Fried István: A megtérő szerelmes verse (Közelítési kísérlet a Kit feledni vágytam… poétikájához)

(tanulmány)

Két vers kezdődik „kit”-tel a Petőfi-lírában. Az első még 1843-ból való, s a költői beszéd alakza­tai között tapogatózó húszesztendős poéta keresi a lírikusként a megszólalás számára kielégítőlehetőségét. Az erős felütés szándéka nyilvánvalónak tetszik, ám a némileg antikizáló (ön)meg­szólítás még nem eléggé erőteljes, hogy az Én jelentőségét, vers általi megjelenítését a költészetközügyévé tegye. Egyébként is a tárgy majd eltérít a személyestől, az alapvető szituációból kö­vetkeztet a beszéd erkölcsi intelmet, színházi feladattudatot, egyszóval: érzelmi és meggyőzésbesorolt megszólalást tartalmazó üzenete. A megszólító és megszólított közé elgondolt költőiség ugyan a kettős vonalvezetést indokolja, de nem kedvez annak az Én-teremtődésnek, melyre a fel­ütés céloz. Ilyenmódon a korszak szólamait és utalásrendszerét még elhagyni nem teljesen képesifjú költő azzal tűnik ki, hogy a hagyományos költői beszéden belül mégis jelzi a kilépés irányá­ba tett erőfeszítést. „Kit a dal istene/Szent csókjával füröszt”… – mintha a múzsákhoz történő felfohászkodás vonzáskörében maradna. A folytatás azonban a megszólaló személyiségét állítja

– egy pillanatra – az előtérbe: „Első vagyok”, hogy ezután a „hazám” megszólítottként azonossúllyal jelenjen meg (a vers vége felé „A hon áldó szava” térít vissza a „színpad–művészet–ösz­szegzés”, „Szent a cél” viszonyrendszerek terébe. A „lelkesültség” hangzatainak jelentőségét csök­kenti a magyarázó-meggyőző-rábeszélő fordulatok egyensúlyozó igénye, az Énnek a tolmácsolásfeladata jut, jellemző módon a záró szakaszban az „életünk” többes számával mintegy a meg­győződés és a megbízatás közé szituálódik mindaz, ami a vers első strófájában az Én és a dalközvetítésének eszköze. Ami az Én vállalásának számított, egyaránt láthatóvá válik: „Zengjen tehát a lant!/S legelső énekem”. Árulkodó a „tehát”, amely vagy sorkitöltő, vagy rosszabb eset­ben logikai-következtető síkra terelné át a verset. Minek következtében a „prodesse” előnybe juta „delectare”-val (a használati gyönyörködtetnivel) szemben.

Az 1844-ben írt Az alföld megszabadult a korábbi vers túlvállalásának nyűggé vált igyekeze­tétől, itt a felütés erős pozícióban juttatja az Ént, az első és a végső strófa első sorában hangsúlyoshelyre kerül a nekem, a strófák a vadregényes és az egyszerűségében megragadó Szépet az Éntetszésétől teszik függővé, hozzátéve a bináris oppozícióban alapvető jelentőséghez juttatott ma­gas-sík, fenn-lenn, távoli-közeli szembesítését. Az első versszak a leplezetlen állásfoglalás helye(miként az utolsó is), az elutasítás és az azonosulás, az idegenség és a saját közötti esetleges vá­lasztást tematizálja. Ami a közbeeső strófákat illeti: a nézőpont kijelölése, a nézőponthoz fűződő„szabadságélmény” utalása az európai romantikából már ismert szemléleti formára utal, majda tájleírásként aposztrofálható szemle, előre gondolva a vallomásos befejezésre, az új típusú líraibeszédnek mintául szolgálhat. A tájat szemlélő Én egyszerre beszél arról, amit lát (s amit látnia kellene mindenkinek, aki „az irodalmi táj” felé vetődik), valamint arról a sugallás és megszólalás hogyanja segítségével, miképpen magasról letekintve kitetszik egy gondolatban bejárt út. A látot­tak részletezésével a lírai megszólalás egy (nagyjövőjű) lehetősége körvonalazódik, a vizua­litás és az auditivitás egyként lesz eszköze az érzéki megismerésnek és a költő megpillantottatáj és a legapróbb részei a költőiségének.  A vers végére érve az eddig jórészt ismeretlen köl­tőiség felé tájékozódó költő visszaírja versét a magyar költői hagyományba. Mint azt másuttigazolni véltem: a Szózat parafrázisául szolgál, az itt háromszori megismétlésével, továbbá bölcső és a sír egymásra vonatkoztatott versbe foglalásával. A közel egy esztendő alatt sok minden tisztázódott a Petőfi-lírában, a lírikusi személyiség megjeleníthetőségének kérdései kezdenek határozott formába szerveződni, nem kevésbé fontos a Vörösmartyétól eltérő ro­mantika kialakítása az irodalmi népiességnek minősülő dalköltészet tónusát bevonva a líraátértékelésébe. Amikorra a Kit feledni vágytam… megfogalmazódhatott (Pesten, 1847 már­ciusában) Petőfi már szuverén poéta módján élt az 1842/1843-ban még csak csodált, meg­tanulni kezdett, majd később általa kidolgozott eszközökkel. Ennek a tudásnak teljes körűbirtoklása érzékelhető a vers szövegébe alaposabban beletekintve.

„Kit feledni vágytam, /S már-már elfeledtem” – ritka erős kezdés. Az első pillanatokbanmég meg nem nevezett, majd csak a harmadik sorban előtűnő, s mint kitetszik, megszólí­tott személyhez a lírai én két helyzete tematizálódik, összeolvasva paradoxont sugall: feled­ni vágytam, a vágynak nem tárgya kap itt alakot, hanem egy hozzáfűződő kettős viszony, a feledésé, még ugyanabban a verssorban helyesbítve a feledni vágyásé, mely megerősítésre szorul. Ezt kapjuk a második sorban. A feledés és annak vágya azonban kétségessé válik, és ebből a kétségből fejlődik ki a minden mást háttérbe szorító, az emlékezéstől az elképze­lésig („képzet”), az érzelmi önéletrajztól az egyre nyíltabbá váló szerelmi vallomásig ívelőversáradás, mely  a rövid sorok, az egymásra halmozott „képek” közvetítette indulat foko­zódásával kísérli meg érzékeltetni a korábbi szituáltságra rakódó, azt szétgondolni igyekvőköltőiség térnyerését.  Mert míg a múltba tekintéssel a lírai Te különös gazdagsággal felru­házott személyisége egyre újabb alakváltozatokban tűnik föl, a lírai én a maga érzelem- és képzelet-történetének ad hangot metaforás beszédében. A parttalanul hömpölygő, sietősritmussal nem történet beszélődik el, hanem a szemlélet egészül ki körülírt jelenések ké­peivel. Valójában a világmindenséget járja be ez a képzelet, amely egy e földi történést (egyszerelem újraéledését és révbe juttatását) kísérel meg a látvány tárgyává tenni; veszedelmek, reménykedések, bánkódások és várt örömök stációin vezet keresztül, hogy a szétválástól azegymásra találásig tartó útra terelje a nem egyszer széttartó gondolatokat. Amelyek ugyan egyetlen célra vannak összpontosítva, s ez a vers harmadik harmadában ki is mondatik, en­nek eléréséhez azonban – úgy tetszik – szükségesnek bizonyul egy költői világ teljes bejárása. Ez a világ nem más, mint olyan költői képek egymásutánja, amelyek előzményül föllelhetők a magyar és a világirodalomban, de ebben a „szép rendetlenségben” (Boileau, a désordre-takár zűrzavarnak is fordíthattam volna) aligha lehet a klasszika rendjére találni. Éppen en­nek a szeszélyesnek is minősíthető képáradásban, metaforaözönben formálódhat meg a kéthelyzet közé került én zaklatottsága.  Nem az ide-oda kapkodás vagy a tétova, esélyt sza­lasztó bizonytalanság tónusában, hanem az érzéki benyomások pontosságra törekvő, ezérta „helyes” szót kereső Én állandó készenlétében, közelebbi és távolabbi (költői) tényezők bevonásában jelölhető meg az a költői igyekezet, amely egyfelől reagálni próbál az irodalmihagyományból ismerős képekre, metaforákra, másfelől azonban nem elégszik meg a metafo­rák ismerős hangzatával és jelentéspotenciáljával, hanem földeríti azokat az „üres helyek”-et,amelyeket a maga szavaival betölthet. Eképpen talál rá a lírai te alakját megjelenítendő, „Dúslelked kincstára, /Mely hét színben játszik/ Szivárvány módjára”, hogy itt különféle helyekről származó emlékezéstöredékekké gondolt motívumok alakuljanak át, majd forrjanak össze.A lelki kincstár akár a szakralitásból ideemelt, profanizált szólás lehetne, melyet a sokfélejelentésű hetes szám ezúttal a színszimbolikával hoz össze, amely a „szövetségkötés” allúzió­jával rendelkező szivárványban jut alakhoz. A vándormadár motívum, amely egy tájversből kölcsönözve illeszkedik a sorok közé, a boldogság forgandóságát mintegy illusztrálja. Innen a vers a csillag szintén közkeletűnek hitt utalásával lép ki a gondolatkörből, és lép be másmotívumokkal együtt egy kevésbé meglepő, de ebben a szövegösszefüggésben mégis újsze­rűnek ható költői világba. „E csillag vezérli, /A hajósok sorsát, /Kik egy ismeretlen/ Hangután eveznek,/ Amely vonja őket,/ Míg örvénybe vesznek.” Egy történet epizódjai villannak föl, hogy gyorsan megszűnjenek történet lenni, mivel egy kedélynek, érzelemnek, egy ki nemmondott, de odaérthető hasonlatnak vannak alávetve. Az elátkozott hajó(s) regéje éppen úgy következhetne a folytatásból, mint amennyire indokolható a történet hirtelen megszakítása, ponttal lezárulása. Mivel ami utána következik, mintha egy más irányból érkezne, vagy másirányba tartana. Eljátszik a vers a létezés álomszerűségével ugyanúgy, mint a reménység ésa lemondás költőiségbe vonásának nyelvi-képi lehetőségével (a remény „vakmerő kalandor”, a lemondás űzi a bú vadonába: itt is fölmerülhet: egy történet szerveződésének esélye, áma különféle helyekről származó gondolattöredékek csak annyira foghatók össze, hogy meta­foraként szolgálják egy költői beszéd hitelességét). A következő sorok ugyan nem bontják kia „történetet”, ám egy magatartásváltozatot igyekeznek rekonstruálni aképpen, hogy az előzőrészletekkel azonos előadás poeticitásával ne kerüljenek ellentétbe. A Te-ről az Én-re kerül át a hangsúly, innentől kezdve az Én lehetséges pozíciói íratnak körül, miközben halványemlékeztetőül a Petőfi-líra némely ismert fordulata utal ennek a poézisnak kontinuitására. Arra nevezetesen, hogy új poétikai helyzetben akképp válnak érvényessé/meggyőzővé a ko­rábbi megoldások, hogy a továbbgondolást segítő beszéd elemei újra szituálódnak.

Érzelmi önéletrajz rajzolódik föl, mely hangvételében nem különbözik a keresés, vesz­teség, reménykedés, képzelet számára kikísérletezett tónustól. Azt meg külön értékelhet­jük, hogy szerelmes vers öleli magába a más tárgy kidolgozásában jelentékeny szerephezjutó szókincset, mintegy jelezvén a szójelentés rögzíthetetlenségét. Előbb (tehát) a vallo­másigényű epizód önnön életrajzából, mely ugyan korántsem spontán kitörési kísérlet egykínos helyzetből, mindenesetre egy történetben váratlannak tűnő fordulat. Nem megma­gyarázhatatlan, mégis értelmezésre szoruló kilépés egy következetesen végig vitt történet­ből. Még akkor is, ha az akadályokat  nem maga emelte, hanem az ellentmondásos helyzet, melynek részese lett. E vers szigorú megszerkesztettségéből adódik, hogy a meglepő kitérés is visszautalhat egy korábbi helyre, az előrevetítések és visszagondolások jól megépített uta­lásrendszert eredményeznek. Ha a reménnyel összefüggésben már felvetődött a kalandorvakmerősége, akkor ez nem maradhat következmény nélkül a továbbiakban, a bú vadoná­ban tévelyegve: „Könnyelműség szárnyát/ Vállaimra vettem/ És a könnyelműség/ pillangójalettem.” A „pillangó-mítosz” csupaszítva áll előttünk, olyan összefüggésben, amelyben még aligha lehetett találkozni vele. Ám szerkezetileg a helyén leljük, egy gondolat indításául, mi­vel éppen a könnyelműség szárnyával lendülhet át az Én folytatódó (légi) útjára.

„Átröpültem már nagy / Hosszu messzeséget” – emígy a következő sorok, megidézvén a Jövendölés és Az alföld hasonló képeit. A megidézés egyben az újabb, és ebben a versbena korábbi sorokra utaló gondolattal emlékeztet arra, hogy a feledésre ítélt leány újra föltűntképzetében. A szárnyalás illuzórikus marad, az emlék erősebbnek bizonyul, újra a földönkénytelen megtapasztalni bánattól vezetett sorsát. Hogy bánata elismerésének kellő súlytadjon, oly életepizóddal példálózik, mely nem egyszerűen egy képes beszéd hitelességévelszavatol a szólás mellett, hanem máshonnan, költészete más területéről származó utalással szólaltatja meg régi bánatát, „Mely gyötör most jobban.” „Mint a börtönőr a / Foglyot, akitőle/ Elszökött, és aki/ újra megkerűle.” Ennyi azonban nem elég, a rab-börtön(őr) példáta vers nem engedi el, a bilincs-börtön versek tematikájából idekívánkozik még valami, amia Petőfi-líra több szegmensére emlékeztet: „Csörög lelkemen a /Fájdalom bilincse,/ Lesz-ekéz, amely ezt/ Róla lefeszítse?” A legmélyebből emel ki a kérdés, amely átvezetésül szolgál, a börtönnek és szabadulásnak ily közeli emlegetése a reménytelenség ellenében, a reményen túliremény képzetét eleveníti föl. Közbevetésül: a Petőfi-líra megélt börtönverseinek szubjektivizáló­dása a rab sorsának nem csupán egy elvonatkoztatott szabadság-rabság „toposz”-nak leírásával,hanem például A bilincsben megszemélyesítéssel válik igazán személyessé. A rab című vers a re­ménytelenség-remény nyomába ered, hogy a megvalósult remény változzék reménytelenséggé(ti. a rab kiszabadulása pillanatában holtan esik össze). A Kit feledni vágytam… kérdéssel nyitja meg a reménykedő beszéd sorát, nem feledkezve meg a metaforáról, amelynek működtetésé­ben a leánykának nem kis szerepet tulajdonít. A képek helyett a megszólalás sugallhatja a régiérzelem újraéledését, ennek következménye lehet a börtön-metafora átváltása a szabadságéra,a politikai-forradalmár szókincsének a szerelmi költészetben való funkcionálása: „Mondd ki,hogy szerettél, / És hogy ott vagy még a /Régi érzelemnél,/ Mondd ki, hadd hulljon le/ Fájdal­mas bilincse/ A szép szabadságot/ Lelkem hadd köszöntse.” A vers fináléja, az utolsó huszonkétsor: az érzelmi helyzetek között vergődő beszélőnek először a minden gátat ledöntő szerelemdala kínál örömöt, majd – ha a gátak ledönthetetlennek bizonyulnak – ismét a megszólalás hoz(némi) vigaszt: az a tudat, hogy a régi érzelmek kölcsönössége nem szenvedhet kárt, hogy aztánkurtán-furcsán érjen véget a versáradás, lecsillapítva, amit lehet, az érzelmek tartóssága és az elválasztottság reménytelensége még mindig inkább boldogít, mint mások helyzete. A kutatáse helyen a Petőfi-életrajz, a Szendrey Júlia – Petőfi Sándor történet kanyarulatait idézheti föl,amely viszont nem adhatja a vers poétikailag elfogadható magyarázatát.

Hogy a teljes joggal felvetődő kérdésre válaszajánlatot kínálhassunk, hasznosnak bizonyul­hat visszatérni ahhoz a megfigyeléshez, miszerint meglepetést okozható mozaikokból tevődikössze a vers, de ezek a mozaikok egyenként tartalmaznak valami olyat, mely megkönnyíti beil­leszkedésüket a végeredményben összegzésükből szerveződő vers gondolatmenetébe. Olyan, az utalások, felidéződések, emlékeztetések segítségével kibontakozó érzelmi viszony fogalmazódik meg, melynek szenvedélyessége, elszántsága a kozmosz egymástól távol elhelyezkedő helyeiből merítkezik. A szélsőségek metaforisztikus elgondoltságából azonban létrejön egy kikezdhetet­lenül szilárd szerkezet, amelyben a felejteni vágyott érzelem, a feltámadó szerelem, a múltat megelevenítő, ám a jövő felé irányító akarat az újonnan alakított, a régebbit nem egyszerűen re­konstruáló, hanem felfokozó magatartás révén reméli a képzeletben közelivé lett vágyteljesülést. Kiegészítve azzal, hogy a saját vágy kivetülése nem ellenkezik a „leányka” vágyának tárgyával. Ilyen módon esély nyílik a „boldog szerelem”, az „egyesülés” megvalósítására. Ennek (a képze­let sugalmazása szerint) csupán külső akadályai vannak, amelyek elválasztják egymástól azokat,akik (s ez szintén a reménység keltette érzetből fakad), immár nem akarnak elválni egymástól.

A vers szövegéből kitetszik, hogy a beszélő gyakran él a felszólító móddal, majd áttér egybizonyosságot megcélzó feltételezésbe / És ha szerettél, s ha / Még szeretsz…” Ez a feltételezés aztán felszabadítja a beszélőt, képzelete előtt mintha nem magasodna akadály: „mi gátol, / El­szakadnod értem / Az egész világtól”. A tűnésre ítélt világ helyett egy másikat ajánl: „Én leszek világod, /És te istenem léssz…” Innen már nincs megállás: „Oh jer karjaimba… / Vagy mégtöbbet remélsz?” Itt szakad félbe, nemcsak az ajánlattétel, hanem a képzelet „munkája”, mert a beszélő számára egy másik, feltehetőleg valóságközelibb folytatása történetüknek, legalább ily erővel tör a megvalósulása felé: „Vagy ha szembeszállni/ Nincs erőd a vésszel, / Melyetegyesülő / Szerelmünk idéz fel…” Egyelőre nem lép ki a gondolat a feltételezés körülményei közül, bár azt aligha tagadhatni, hogy a „vész” meglehetősen baljóslatúként hangzik. Az Énnem tántorodik el, bízik a leányka (feltételezett?) vágyának erejében. Ezért változatlan hévvel fordul hozzá: „Mondd, hogy a boldogság/ Senki mástól nem kell”. Zárásul pedig ennek azállapotnak a följebb megnevezett „világ”-ba helyeződése, egy könnyedén aligha értelmezhetőkörülmény vigasza hagyja nyitva az emlékezés, a képzelet, a reménykedés keltette lelkesültségversét. Az „örök elválás” a jövő realitásának tetszik, még akkor is, ha a beszélő makacsul állí­taná az érzelmek változatlanságát. A „vész”-ekkel szembeszállni képtelen leánykát fölmenti.Az utolsó négy sor megint felszólítással indít, a szerelmesek helyzetére utal, ám furcsa módon vonja be a külvilágot: nem szánják az erőszakkal egymástól elválasztott szerelmespárt, hanem irigylik (feltehetőleg azért, mert érzelmeiket változatlanul megőrizték: „Hidd, hogy lelkeinke /Kincs állapotját/ Még a boldogok is / Irigyelni fogják”). Az enigmatikusnak tűnő befeje­zést az odavezető gondolatmenet alapján értelmezhetjük úgy, hogy a szerelmükhöz ragasz­kodók a szerelem oly példáit szolgáltatják, melyekre még a „boldogok” (a beteljesült szerelemrészesei) sem képesek. De talán úgy is, hogy az erőszakra nemet mondó szerelmesek azzala világgal dacolnak, annak „törvényeit” utasítják el, mely gátakat emelt egymásra találásuk előtt. A szerelem nem egészen egyértelmű apoteózisa az, ami a mások beteljesült „világ”-a fölé magasodik. Ilyen módon ennek a versnek kezdete és befejezése olyan keretet alkot, amely az emlékidézés és a „vész” közé helyezett szerelmi vallomást az Én és a Te különféle létezési fel­tételeivel határolja el a világtól, melyet tagad, fölajánlván egy világot, amely az Én vágyaiból, reményeiből, az akadályokkal szembeszálló érzelmekből épül föl. A párvers a boldog szere­lemé, az ugyancsak rövid sorokat roppant lendülettel hajszoló Szeretlek, kedvesem (1848. de­cemberéből) a beteljesült, a vészeket legyőző szerelem vallomása, mely folytatása vázlatosanbemutatott versünknek. Nem cáfolata, hanem annak a „Világ”-nak létrejöttéről híradás, mely korábban csak vágyban, reményben létezhetett. Petőfi szerelmi költészetének csúcsán járunk.