Kosztrabszky Réka kritikája Ridley Scott Napóleon című filmjéről
Kép: ign.com
Bizonytalanságot és félelmet
Ridley Scott a középkori Franciaországba tett kitérő (Az utolsó párbaj, 2021) után visszatért első nagy sikerű filmjének (Párbajhősök, 1977) történelmi időszakába, a 18. századba. Ezúttal azonban nem pusztán a napóleoni háborúk világát idézte meg, hanem főhősévé tette a korszak névadóját, a világtörténelem egyik legismertebb alakját, Napóleon Bonapartét. Az angol direktornak nem volt könnyű dolga, hiszen az ellenfelei által „korzikai szörnyként” emlegetett, mára kulturális ikonná vált hadvezérről és politikusról számos filmes alkotás született, nagy kérdés tehát, hogy az övé miben és mennyiben tud újat nyújtani.
Scott nem a francia császár életútjának megfilmesítését tűzte ki célul. A forgatókönyvet jegyző David Scarpa elsősorban azokból a történelmi eseményekből inspirálódott, amelyek Napóleon britekkel folytatott évtizedes harcának fontos állomásai. Nem véletlen, hogy a film éppen az első jelentős hadi sikernél, Toulon ostrománál veszi fel a fonalat; ennek során a királypárti felkelőket a brit flotta támogatta, amely az akkor még fiatal tüzérszázados vezényelte ágyútámadás miatt kénytelen volt megfutamodni. Az alkotók tehát a francia-brit szembenállás vezérgondolatára fűzték fel az általuk szelektált eseményeket, így az sem meglepő, hogy a filmben „Európa kertjeit” feldúló élősködőnek nevezett, démonizált Napóleon végül az európai összefogás főalakjaként megjelenített brit Wellington tábornok vezette szövetséges erők seregétől szenved megsemmisítő, végleges száműzetéshez vezető vereséget a waterlooi csatában.
A film elsősorban a címszereplő megalomániás oldalát domborítja ki, miközben az uralkodásához kötődő pozitívumok (például a zsidók emancipálása, különböző reformok véghezvitele vagy a Code Napóleon) említés szintjén sem kerülnek elő. Sőt, Scott rendezése, vélhetően a francia-brit konfliktusra fókuszáló cselekmény miatt, Napóleon európai országokkal folytatott háborúinak (utó)hatásaira (német és olasz egységmozgalmak megerősödése, a lengyelek függetlenedési törekvéseiben játszott szerepe, Brazília függetlenedése Portugáliától stb.) még az epilógusban sem tér ki. Nem boncolgatja a felemelkedéséhez vezető okokat sem, legendás karizmájának még a szikráját sem villantja fel, inkább szánalmas személyiségű tömeggyilkosként láttatja őt, aki a Vendémiaire 13-i lázadás során ágyúval lövet a fegyvertelennek ábrázolt felkelőkre, az austerlitzi csatában pedig a befagyott tavon át menekülő osztrák és a porosz csapatok jelentős részét küldi hullámsírba azzal, hogy ágyúgolyókkal löveti szét a tó jégpáncélját.
Az alkotás meglehetősen egydimenziósan ábrázolja a címszereplőt. Soha nem látjuk például olvasni, operába járni, holott történelmi tény, hogy egy alkalommal épp az operába menet próbáltak ellene robbantásos merényletet elkövetni. Scott Napóleonja nem tanácskozik reformokról, egy háborúzással elfoglalt megalomán hadvezér, aki semmitől sem riad vissza a győzelem érdekében. Jól példázza ezt az az igen megmosolyogtató, Egyiptomban játszódó jelenet, amelyben ágyúval lövet a piramisokba, hiszen köztudott, hogy az egyiptomi hadjárat nemcsak hódító hadművelet volt, hanem egy kulturális expedíció része: a felvilágosodás eszméi iránt elkötelezett Napóleon tudósokkal, mérnökökkel és művészekkel dolgozott együtt az ókori Egyiptom történelmének feltárásán (a megmozdulás egyik legnagyobb sikere a hieroglifák megfejtéséhez szükséges rosette-i kő megtalálása). Éppen ezért felettébb elhibázottnak és merésznek hat az a Scott által vehemensen védett alkotói húzás, mely a címszereplőt egy olyan alakként láttatja, aki a gyors győzelem érdekében szándékosan kárt tesz a 40 évszázad történelmét megtestesítő piramisokban.
A film a francia császár Jozefinához fűződő kapcsolatát is szélsőségesen ábrázolja, a valósághű emóciók helyett a groteszk érzelmi függés színrevitelével beszéli el. A forgatókönyv ebben a tekintetben is az alkotói koncepcióhoz igazítja a történelmet: a filmbéli Napóleon hűtlen felesége miatt hagyja félbe az egyiptomi hadjáratot, azért szökik meg Elba szigetéről, hogy láthassa egykori, betegeskedő kedvesét, akinek halála hozzájárul többek között ahhoz is, hogy seregét esztelen módon a többszörös túlerőben lévő hetedik koalíció ellen vezeti Waterloonál. Jozefinához kötődik a melodramatikus zárlat is, melynek során a bukott császár az ő hívószavára távozik a túlvilágra. Egyébként Jozefina alakja talán még Napóleonénál is egysíkúbb. Noha a császárné a művészetek pártfogója volt, öltözködésével divatot teremtett, botanikusok és kertészmérnökök segítségével rózsakerteket hozott létre, sőt egy róla elnevezett rózsafajta nemesítése is a nevéhez kötődik, filmbéli alteregója céltalanul jár-kel a világban, üres tekintettel bámul maga elé, s önálló tettei kimerülnek abban, hogy szeretőt tart.
Joaquin Phoenix és Vanessa Kirby nem bizonyultak szerencsés szereplőválasztásnak. Kétségtelen, hogy kiváló színészek, de az egydimenziós alakábrázolása miatt nem sok lehetőséget kaptak a kibontakozásra. Ráadásul az 50 felé tendáló Phoenix meglehetősen komikusan hat a 24–36 éves Napóleon szerepében. A közte és Kirby közti majd’ 15 év korkülönbség nemcsak szembetűnő, hanem ironikus is, hiszen a valóságban Jozefina 6 évvel volt idősebb a férjénél. Érdekes, hogy Scott eredetileg a Kirbynél is fiatalabb Jodie Comernek szánta Jozefina szerepét, aki végül az egyeztetési problémák miatt nem vállalta a felkérést.
A film egyik legfőbb erősségének egyértelműen a vizualitás tekinthető. A festményeket idéző beállítások és a monumentális csatajelenetek egyaránt lenyűgözők, még ha utóbbiak esetében az angol direktor a történelmi hitelességet egyértelműen alárendelte a látványnak. Az alkotás remekel a feszültségkeltésben is: mind a csatákat megelőző történések, mind a seregek összecsapását előkészítő pillanatok jól kivitelezettek. Képi világában Az utolsó párbajhoz hasonlóan túlnyomórészt a szürkés-kékes tónus dominál, ami összhangban áll a háborúra fókuszáló cselekménnyel, a filmben megjelenített csaták zord időjárási viszonyaival. Szintén jól aknázza ki és állítja a szereplői érzelemábrázolás szolgálatába az alkotás a fény-árnyék játékot, például az arcokon, viszont ennél sikerültebb rendezői megoldásra nem találni példát. Hacsak nem számítjuk ide az alkalmankénti furcsa zeneválasztásokat, igaz, az anakronisztikus filmzenék használata az elmúlt évek kosztümös-történelmi filmjeinek/sorozatainak egyik bevett fogásává vált, így már nem hat különösebben szokatlannak vagy eredetinek.
A Napóleon a címszereplő alakjának kisszerűvé és ördögivé formálásával egy konvencionális, hollywoodi filmeket idéző narratíva keretei közé helyezi a rendezői koncepció jegyében szelektált történelmi eseményeket, és nem kíván választ adni például arra a kérdésre sem, hogy a megidézett történelmi alak hogyan válhatott azzá a kulturális ikonná, aki maradandó nyomot hagyott Európa történelmében.
Kosztrabszky Réka (1983, Budapest)
Irodalomtörténész, kritikus.