kiindulópontja azért kérdéses, mert a Máramaros hegyés vízrajzából való felolvasás nem feltétlenül a „térképre vonatkozik” (Lőrincz, i. m. 96.), hanem egy könyvre, ami térképeket is tartalmazhat, erre utal a címe: „Máramaros vármegye hegyés vízrajza, valamint növényés állatvilága” (Bodor,  i. m. 115.). Ami pedig a „feltűnően angolszász jellegű, globalizációs jelentésű néveffektust hordozó Gusty” (Lőrincz, i. m. 96.) alakját illeti: a névtani konnotáció legalábbis többes kötésű, ha tekintetbe vesszük, hogy román kultúrtörténeti allúzió is lehet, amennyiben ironikusan utalhat Dimitrie Gusti (1880–1955) iskolateremtő szociológus professzorra, aki elindította a romániai falukutató mozgalmat. (Így a telep fényképezés révén való „felmérése” újabb jelentést nyerhet.)

18  Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás, i. m. 89.

19  Az   önreflexív  mozzanattól  a Vulgata-figurációján  át   a lutheránus  fordítási spektrumig: l. Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás, 89–99.

20  Kulcsár-Szabó Zoltán: Kommentár helyett „hymen”? A metatextualitás felszámolása Christoph Ransmayr Die letzte Welt című művében = uő: Hermeneutikai szakadékok, Debrecen, Csokonai, 2005, 191. l. még: a metatextualitás felszámolását mint „folyamatot két – elhatárolható, különálló – textus egymáshoz irányítása előzte meg”, i. m. 193.

21  Kulcsár-Szabó, i. m. 176.

22  Kulcsár-Szabó, i. m. 182–183. „a Metamorphoses szövege egyfajta inskripcióként mintegy „rá van írva”, bele van vésve a vasváros világába, a regény diegetikus terébe”, i. m.

23  Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997, 192. Később a Platónra utaló Derridát idézi: „Az írás, ez a mnemotechnikai segédeszköz, amely átveszi a jó, spontán emlékezet helyét, a feledést jelenti.”, i. m. 193.

24  Gabriel García Márquez: Száz év magány, ford. Székács Vera, Bp., Magvető,

2023, 482–483.

25  Bényei, i. m. 206–207.

26  Titok marad, hogy a rég elmenekült Czervenskyék éjjeliszekrényén talált Eronim Mox-könyv (67.) tartalmazza-e ezt az eredetmondát, vagyis hogy a mesésés szakácskönyv „keretezi-e” Verhovina ködös régmúltját is, erről ugyanis sem Korkodus, sem Adam nem tesznek tanúbizonyságot.

27  Korkodus „(D)ereka mellett összecsukva ott hevert Eronim Mox szakácskönyve.” (26.); „Mellette az ágytakarón kinyitva Eronim Mox meséskönyve.” (34–35.); „és mintha betevő falatját tartaná kezében, Eronim Mox meséskönyvét lapozgatta.” (142.)

28  „Anatol  Korkodus íróasztala mögött  éppen  Eronim  Mox  szakácskönyvét böngészte, de a hírre nyomban lecsapta” (64.); „Eronim Mox szakácskönyve, ez volt a könyv címe. A loboncos hajú, fiatalabb ember kinyitotta, és mivel benne a betűk nyomban világítani kezdtek, lassan az ágy szélére ereszkedett és egész éjszakán át olvasott.” (67.)

29  Verhovina, 100.

30  Így  miközben az  egyik legfőbb „bodorizmus”, az  aproszdokézis (a  várhatóság kijátszása, előre láthatatlansága) összeköti a Verhovinát a Sinistrával, lehetséges, hogy a csodás elem távolítja egymástól a két  szöveget, s  a mágikus realizmus jegyeként bukkan újra és újra elő. Kulcsár Szabó Ernő írja a Sinistra körzetről: „Ha az aproszdokézis itteni viselkedésének műfaji és hatástörténeti előzményeit keressük, ekkor is  e  poétikai eljárás eredeti formái tűnnek elénk. Az  aproszdoketonok kiszámíthatatlansága, sőt várhatóságuk teljes előreláthatatlansága Bodornál ugyanis nem csodás vagy mágikus elemek tervezhetetlen felbukkanásával áll összefüggésben (ezért nincs szó  „mágikus realizmusról”), ahogy nem is  az  avantgárd (dada, szürrealizmus)  kontingencia-elve  vagy   a nyelvi   permutációk  technopoétikai műveletei szerint lép érvénybe.” Kulcsár  Szabó  Ernő: Honnan jön a Sinistra? A poétikai eredetiség kérdéséhez, I. rész Alföld, 2023/10, 65.

 

31  „Úgy látszik, ha sejtett is valamit, leplezte, mert mintha mi sem lenne készülőben, úgy volt, hogy Monor Gledinből, a javítóból újabb védence érkezik, ezért arra kért, hogy fogadjam a hajnali vonatnál, és kísérjem be az irodára.” (5.); Korkodus sejti a véget (40.); a Czervenskyek egy éjszaka váratlanul eltűntek, „megérezték, hogy itt végérvényesen minden megváltozik.” (66.); Korkodus gyanakszik Pochorilesre, de nem tényekre, hanem pusztán a megérzéseire hivatkozik (96.); Augustinék, a gyilkossággal vádolt bádogos-lakatos házaspár évek óta házi őrizetben van, öngyilkosságuk is egyfajta megérzés, belátás nyomán következik be (109.); „A madarak, úgy látszik, megértették, hogy az, ami következik, már nem az ő világuk, és elköltöztek.” (45.)

32  A jóslás és a (nem könyvből való) „olvasás” összekapcsolása: Klara Burszen arra a magyar katonatisztre vár, akit Aliwanka jósnő jósolt meg neki „egy frissen telesírt, könnytől lucskos zsebkendőből” (28–29.); Klara Burszen megjósolja Adamnak Korkodus letartóztatását (29.).

33  Bodor  Ádám: Verhovina madarai, 98.

34  Korkodus gyászrítusa hibrid vonásokat mutat: a ruha megszaggatása (az ún. keria) zsidó szokás, ellenben a hajvágás, borotválkozás éppen hogy tiltott a gyászhét (sivá), illetve a gyászhónap (slósim) idején. L. https://zsido.com/fejezetek/halal-es-gyasz-3/

35  A jelnek, a hírnek az írottságról, vagy egyáltalán az emberi-technológiai konnexiókról való leválása figyelhető meg a következő passzusban: „És amikor Verhovinán valakiért eljöttek legnagyobb titokban az éjszaka legcsöndesebb órájában, a hír magától elindult, és a hajnali szellővel járt házról házra, hogy reggelre már mindenki tudta.” (30-31.)

36  Bodor,  i. m. 104.

37  Bodor,  i. m. 169.

38  Az értelemtulajdonítás itt is hallucinatív, amennyiben független az érzéki, illetve olvasási tapasztalatoktól, mint abban a jelenetben, amikor Nika Karanika felolvassa ajánlólevelét, de kiderül, hogy egy üres papírlapot tart maga előtt (70.). L. még: Klara Burszen egy szót sem ért a találomra elővett könyv felolvasásából, mégis megilletődve hallgatja (28.), ugyanez vonatkozik a „Máramaros vármegye hegyés vízrajza, valamint növény – és állatvilága című magyar nyelvű könyv” olvasásának hallgatására (115.); vö. Januszky „az olvasást csak mímeli (…) egy nem létező nyelven olvasott” (117.).

39  Ez a variatív ismétlés parodisztikus színezetet ad a keresett recept címének, ráadásul az alcímben szereplő „változatok” értelmét is bővíti, amennyiben az nem csak a történetelemek, motívumok variációját előlegezi ily módon, hanem az írott világ (Mox-féle könyv, a Burszen kisasszonynak fölolvasott szövegek, valamint Korkodus feljegyzései) és a nem-írott világ viszonylatát is variációkként, vagyis különbségekként, elhatárolhatóként, ugyanakkor egymást áthatóként mutatja meg.

40  Az ún. gasztronómiai irodalmi hagyománnyal teremtett bonyodalmas konnexiók kibontására itt sajnos nincs mód. Lőrincz Csongor ez irányú megjegyzése:
„(a) könyvben olvasható receptek alkalmazásának leírása ironikus, akár önparodizáló beszédmódot és hangnemet működtet – afféle pastiche-jellegű átírásként, transzformációként, „ironikus hipertextus”-ként, rájátszásként a klasszikus-modern magyar elbeszélő próza esztétizáló és szublimáló nyelvi képleteire (Krúdynál és Kosztolányinál).” Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás, i. m. 94–95. Mindezeken túl az evés (főzés, étellel kínálás) kompenzáló, vigaszt jelentő, a vendégbarátságot erősítő, az ellenségességet tompító motivikus összefüggése felvetheti a Verhovina hommage-jellegét  A funtineli boszorkány vonatkozásában is. Sőt Eronim Mox szakácskönyve, amely a főzésre, a természettel való anyagcsere technikájára, s ekként programozhatóságára vonatkozik, felidézheti az erdélyi konyha fontos művelődéstörténeti forrását, Bornemisza Anna 1680-ból való szakácskönyvét is. A nevezetes könyv (Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból, szerk. Lakó Elemér, Kriterion, Bukarest, 1983) maga is egy fordítás: az 1581-ben Frankfurtban megjelent Rumpolt-féle Ein new Kochbuch Keszei János általi magyarítása a fejedelemasszony számára. „A szakácskönyv több, mint ételek-italok leírása. A háztartás vezetését, a gazdaság irányítását és a társasági élet eseményeinek szervezését legalább annyira segítette ez a gyakorlati tanácsokat nyújtó mű, mint a főzést. A szóban forgó könyv lefordításával a mindennapok során kiválóan hasznosítható módszertani útmutatások és az egyes fogások elkészítéséhez szükséges technológiák gyűjteménye került a fejedelemné kezébe.” Ambrusné Kéri  Katalin: Bornemisza Anna „mindentudó” szakácskönyve, http://real.mtak.hu/58837/1/11_EPA00011_iskolakultura_1997-2. pdf

41  Bodor,  i. m. 192. A regény egy korábbi szakaszában az elbeszélővel, Adammal szót váltva Korkodus tesz tanúságot arról, ahogy egy felhő „rajzolja ki” az N-et:
„Alighogy a lajtosok elmentek, a völgy fölé a Medwaya ormai felől egy N alakú felhő érkezett. Pont olyan, mint amilyet megálmodtam. Abból hull ilyen szépen.
Azt nem láttam. És ha nem haragszik, még sosem láttam N alakú felhőt, én el sem bírom elképzeli (sic!), hogy egy N alakú felhő milyen lehet.
Hát olyan, mint egy nagy, égre vetülő, rojtos N betű. Azt jelenti: Nikita.
Nikita az Eronim Mox meséskönyvében, és egész Verhovinán a halál neve.” (145.) Korkodus az álommal és a meséskönyvben olvasott „kóddal” kapcsolja össze a csak általa tapasztalt látványt, s értelmét általánosítja, amint „egész Verhoviná”-ra kiterjeszti. Ő az a szuperolvasó, aki minden más szereplőnél és – mint látjuk – az elbeszélőnél is (aki nem látta az égi jelenséget és el sem tudja képzelni) többet tudván tesz tanúságot Verhovina olvashatóságáról, avagy a halál(a) eljöveteléről. A könyv érvényességéről Adam később ellentmondásosan nyilatkozik, a Kotzofán pópán kirajzolódó N betű ilyetén értelmét – a halál általi megjelöltségét – például megerősíti: „A pópa zubbonyán, melle tájékán, mintha csak a rávetülő fény játéka lenne, nagy ezüstös N betű világít. (…) Bizony. Az N azt jelenti: Nikita. Nikita pedig mifelénk a halál neve. Mondhatom, kár, hogy nem olvasta Eronim Mox szakácskönyvét. Amikor az emberen a melle tájékán vagy a lapockája fölött egy nagy N betű kezd derengeni, mintha madártollból vagy ezüst bárányfelhőből lenne, az neki az élete utolsó napja” (176–177.)

42    Bodor,  i. m. 218.

43    Az idézet-részlet egy jóval korábbi passzussal kerül kötésbe: a „hontalan madarak” (vö. a madarak már említett szó szerinti és metaforikus előfordulásaival!) a Nika Karanika „kék selyemköpenyén” figuráló madarak megelevenülései: „melyre fényló fonallal szálldosó madarak, pintyek, süvöltők, kenderikék és cinegék voltak hímezve, ha kicsit hunyorgott az ember, úgy nézett ki, mintha nem is varrva lennének, hanem körülötte lebegnének.” (71.)

44  A következő bekezdésben a „boldogság nyála” árad el Adam tagjaiban! (237.)

45  Vö. „Azóta én is az egykori Czervensky házban lakom, és éjjelente, amikor néha Anatol Korkodus bősz horkolása elcsitul, a Czervensky-féle didergő porcelánok hangját hallom bolyongani a falak között.” (67.)

46  Bodor,  i. m. 236–237.

47  Bodor,  i. m. 74.

48  A Sinistrához hasonlóan a Verhovinában is jellemző a sokfajta módon megnyilvánuló írás: Korkodus például hol egy darab kartonra szénnel ír (62.), hol meg izzó késsel deszkába (67.), Pochoriles fogadós színes krétával palatáblára (63.); Nika Karanikának kézfejére tetoválják a nevét (70.); a jelek írásához nem kell humán ágens: „Ha valaki álmában, vagy akár fényes nappal valóságában, mégha egy villanásra is megpillantja közelében, vagy akár az égen felhők között látja villózni ezt a jelet, az mormogjon el egy szép fohászt, mert vége, letelt az ideje.”( 193.); l. még a jelhagyás groteszk Ottlik-allúzióját: „valaki a szaros ujjával egy olyan fordított N betűt kent a budi deszkafalára.” (194.)

49  Bodor,  i. m. 149.