Pénzes Tímea: Visky András Kitelepítés című kötetéről

(tanulmány)

A LÁGERSEMMI

Kivételes alkotás, mondanivalóját, megfogalmazását tekintve egyaránt. Minden sorában emberi. Egy megrázó családtörténet, tele szeretettel. És a szerző ezt a szeretetet cizelláltan és érzékenyen át tudja adni. Befogadhatóvá tudja tenni. Jól kézen tud fogni. A szereplőkkel együtt lélegzünk a könyvben, a jól belakott semmiben, a mindentől megfosztottak semmijében.

Hogy mi minden kihozható ebből a semmiből, jól példázza a könyv. Mi mindennel megtölthető a semmi. Mennyi minden felfedezhető benne.

A semminek sok arcát megismerjük: „ez a semmi bőven elég nekünk, több életre való feladat, magyarázza Anyánk, tartsunk össze már ezért is, ebben a tágas lágersemmiben” (209). Ebben a semmiben ott vannak az egymást támogató és biztató, túlélésért küzdő családtagok, akik együtt maradhattak, biztonságot nyújtó szeretetben. Akik ellenkező előjellel vagy értelemmel képesek felruházni a semmit. Ha ez nem képzavar…

Még abban a mondatban is, hogy „féljünk együtt” (32), az együtt a hangsúlyos.

Visky egyes és többes szám első személyben írta meg a hetedik gyermek szemszögéből saját élettörténetének egy szeletét, konkrétan a koragyerekkorát, amelyet a – többszörös – fogság fémjelzett: „az anyám tejével mindenesetre anyámat meg a fogságot, a sajátomét meg különösképpen az apámét szívtam magamba” (379). Ők „a tudatlan kicsik, akik csak a fogság nyelvét beszéltük” (105). A pöttöm kisfiúnak a fogság az élete, amiről nem tudja, hogy fogság, mert nincs szabadságtapasztalata. (A későbbiekben rádöbben, hogy a fogság úgy tud szabaddá tenni, ahogy a megalkuvás sosem, illetve az ember a börtönben tud igazán szabad lenni.) Az elbeszélőnek, a legkisebbnek semmilyen viszonyítási alapja nincs, mivel nincsen számára semmi más a semmin kívül. Ez a valósága és ebben az egyetlen lehetséges valóságban kell boldogulnia. Ez a semmi a mindene.

De lássuk, miről szól a történet! A lelkész apát a kommunisták megkínozzák és börtönbe vetik, a hétgyerekes családot kilakoltatják, mindenüket elkobozzák, kényszermunkával járó kényszerlakhelyekre deportálják.

A tartalmi leírás azt sugallhatná, hogy a gyötrelem és a szenvedés könyvét tartjuk a kezünkben, ám korántsem.

Ez az egymás és Isten iránt érzett szeretet könyve.

Arról olvashatunk, hogy a semmi kiés megtölthető. A mindennapi történésekbe és az egymásba való kapaszkodás átsegít a nehézségeken.

Sallangoktól, haragtól, gyűlölettől mentes gyermeki nézőponttal szembesülünk, amely kiegészül egy nála sokkal többet tudó narrátor szempontjával, a gyerekből felnőtté lett férfiéval, aki többek közt elmeséli szülei megismerkedését, a fogságba kerülés előtörténetét és mikéntjét, majd végül a katonaéveit.

A semmi mindig más formában kíséri végig a család életét: már ott leskelődött szüleik megismerkedésének kapujában is, amikor összekötötték az életüket és elindultak a „legtökéletesebb semmibe”, amikor még nem sejtették, milyen „az odatartozás roppant bonyolultsága és boldogsága” (47).

És jelen van a sokévnyi megpróbáltatás után is, amikor Apjuk kiszabadul, „elindult hát ő is a semmibe, mert hol máshol találhatna meg bennünket, ha egyáltalán élünk még valahol, mint a semmiben” (386).

A semmiben, ami nem töltheti be szereplőink lelkét, mert szereplőink lelke mással van tele. Nincs számára hely.

Ebben a semmiben az idő is másképp zajlik. Az éveket felölelő időszak pillanatként is felfogható, Ézsaiást idézve: „egy rövid szempillantásra elhagytalak, de most nagy irgalmassággal összegyűjtelek” (373).

POZITÍV  LÁTÁSMÓD  ÉS LÁTTATÁS

A kötet üzenete, hogy megtalálhatjuk a rosszban, amiből bőven kijut, a jót. Ne görcsösen akarjuk, hiszen úgy képtelenség, hanem egyszerűen azért, mert ott van körülöttünk. Csak meg kell látni. Mert a lágerlét is kecsegtet jóval, vagy legalábbis lehet hozadéka, például „az első lágernek (…) köszönhetjük mindannyian a román kettőshangzók tökéletes ejtését” (62).

A kötetet olvasván számtalan költői kérdés megfogalmazódik az emberben: Általános vagy különleges emberi adottság elfogadni a szélsőséges élethelyzeteket? Hozzá lehet ilyesmihez szokni, edződni, sőt meglátni benne a jót? Csak a hozzáállásunkon múlik, sikerrel járunk-e? De min múlik a hozzáállásunk? És ha meglátjuk a jót, milyen formában fogalmazható meg? Mi választjuk meg, hogyan írunk róla, vagy eleve kódolt bennünk a leírás módja?

A könyv témáját illetőleg valahol a semmiben vagy a sötétségben kellene lennünk, de a mindenben és a fényben vagyunk.

Mert a semmi tulajdonképpen „csak” körülöttük van, a kontextust jelenti, sőt azt sem feltétlenül. Az összetartás, a többi nincstelen irányából érzett szolidaritás legyőzi a semmit. A fő történetszálba ugyanis más szereplők története is belefonódik, akik szintén képesek meglátni a jót és képesek emberként működni. Például a gödörlakó Grüber híven őrzi felesége és gyermekei, meg a többi ember csontját a feltámadásig, Tereza önként megy a lágerbe a szerelme után, akár a családot segítő, a láger területén „illegálisan” tartózkodó Nényu, akinek nem lenne kötelessége, hogy velük tartson, de nem tehet másként.

A mostoha, barátságtalan körülmények közt is fennmaradnak az emberi gesztusok. Amikor vendég érkezik a gödörházba, Ferenc testvérük „egy gyönyörű szárazbogáncs-csokorral” fogadja (93).

És amikor arról beszélnek, hogy hány telet élhettek meg és hány ujja fagyott le Nényunak, Nényu kijelenti: „én csak a derű óráit számolom” (213).

A bizakodás és az emberi szó melegséget ad. Eleséget. Ahogy a szerző fogalmaz: ha nem volt mit enni, akkor újabb ének vagy újabb történet következett (239). Anyjuk Apjukról mesélt vagy felolvasott a Bibliából.

És hazakerülésükkor sem apadnak a szeretettörténetek. Például a lépcsőjüket építő férfinak és feleségének a száműzetésben mindene lefagyott, ámde „vágyak és jövő nélkül élnek soha nem fogyó szerelemben” (370).

Visky mondataiból a kötet minden oldalán emberség sugárzik, ahogy az anya és a gyerekek kitartanak az embertelen lágerkörülmények között. De ott vannak egymásnak és egymásért, saját és apjuk szabadulásában bizakodva.

Lelkükben a remény. És kezükben a könyv: „nekünk az a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást” (263).

Az emberi kegyetlenségben és kietlenségben szépet meglátó, a szépségre kihegyezett látásmód azonban nem takarja el a rosszat és a kínt sem (Anyjuk egyre gyengül, nem kímélik őket a betegségek, van tetű, skorbut, rüh, hastífusz stb.), de a szerző nem engedi hangsúlyossá válni.

A pohár mindig legalább félig tele van, ha nem hiányzik belőlünk a szeretet, mondhatnánk. Nem is gondolnánk, mi mindennek lehet örülni. Bravúros gondolatmenet érhető tetten azon a ponton is, hogy a lágerből a börtönbe jutna az elsőszülött Ferenc: „ha megszökik a lágerből (…) börtönbe zárják, és még egy cellába is kerülhet Apánkkal, jó neki, gondoltuk irigykedve” (329). (Hasonlóan pozitívnak tekinthető látásmód köszön vissza Faludi György vagy Kertész Imre egyes műveiben – a kötetet egy Kertész-idézet „vezeti be” és a szerző a doktori disszertációját Kertész Kaddis című könyvéről írta).

FILOZÓFIAI  ÉS VALLÁSI  ÁTITATOTTSÁG

Ebben a miés én-szempontú elbeszélésben az Anya és az Apa, Nényu és a gyerekek szempontján túl Isten feltételezett gondolkodásmódjába is bepillantást nyerhetünk – aki szintén az életük és egyben a kötet egyik főszereplője. A szereplők egész életét végigkíséri a Szentírás, erőt ad, reményt nyújt, párhuzamos történeteket vonultat fel. Pontosabban párhuzamba állíthatókat, hiszen a párhuzam felfedezésre vár. Például az egyiptomi fogsággal.

Hitük dinamikus, kérdéseket felvető, gondolkodásra serkentő, erős.

Isten több szempontból és formában jelenik meg, szinonimáiban bukkan fel a lapokon, pl.

Magasságban Lakozó, Egyedül Hatalmas Isten, a Szentírás pedig többek közt egy helyütt szent forgatókönyvként. A szereplők Isten létéről és nemlétéről, létezni vagy nemlétezni vágyásáról, gyengeségéről vagy gyávaságáról polemizálnak felnőtt és gyermeki szemmel. Isten az egyik legfontosabb szereplő, többek közt azért is, mert őbenne van a legkisebb gyermek bizodalma, hogy egyszer találkozik az édesapjával.

A szerző a hit kérdését filozófiai mélységekben közelíti meg. Megnézi és láttatja a dolgok színét és visszáját.

A nagyobb gyerekek kérdéseket tesznek fel a körülöttük tapasztalt világgal kapcsolatban. Ki találta ki a lágereket, Isten?, kérdezi Ferenc, az elsőszülött, „az embertelenség az ember műve”, feleli Anyjuk, „akkor viszont az embert mégsem a Jóisten teremtette” (214), de tovább csűrik-csavarják a kérdést, hogy „akkor viszont Anyánkat mégis ki teremtette?” (217).

Számos megállapítás sorakozik a könyvben Istenről, meglepő megközelítésekben is. Lássunk néhányat: „nincs Isten, vagy ha van, nem mindig létezik” (26), „a Mindenható nem lenni is tud” (100), „Isten nyilvánvaló létezése és egyértelmű nemléte között húzódó pengevékony ösvény” (222), „Gagarin visszajött, kijelentette, hogy nincsen Isten” (…), „lehet, hogy pont ez az űr nincs, hanem csak a valami van, és benne a valaki (…) és az is lehet, igen-igen, hogy az űr nem ott kívül van” (22), „Isten ellenben névtelen, az isten szó egyszerű munkakör leírás” (99), „Isten nem hal ki sem a férfi, sem a nő mögül, kivéve azt a Nietzsche nevű férfit” (99). Isten a Párt szemében kisdiák, aki megbukott, akit kicsaptak, akinek az ellenőrzőjében gyűltek az igazolatlan hiányzások (268). Isten a gyerekek számára „idegenmagyarul beszél” (valázik, lőnpedigezik, mikoronozik) (170).

Fenomenális gondolattársítások sorjáznak a lapokon, az Ónán-Thámár történet kapcsán például megjelenik, hogy „akkor még jó formában volt az Örökkévaló” (184), és ő maga is szóhoz jut a narrátor révén: „most éppen rendezői tanfolyamokra járok a megtébolyodott Ezékiel próféta színházi műhelyébe, az utolsó nagy dobásomra készülök, az egészen jól sikerült feltámadás és a Lélek nagy hatású pünkösdi tűzijátéka után elért engem is a nagy válság” (335).

Kiderül, hogy „szereti az extrém helyzeteket” (287), ha egyszer lágerbe vetette őket, ahol a helyi paradicsom szögekkel védett és csak a Pártnak van bejárása. (Érdemes összevetni Kertész alábbi mondatával: „Isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg”).

De bármennyi és bármilyen formában jelenik is meg, a legeslegfontosabb: nagyon élő és emberi az Istenük. És szerető. És kapcsolatuk kölcsönös, inspiráló, impulzív. Amikor Anyjuk nevet, akkor Isten is nevet, de Istennek „nincs saját nevetése, csak az ember nevetését bírja nevetni, és ebben örömét leli” (399).

Isten párhuzamba is állítható: az Örökkévaló sem bír meghalni, akárcsak gyengélkedő Anyjuk (289) és Apjukról sem tudják, hol van, de mindenütt jelen van nekik (209).

ERKÖLCS,  BŰN ÉS  BŰNHŐDÉS

Az a kérdés fel sem merül, hogy az ember a kintmaradást és a megszokott életet válassza, hiszen az egyébként sem lehetne megszokott, ráadásul megalkuvással járna.

Visky képes arra, hogy ne pazarolja idejét, erejét, szavait a rosszra, azt csak mintegy köretként említse, aminek kontextusában ki tud bontakozni mindaz, ami nem rossz.

A rendszer kiszolgálói, a diktatúrát támogatók, a parancsot teljesítők vagy önként kínzók, a besúgók, a Securitate-tagok semmijéről ezáltal nem tudunk meg sokat, csak hivatalos iratokból és parancsokból, hiszen az elszenvedők, a mi szereplőink sorsa a hangsúlyos. Az ő lelkük érdekel minket. A másik oldalról annyit tudunk meg, hogy úgy kínozzák Apjukat, hogy sikolyától elapad a tej. A legkisebb gyerek tejét vette el a rendszer. „Nem anyám választott el magától, hanem a kommunisták választottak el tőle” (25). És amikor – egy kis jóindulattal – más kilakoltatottak szépen berendezett lakását is elfoglalhatnák, a rendszer kiszolgálói a pincébe toloncolják őket.

De nem törnek meg. Kitartanak. Hitben és szeretetben.

És ez az, ami minden lapot átitat. Ami átível Anyjuk és Apjuk börtönés lágeridőszakán. Ami átöleli őket, ami megágyaz nekik. Ami Isten és népe közt is fennáll, hiszen a válasz arra, hogy: „miért nem cseréli le a Mindenható az ő népét?” és „miért nem cseréli le a nép az ő Istenét” (15), szintén ugyanez.

A szerző nem teszi fel a kérdést, hogy milyen bűne van egy kisgyereknek, hogy ilyen helyen kényszerül élni, de dokumentumok formájában közli a Párt álláspontját. Árthat a rendszer ellen. Bomlaszthatja. Veszélyezteti a népi demokráciát. Ezért kell gödörben és kényszerszállásokon laknia.

Persze nyilván szülei bűneiért bűnhődik, amelyek közel sem bűnök. De mindenkinek más a bűndefiníciója. A Párt felfogása szerint erőszakot tenni és ölni nem bűn, legalábbis elfogadhatóbb, mintha egy lágerparancsnok udvarol vagy szerelembe esik (94).

TÖRTÉNETALKOTÁS  A TÖRTÉNTEKBŐL

Ha az ember a könyvben leírt megpróbáltatásokon megy keresztül, az elsődleges szempont, hogy túléljen. Szavakba foglalni a megpróbáltatásokat, a nagyon kora gyerekkor eszméléseit – a már említett pozitív és gyermeki látásmóddal, ám egy felnőtt szókincsével, egy érett író tehetségével részleteiben és árnyalataiban szemléltetni a történteket, azonban nem kis kihívás. Hiába van történetünk, ha nem tudjuk (jól) elmondani.

De csak az foglalhat szavakba, aki túlél. Az fogalmazhatja meg, az tudósíthat, az adhat jelentést vagy értelmet a történteknek.

Már a lágerben megmutatkoznak a narrátor, a legkisebb testvér íróvá válásának jelei: „olyan történetet is meghallok, amit soha senki nem mondott el, nem találom ki egyiket sem, esküszöm”. És ő, aki a szavait fogságban sajátította el, később eltöpreng: „Lehet, hogy a szavaknak és mondatoknak egyedül a láger ad értelmet” (368).

A testvérek felteszik a kérdést: „mégis mire valók a vége-hossza nincs történeteid?” (176). Arra, hogy fennmaradjon a múlt, válaszoljuk mi, és ilyen megrendítően szép formában újra/át/élhessük.

Történet a történetben Nényu története, akinek „nem volt története, amikor bekopogott hozzánk”, tudjuk meg, ám „belekerült abba a történetbe, amelybe mindig is vágyott” (32), és neki is lett története, vagyis „maga a történet fogadta magába”. Egymásra talál ember és történet. Beteljesítik egymást.

A lágersemmiben az embernek nincs semmije, de története van. És fontos, hogyan éli meg: „semmink nincs, csak a történetünk” (…) „erre kell vigyáznunk és ezt kell gazdagítanunk valahogy” (104).

A történetük pedig az összetartás és összetartozás, a Biblia, a bibliai történetek egyfajta megismétlődésének átélése.

APAKERESÉS

Az apahiány és az apakeresés motívuma végigvonul a könyvön. Az apahiány azonban apajelenlét, a hallott történetekből, mozaikokból, elképzelésekből kibontakozó apaelgondolás.

A narrátor az apját látja a lágerbe betérő juhászban. A foglyokat szállító hajón, ahol sok-sok fogolyapa utazhat (181). Őrködik a barakk előtt, hogy ő lássa meg elsőként, ha érkezne (235).

Elképzeli, ahogy „huszonkét éven át ül egy vaságy szélén” (277).

Milyen asszociációk kötődnek hozzá? „az apa szóról a börtön jut eszembe” (150). Anyja úgy fogalmaz: biztosan él, „csak azt nem tudjuk, milyen halmazállapotban” (160).

A gyermek szeretné levenni apja válláról a terhet, vagy osztozni terhében, hogy testvéreivel üljék le helyette a büntetést.

De elsősorban szeretné kézzelfoghatóvá tenni.

Különbözőségek és hasonlóságok alapján próbálja őt elképzelni, például az említett Apa-Isten mindenütt jelenvalósága és sehol nem levése formájában, vagy népmesei prózabeszédben:

„Apánk is, aki pedig hol volt, hol nem volt, leginkább persze nem” (95).

És egy költői kérdés is idekívánkozik: behozható vajon a lemaradás, amit a kimaradt évek hagytak?

ELLENTÉTPÁROK ÉS PÁRHUZAMOK

A körülmények kegyetlensége a szöveg szépségében testesül meg, és ez az ellentétpárokból építkező elbeszélésmód a könyv egyik sajátossága. Amikor Nényu hozzájuk sodródik és végleg öszszeköti a családdal az életét, azt mondja Apjuk: „nincs hatalom, amely arra kényszeríthetne, hogy velünk éld le az életedet, és nincs hatalom, amely elszakíthatna téged tőlünk” (19).

A párhuzamokra és ellentétekre épülő világ erőteljesen jelen van akkor is, amikor Anyjuk elveszítette a hitét: „majd csak megtalálom, ha megtalál, gondolta, amikor meg rátalált Anyánk a hitére, a hite meg Anyánkra, nem is hasonlított arra, amit elveszített, Anyánk sem, meg a hite sem”.

Ezen a megközelítésen alapulnak az alábbi idézetek is: a „hazaárulással vádolták őket a hazaárulók” (313), „én az evilági létben nem hittem” (382), „az igazi kérdéseket az eleve létező válaszok szülik” (407), vagy amikor a hatodikkal lett Anyjuk várandós, az orvos kérdésére ezt felelte: „nem én tartom meg őt, doktor úr, hanem ő tart meg engem” (39).

A KISEBBSÉGI  LÉT  KITAPINTHATÓSÁGA

A kisebbségi létbe ágyazottság jól szembetűnő Visky könyvében, a román nyelv szerves részét képezi a szövegnek. A kötetben több formában előfordulnak a román kifejezések, hiszen a hivatalos teendők az állam nyelvén zajlanak. Ez több formában történik: a román kifejezés megelőzi a magyart, vagy fordítva, van vagy nincs fordítás – jelentésük a kontextus vagy körülírások segítségével felfejthető. Például a szerző a Depresiunea Transivanieri román fejezetcímet később magyarázza meg, bár maga a szókapcsolat kikövetkeztethető, de nyilván plusz jelentésekkel ruházza fel. Vagy más mondatrészekkel pontosít: „a földből kiálló, félszuterén colibákat, végül a vert falú bordeiokat” (88). A szövegben szereplő idegen elemek dőlt szedéssel szerepelnek, de ahol a köztudatba beépült reáliaként ítéli meg őket a szerző, normál szedéssel maradnak, pl. demeré, duba (364).

Ragozásuk is vegyes képet mutat, a szövegkörnyezet függvényében, pl. a bozgorok, migratorii, pungás domnule (336).

A szereplők neve hivatalos iratokban, megszólításokban románul fordul elő. De a szerző továbbgondolja a lehetőségeket, és játékosságot visz a lágerlétbe. Ha már két nevük van, lehet három is: a gyerekek fedőneveket adnak egymásnak, melyek jelentésével nem igazán vannak tisztában (Kaszten, Sublót stb.).

A kétnyelvűség érzékeltetése románra fordítás során nyilván kihívás elé állítja a műfordítót.

NYELVEZET –  METAFORIZÁLTSÁG  ÉS SOKSZÓLAMÚSÁG

A szöveget átszövik a költői képek, amelyek versekben is megállnák a helyüket (a szerző otthonosan mozog drámában, lírában, prózában egyaránt, és több műfajban is feldolgozta a témát). Amikor a nagyszalontai Securitate beidézi meghallgatásra az Apjukat, Anyjuk színtiszta versbeszéddel válaszol: „egy kondulás, ennyi marad belőled nekem” (26), vagy európa az egy apaszó, szomorú szó, mint a manna (381). Az emberi szervekre lebontott térkép is egy nagy metafora: „a vastagbél sötétbarna hegylánca” (335), akárcsak egy megkínzott ember hátának szörnyű tájképe: „egymásba csavarodó vadhúsvonulatok” (59).

A szerző hasonlatai hol emelkedettek, pl. „óarany színűnek tudja látni az őszt” (321), hol mosolyt csalnak az arcra: „csak ne utálna, mint a szarba szökkent varangyot” (337), és még szójáték is előfordul: vallássérült (66).

A szerző humort és iróniát is bele tud csempészni a szövegbe: a pilóta Nadia, akinek Exupéryvel is van közös fényképe, megdicséri, milyen jól neveltek a gyerekek, mire az anya úgy válaszol: „hiszen van gyerekszobájuk”, csak épp kilencen laknak benne – a földbe vájt gödörszobában (212). A kántor például rögtön elalszik a templomban, „úgy hatott rá a szent szöveg, mint egy rögtön ölő méreg” (401). És helyet kap ebben a realitásban a viccelődés és az ugratás is. Le az aggyal, mondogatta Anyjuk, és élcelődnek, hogy nincs minek lemennie, mert nincs a legkisebb gyermek fejében semmi (397).

Tovább elemezhetnénk ezt a mesterművet stilisztikailag, tematikailag stb., hiszen példáin nagyon jól szemléltethető, hogyan képezhetünk metaforákat és ellentétpárokat, de ha csak ilyen egyszerű lenne, hogy tudjuk az összetevőket és a praktikákat! Itt a csodálatos gazdag belső élet vetül ki a lapokra. Több száz oldalon át ilyen megragadó tartalmi, filozófiai, élettapasztalati mélység, egységes hangnem, ábrázolásmód és színvonal ritka tálentumról ad tanúbizonyságot.

Egy ilyen alkotás a lélek műve. Nem költői alakzatokból, hanem elsősorban lélekből áll. (Gondolatmenetében még a csavaros erdélyi észjárást is felfedezni vélem.)

ÖSSZEFOGLALÁS  ÉS VÉGSZÓ

A szerző szemléltet, láttat, maga mellé veszi az olvasót.

Megmutatja neki a semmit, hogy az olvasó is átélhesse. Azt a sokféle semmit, ami különféle élethelyzetekben az ember körül ólálkodhat. A lágersemmit és a felszabadulás-kiszabadulás semmijét: „vándorolhattok megint a semmibe” (336), „mintha eddig tartott volna a forgatás” (353).

És másfajta semmi jelenik meg a könyv végén, ahol a katonaság taszítja az elbeszélőt egy uniformizált semmibe.

De hova mehetünk a lágerből, a börtönből? Lágerből a börtönbe és börtönből a lágerbe?

Vagy, ahogy a bánáti gazdák, akik, miután megépítették a kényszerlakhelyeket, „hazamehettek a maguk szétdúlt semmijükbe” (88)? Akiknek „még az egykori történeteik is felismerhetetlen darabokra hulltak” (91), mondja Grüber, a csontgyűjtő, Isten könyvelője.

A semmiből a semmibe.

De valójában lecserélhetnénk a semmit a mindenre: mindenből a mindenbe.

Hiszen ott voltak egymásnak, egymásért, és végül egyesül a család.

A mondatok mintha a kezdet és a vég bizonytalanságát szimbolizálnák. Nem kezdődnek nagy betűvel és nincs pont a végükön, hiszen ezek a történetek befejezetlenek, nincs elejük és végük, legfeljebb keretbe foghatók. Időés könyvkeretbe. Nagyon szép nyelvi, formai, szerkezeti keretbe. Ahogy a könyv egyik hasonlata megfogalmazza: „olyan szép volt, mintha benne öltött volna testet szülőfaluja minden gazdagsága a még elmondatlan és már elmondhatatlan történeteivel együtt” (93). Sok elmondatlan és elmondhatatlan történet rejlik még a szövegben, de éltet a remény, hogy a szerző minél többet elmondhatóvá formál.

(Visky András: Kitelepítés. Budapest, Jelenkor, 2022)