Papp Ágnes Klára tanulmánya Grendel Lajos Négy hét az élet című regényéről

Kép: Ma7.sk

Emlékek váza 

Az öregség időtapasztalata Grendel Lajos Négy hét az élet című regényében

Grendel Lajos egész életművében meghatározó szerepet játszott az egyéni és a kollektív emlékezet egymásra hatása, a múlttal való számvetés kérdése. Ezen belül is leginkább az a territóriuma az emlékezésnek, amely a kettő között helyezkedik el: Assmann kifejezésével a kommunikatív emlékezet, és azoknak a kisközösségeknek a szóbeli hagyományozása, amelyek a személyes és kollektív közt közvetítenek, mint a család vagy a kisváros. Így volt ez már a nyolcvanas években megjelent első regénytrilógiában, az Éleslövészet – Galeri – Áttételek hármasban, és így igaz ez az élete utolsó évtizedében, már az író betegsége környékén született sorozatra, a Négy hét az élet (2011), a Távol a szerelem (2012), Az utolsó reggelen (2013) és az Utazás a semmi felé (2014) című regényekre. Mégis az utóbbi művek esetében (nem szívesen írnék ciklust,1 inkább azt mondanám a négy mű variáció ugyanarra a témára, ugyanazokra a motívumokra, mi több: a hasonló elbeszélői perspektívára – a kidolgozottság különböző fokán; ezért is választottam közülük a szerintem legjobban sikerült első regényt), szóval az utóbbi művek esetében nagyon jó érezhető, hogy ezekben a hasonló problematikára és regényvilágra (kisváros, család, történelmi korszak) egészen más szemmel tekintünk, mint az előbb született művekben, ami a korábbiaktól jelentősen eltérő cselekményvezetéshez, felépítéshez, látásmódhoz vezet. Úgy gondolom, ennek alapvető oka az, hogy Grendel regényvilágában egy új tapasztalat, az öregség időtapasztalata kezd körvonalazódni a 2010-es években, és ez az, ami alapvetően átalakítja világlátását. Miben áll ez az időtapasztalat, és miben áll az átalakulás?

Kezdjük az utóbbival: mindenekelőtt a sokkal hagyományosabb cselekményvezetésben, egy realisztikusabb regényvilág felépítésében, amelyben nem (vagy alig) jelenik meg a korábbi műveket jellemző ironikus-szatirikus hang, vagy a fantasztikus, illetve mágikus realista írásmód.2 Mindez a váltás alapvetően annak köszönhető, hogy Grendelnek ezek a kései művei alapvetően az élettörténetre, a biográfiai időtapasztalatra, illetve az ezt rekonstruálni igyekvő visszatekintő perspektívára épülnek, és ha kisebb mértékben meg is jelenik bennük az időrendet asszociatív módon fellazító formabontás, az a prousti „mémoire involontaire”, az akaratlan emlékezés logikájának rendelődik alá. És itt lép be az emlékező narrátor (a Négy hét az élet esetében Sanyi) figurája: az öregedő, az életére visszatekintő, életével akaratlanul is számot vető elbeszélő, akinek az időérzékelése meghatározza az egész mű látásmódját, felépítését, világát. Ennek elsődleges következménye az lesz, hogy a kollektív tapasztalat – legyen az egy generációé vagy egy kisvárosé, ami éppúgy tekinthető a magyar kisebbségi, mint a közép-európai lét leképezésének – az egyéni, a személyes tapasztalat alá rendelődik, mondhatni, a személyes életút mintegy képviselője lesz egy nemzedék, egy korszak, a kisebbség, a közép-európaiság tapasztalatának. Ahogy ez Sanyi nézőpontjából megfogalmazódik: „mindenki minden története egy kicsit az ő története is volt” (190).3 De nemcsak az életút lesz ennek képviselője, hanem az a személyiség is, amelyet ezek a tapasztalatok építettek fel, és az a mód, ahogyan ez az ember saját életére tekint. Így kerül ismét középpontba a Grendel-művek visszatérő kérdése: a múlt rekonstrukciója és a múlttal való számvetés.

A személyes élettörténet felidézése mint a regény keretét képező elbeszélés választ ad arra kérdésre, hogy miért alakul át a kései műveknek szerkezete, ahhoz viszont, hogy a korábban meghatározó irónia, szatíra radikális háttérbe szorulásának okára választ adjunk, nem az emlékezés mikéntjét vagy a felelevenített emlékeket kell megvizsgálnunk, hanem magát az emlékezőt – a múlt eseményei majd csak később következnek, amikor az egyéniséget meghatározó életút alakulásának a történelmi, térségi motivációjára kérdezünk rá, vagyis arra, ami a személyes tapasztalatot a kollektívvel összekapcsolja, reprezentatívvá teszi. Itt kell értelmeznünk azt, hogy mit is jelent a Négy hét az élet egész emlékezéstechnikáját jellemző „visszaszámlálás”, amit Sanyi egyértelműen az öregséghez kapcsol (és ezzel a második kérdésünkhöz értünk, az öregség-tapasztalat összetevőihez): „Hatvanon túl már csak egy igekötő maradt, amellyel a cethal még nem bírt: a vissza. Legyen hát visszaszámlálás, ahhoz nem kell különösebb intellektuális erőfeszítés, az megy magától, az akaratától függetlenül, amíg a cethal azt is el nem nyeli.” (28) Ebből a rövid öszszefoglalásból jól kiolvashatóak azok a – mindenekelőtt az életkorból következő – vonások, amelyek az elbeszélő attitűdjét meghatározzák: a távlattalanság, az emlékezés mint tudatos számvetés elutasítása (ugyanakkor tegyük hozzá: feltartóztathatatlansága), és az ebből fakadó kiüresedés és szkepszis. Ez a távlattalanság mindenekelőtt a jövő hiányából következik, abból az érzésből (és a fent említett öregség-tapasztalatnak ez az egyik legfőbb összetevője), hogy már nincs semmi, amire érdemes lenne várni. Ezt igazolja vissza a regény (és igaz ez a sorozat többi darabja esetében is) halálra nyitott befejezése: a sejthető öngyilkosság, halál (az „utolsó” az Utolsó reggelenben, a „semmi” az Utazás a semmi felében), ami ugyanakkor elmondhatatlan a meghaló perspektívájából. Ez azzal a furcsa következménnyel jár, hogy a regény egyszerre lesz lezáratlan és mégis véglegesen befejezett. Ez a kettősség ugyanakkor pontosan értelmeződik, nemcsak a főszereplő egzisztenciális helyzete, hanem lélektana felől is.

Erről árulkodik a fent idézett gondolatmenet előkészítése, ahol a tudatos számvetés elutasításának további okai tárulnak fel:

„Elszámolás kezdődne? Vagy inkább felszámolás? Leszámolás? Sanyi tett néhány tétova lépést az udvaron (…) Miféle leszámolás kezdődhetne? Amivel leszámolhatna, azzal ő már régen leszámolt. Elszámolni? Kinek és mivel? Ami pedig a felszámolást illeti, hát az már folyamatban van egy ideje. Majdhogynem nevethetnékje támadt, mennyire dologtalanul maradt a világban, mintha minden dolgot elvégzett volna már, holott soha semmi dolgot nem végzett el rendesen, mindent befejezetlenül hagyott, s ha majd meghal, akkor egy befejezetlen élet fog véget érni.” (27 – Kiemelés tőlem, P. Á. K.)

Ez a gondolatmenet pontosan motiválja, mit is jelent a lezáratlanság („befejezetlen élet”) és a vég kettőssége. Először is foglalkozzunk az igekötő dilemmájával, ezen belül is a leszámolással: az ezen való töprengés elárulja, hogy milyen hiányok is vezetnek ehhez a kiüresedett állapothoz. Ez mindenekelőtt az életcéllal, az álmokkal való leszámolást jelenti: annak az illúziónak az elvesztését, hogy van, létezik bármi, ami tartalmat adhatna a leélt életnek. Ez azonban nem konklúzió, nem az emlékező jelenében fogalmazódik meg, hanem már múltjában is ott munkál, rányomja a bélyegét egész életére, és nem csak az övére, egész generációjára, környezetére, világára: „Amikor Kati hozzáköltözött, nem voltak még házasok, s ha voltak is »álmaik« (…), azokat a megvalósíthatóságuk potenciálja felől mérlegelték, sok kijózanító tapasztalat birtokában” (80). A – regény kifejezésével – „álomtalanított élet” tapasztalata szorosan összefügg a szereplő narratív identitásának megalkotásával. Ahogy több más Grendel regényben (mindenekelőtt a már említett első trilógiában), itt is a múlt rekonstrukciója áll a középpontban, sőt ezekhez hasonlóan ez is kudarchoz vezet. Csakhogy itt Sanyi számára nem történelmi, kollektív tétje van az emlékezésnek, hanem egyéni. Ahogy az általánosítás: a főszereplő élettapasztalatának generációs  jellege is csak mellékesen fogalmazódik meg. Az emlékező nem nyomozó, kutató (mint mondjuk EL a Galeriben), sőt igazából nem is áll szándékában a szembenézés, a számvetés a múlttal, még a saját életével sem, nemhogy valamiféle kollektív, történelmi tapasztalattal. Sőt, a nemzedék életére való hivatkozások is inkább önigazolásként szerepelnek, semmint valamiféle számvetés szándékával. A regény tele van olyan részletekkel, amelyek kimondottan elhárítják az „alattomosan és hívatlanul” (41) felbukkanó emlékeket: Sanyi éppenséggel eltökéli, hogy „ellen fog állni az emlékek ostromának” (24), mivel „minden, ami van, ami elmúlt, és ami jön még, évezredekre visszamenőleg és évezredekkel előrefelé, tökéletesen jelentéktelennek tűnt arról a pontról nézve, ahol ebben a pillanatban állt. Kívül a múltján, beledermedve s a délelőtti napfénnyel beleszögezve valami moccanatlan, közömbös jelen időbe” (26). Ez a kívülálló, látszólag közömbös attitűd alapozza meg a múlttal szembeni elutasítást, szkeptikus hangot, és ez az attitűd indokolja, hogy az emlékek nem tudatos rendben, hanem asszociatív módon, akaratlanul bukkanjanak fel, szétzilálva a lineáris időrendet.

De tényleg közömbös-e a múlt, vagy csak a szembenézés elutasítása, az elfojtások láttatják közömbösnek? Ha ebből a szempontból keresünk logikát a retrospektív elbeszélésben, akkor azt látjuk, hogy nagyon is rendezett a múlt feltárulása, a könnyen felidézhető felől az eltitkolt, az elfojtott, a mind fájóbb emlékek felé tart, egészen a családdal való meghasonlás történetéig: a feleség depressziója és halála, a lány öngyilkossági kísérlete, és végül a fiú homoszexualitásának Sanyi számára elfogadhatatlan ténye, illetve a gyerekek külföldre költözése felé, ami az életét kiüresedetté, őt magát pedig véglegesen magányossá teszi. Ez arról árulkodik, hogy a felszíni szkepszis csak a veszteség elleplezésére, a szembenézés elutasítására szolgál. Ez az alapállás indokolja, hogy a Grendel írásaira korábban oly jellemző irónia itt háttérbe szoruljon és a tragikus hangoltság kerüljön a helyére: ha fel is merül az árnyéka, az nem könnyed gúny, fölényes szellemesség, csípős és találó kritika, hanem legfeljebb keserű önirónia lehet.

A múlt rekonstrukciójának kudarcossága azonban alapvetően nem az emlékezés elutasításából fakad. Hiszen az emlékek hívatlanul is felidéződnek. A kudarc alapvető oka az élet egészként való megélésének, valahonnan valahová vezető történetté való összeállításának lehetetlensége. Görözdi Judit a Távol a szerelem kapcsán írja, hogy „az élettörténet mint olyan megkonstruálásának esetlegességéről szól”, és végül arra jut, hogy „valódi kérdése az, hogy felállítható-e egyáltalán érvényes életút-narratíva”,4 de kérdése éppúgy igaz a Négy hét az életre is. A válasz egyértelmű „nem”, ahogy ez a főhősben megfogalmazódik: „az ő élete egy marék homokhoz hasonlítható, melynek szemcséi szétperegnek az ujjai között” (35). Ezt tükrözi a regény szerkezete. Ezért is lesz maga az emlékezés „pusztán az emlékek váza, partra vetett üres kagylóhéj, defektes gumiabroncs, szemétdombra való kacat, ha már a tanulság rég elillant belőle” (56). Az élettörténet szétesése nem egyszerűen a tragikus veszteségek következménye, sőt a veszteség már maga is csak okozat. A mélyen rejlő ok az álmok feladása, elvesztése: az összetartó cél, értelem hiánya, amelyre az események felfűzhetőek lennének. Az „álomtalanított élet” elfogadása azért eredendő bűn, mert magát az életet teszi tartalmatlanná, összefüggéstelen fragmentumok sorozatává, épp ezért súlytalanná, értelmetlenné. Ezért vész el mind a múlttal, mind pedig a jövővel az organikus kapcsolat. Az emlékek ezért keltik a kísértetiesség érzetét Sanyiban:

„alattomosan és hívatlanul bukkantak elő abból a sötétségből, ahol elraktározódtak és évtizedeken keresztül szunnyadtak (…) Üzenetüket sosem tudta megfejteni, bár lehet, nem is üzentek semmit. Ahogy azt sem értette, hogy az utóbbi években miért bolyong álmában olyan gyakran gyerekkora helyszínein, egy olyan világban, amely már csak a képzeletében létezik, de máskülönben semmi köze hozzá” (41).

Ez a kísértetiesség az értelem hiányából fakad: noha a saját emlékeiről van szó, ennek az emlékező énje szempontjából már semmi jelentősége sincs, nem találja a helyét saját jelenbeli életében, elvesztette a kapcsolatot a múlttal, mert nem fűzi hozzá szerves kapcsolat, egész életén átívelő cél. Az egész feltartóztathatatlan gondolatmenet ennek a kapcsolatnak a helyreállításáról és annak lehetetlenségéről szól, arról, hogy már késő, hogy már nem maradt más, mint ennek belátása és a végkövetkeztetés levonása: a visszaszámlálás az elmúlásig. Ezért lesz lehetetlen mind az elszámolás, mind pedig a leszámolás.

Ezért bír kiemelkedő jelentőséggel az a két szereplő: Klementina, a vénkisasszony nagynéni, és a fiú, Dani, akik ellent tudnak állni annak a kényszernek, hogy az őket körülvevő világ, történelem, társadalom hatására feladják álmaikat, részt vegyenek a megalkuvás egész térségre jellemző kollektív stratégiájában. Ezért lesznek mindketten „idegenek”, különcök. Egyikük sem tud beilleszkedni, egyikükről sem lehet tudni, mit gondol: őrzik az önazonosságuk titkát. „Lehet, hogy Klementina álomvilágban élt, de ha így is van, az egyetlen »bűne« az volt, hogy másokkal ellentétben, akik felnőtté cseperedve biztos kézzel tudták meghúzni a határvonalat az álmok és a valóság között, ő nappal is álomvilágban élt.” (273) De ugyanez mondható el Daniról is, akinek Klementinával való lelki rokonságát már gyermekkorában megsejti Sanyi: „Ez (…) kezdte érlelni Sanyiban azt a gyanút, hogy túl téren és időn valami láthatatlan és józan ésszel megmagyarázhatatlan áramkör kapcsolja össze Dani és Klementina belső világát. (…) Ahogy Klementina, úgy Dani sem tudott hazudni (…) Mintha Sanyi már akkor sejtette volna, hogy Daninak sok baja lesz az életben és ezek többségét saját maga idézi elő.” (78). Azt, hogy ez a tapasztalat mennyire a közegből, a történelmi beidegzésekből következik, bizonyítja ezeknek a szereplőknek a megrajzolása, sorsuk alakulása: ez a megalkuvásra való képtelenség teszi mindkettejüket áldozattá, és ez jelöli ki mindkettejük számára a reakció egyetlen módját: a menekülést. Klementina esetében a „belső emigrációt”, a valósággal való kapcsolat elvesztését, Dani esetében pedig a végleges szakítást, nemcsak szülővárosával és az országgal, hanem még a magyarságával is. Ebben a kettősben Dani egyértelműen a jövőt képviseli, Klementina viszont a visszahozhatatlan múltat, azt a letűnt világot, „amelyben még volt fedezete a szónak” (272). De azt, hogy ez a tapasztalat, a megalkuvás elkerülhetetlensége, nemcsak időben, hanem térben is meghatározott, közvetve alátámasztja Sanyi első nyugat-európai útjának élménye. is Az egész mű szempontjából fontos, milyen mámorító élményt jelent számára a régióból (és a történelemből) való kilépés. Beszédesek e téren Sanyinak a Rómáról szőtt elmélkedései, amelyek saját sorsát ellenpontozzák: „Ott, ahol a jövő időnek valóságos tartalma van, (…) ahol a nagy történetek nem aprózódnak szét” (196). Ahogy az is sokatmondó, hogy ez a személyes élmény milyen kiábrándító, az egész korszak Közép-Európájára vonatkozó konklúzióhoz vezeti: „A hazudozás, az alakoskodás, a képmutatás itt nem csupán a túlélési stratégia egyik eleme volt, hanem az egyetlen módja a fennmaradásnak. Nem ezért utazott Rómába, mégis ezt a lehangoló, de vámmentes felismerést hozta onnan haza” (196–197).

A regény ennek a Sanyi életén keresztül megjelenített életstratégiának generációs tapasztalatként való felmutatása érdekében még egy érdekes fogást alkalmaz: megkettőzi a főszereplőjét. A mű elejétől kezdve felbukkan a főszereplő mellett a kétes egzisztenciájú csavargó, Hugó, Sanyi egyetlen társa magányában, aki éppoly váratlanul tűnik el, mint ahogy megjelent. Ahogy a regény során a két szereplő sorsa mintegy párhuzamosan kibontakozik előttünk, úgy tűnik, mintha egymást kiegészítő ellentétpárról lenne szó: míg elbeszélőnk mind jobban megalkuszik az őt körülvevő társadalommal a „túlélés” érdekében, Hugó egy adott ponton, még ha nem is egészen saját jóvoltából, inkább egy véletlen következtében, szakít egész addigi életével: „Egyszer úgyis el kell jutnunk odáig – vonja le a tanulságot Hugó –, hogy mindent, aminek korábban fontosságot tulajdonítottunk, jelentéktelennek lássunk. A valódi élet akkor kezdődik, amikor nem teher többé.” (143). De egyikük sem tud kilépni: mind a konformista, mind a lázadó ugyanabba a zsákutcába jut, választott útjuk egyaránt a jövő, a kilátások elvesztéséhez vezet, csakhogy míg az előbbi az élet érdekében kényszeríti erre magát, addig az utóbbi önként dobja el. Ahogy Sanyi megjegyzi Hugó előbbi megállapítása után: „…Ő ezzel nem értett egyet. Amit Hugó valódi életnek nevezett, azt ő a halál állapotának tartotta. A súlytalan élet már nem élet.” (143) Annyira egymást kiegészítő a két sors, hogy akár annak a lehetősége is felmerül, hogy Hugót Sanyi lázadó alteregójaként értelmezzük.5 Ezt a lehetőségét támasztja alá az is, hogy csak a narrátor találkozik vele, mintha az ő belső vívódásai vetülnének ki az egzisztencia nélküli szereplő alakjában. Sőt magában Sanyiban is többször felmerül a kétség a csavargó kilétét, sőt létezését illetően: „Vagy Hugó nincs is. Hugót csak kitalálta, hogy legyen végre valaki, aki meghallgatja őt, akárki, még ha fantom is. (…) Hiszen Hugó nem árulta el a vezetéknevét és a valódi keresztnevét sem, így hát mégiscsak fantom volt, az ő züllött, szégyenlősen elrejtett énje” (98). Noha ez egyértelműen nem bizonyosodik be, és később Hugó élettörténete is kibontakozik, a két egymást kiegészítő sors megidézése mindenképpen a megalkuvás és a jövő elvesztésének elkerülhetetlenségét, generációs tapasztalat mivoltát támasztja alá.

Annak ugyanis, hogy a cél, az álmok hiánya alaptapasztalata a főhős kései visszatekintésének, nemcsak a főszereplő személyiségének, narratív identitásának darabokra hullása lesz a következménye, ami az emlékezésre, az élettörténet rekonstrukciójára és ezen keresztül az egész regény megformálására is kihat. Az álmok elvesztésével függ össze az egyéni és a kollektív emlékezet összefonódása is. Az életcél hiánya, feladása az egész nemzedékre és térségre rányomja bélyegét: már a korábban idézett részletben is a feleséggel közös életstratégiaként jelenik meg, majd korjellemzőként merül fel: „A józan mértéktartásnak, az álomtalanított életnek soha annyi vakbuzgó híve nem támadt, mint hatvannyolc után ebben a porig alázott, velejéig képmutató országban.” (80–81). Itt jól látszik, hogy nemcsak az álmok elvesztése generációs jellemző, hanem az is, ami a belenyugvásból következik: a megalkuvás. A regényről írott kritikájában Horváth Csaba a következőképpen foglalja össze a mű alaptapasztalatát: „Míg a nagy európai időregényekben az a kérdés, hogyan konstruál, rekonstruál vagy dekonstruál az emlékezet, s ebből adódóan hogy jön létre az emlékezés folyamata, a Négy hét az élet azt vizsgálja, milyen emlékezet jöhet létre az elhallgatások, hazugságok rendszerében”.6 Ez a kérdés ugyanakkor Grendel egyik alapkérdése: a megalkuvás mint térségi, közép-európai generációs tapasztalat, „túlélési sratégia”, ami meghatározza mind az egyén, mind a közösség életét.

Erről árulkodik az „elszámolás” és a „leszámolás” elvetése is: hiszen kinek tartozna felelőséggel az egyén, hol az a pártatlan és ártatlan közösség, amely számonkérhetné az álmok elárulását; és mivel számolhatna le, hiszen ő maga a legkevésbé jogosult arra, hogy bárkin bármit számonkérjen. Ugyanakkor ez a gondolatmenet az életmű egészével is párbeszédbe kezd, mindenekelőtt az első regénnyel, az Éleslövészettel, ami három részre, három „leszámolásra” oszlik. A nyolcvanas években született egész trilógiának (sőt sok tekintetben a későbbi műveknek is, de az intertextuális utalás kimondottan a korai regényekre utal) a múlttal való szembenézés a tétje, és annak kudarca, az egyértelmű, célelvű történet, illetve a történelem rekonstrukciójának lehetetlensége, a folytonosság megszakadása a végkövetkeztetése.7 Csakhogy ott a szembenézés a közösség szintjén történik meg. Ott is fontos szerepet töltenek be az egyéni emlékek, történetek (különösen jól érzékelhető ez a Galeri esetében), de ezek a kisváros terébe íródnak be: történetek sokaságai torlódnak egymásra, relativizálva, ironizálva, kétségbe vonva egymást, elbizonytalanítva a múlt rekonstruálhatóságát. A lokális emlékezet kerekedik felül a személyes emlékezeten, ami a mágikus realizmus 8 felé mozdítja el a fenti művek szemléletmódját. Itt viszont a személyes tapasztalatokba, az egyén lélektanába íródik bele a kor kitörölhetetlenül – a mű nem lép túl a realista lélektan eszköztárán – ehhez ugyanakkor elengedhetetlenül szükség van az élet végéről való visszatekintésre.

Mindez annak is köszönhető, hogy a jelen regény főszereplője, aki egyben az elbeszélés perspektíváját is meghatározza – szemben a korai művek főszereplőivel – nem leszármazott, aki (még) kívül áll, aki még csak most lép be a történelem sodrába, és épp azért vet számot a kollektív múlttal, hogy „tiszta lappal” indulhasson, vagy legalábbis megteremtse az új élet kezdésének esélyét, hanem a folyamat másik végét testesíti meg. Ezért is lesz folyamatos reflexió tárgya a Négy hét az életben az öregségnek a fiatalságétól eltérő időtapasztalata (akár saját emlékei, akár az ifjabb generáció kacsán): „Az ő életkorában – gondolja Sanyi az őt vendégül látó fiatal rokonról – a múlt egyszer s mindenkorra elmúlt (…) az életnek még határozott kontúrjai vannak, az idő még zavartalanul halad előre” (24). Az emlékező, jelenbeli Sanyi azonban a szülők nemzedékét képviseli, azt a generációt, amely elmulasztotta a számvetést, amely maga is megalkudott, leszámolt a céljaival, álmaival, és amely nem képes szembenézni saját elvesztegetett életével. A Négy hét az élet főszereplője nem képes kimondani azt, amit az Éleslövészetben az anya, a fiú számára is példaadó módon kimond: „Édes fiam, mi elrontottunk mindent”.9 De még olyan szembenézésre sem vállalkozik, mint Bohuniczky bácsi a Galeriben. Sőt, az egész regény arról szól, hogy Sanyi hogyan védekezik ez ellen a szembenézés és a belőle levonható végkövetkeztetés ellen, hogy próbál ellenállni az emlékezés kényszerének. E téren az egész Grendel-életművön végigvonuló tendenciáról van szó, fokozatosan követhetjük végig a regények során az életük előrehaladtával a kollektív megalkuvásnak mindinkább részeseivé váló szereplőket. Ez is indokolja a regények hangnemváltásait: a játékos humortól és iróniától a szatírán át a jelen regény tragikus szkepticizmusáig és keserű öniróniájáig.

Ugyancsak az első trilógiával kapcsolja össze a Négy hét az életet a fiú sorsa. Az Áttételek (és ezzel az egész regénysorozat) kiábrándult végkövetkeztetését, a múlttal való szembenézés lehetetlenségét és értelmetlenségét, a jelen megalkuvását, a mű jövőre nyitott befejezése oldja. Az apjával szembeszálló fiú  kifakadása: „– De én nem akarok cseh lenni – ordítja fiad. – Nem akarok! Én magyar akarok lenni.”,10 ami a dac, a lázadás ellenére épp azt bizonyítja, hogy talán mégsem értelmetlen és tét nélküli a szembenézés. A fiú, Dani ebben a kései regényben is ellenpélda: annak bizonyítéka, hogy az álmok megőrizhetők (itt nyilván nem közömbös az a tény, hogy épp ő kérdez rá arra, hogy az apjának miért nincsenek álmai). De szembeszegülése nem megváltó erejű Sanyi számára, hanem megbocsájthatatlan. Nem a jövő, az értelmes élet reménységét hordozza, hanem végleg szembefordítja a két generációt. Ennek következtében áthidalhatatlan szakadék keletkezik a két nemzedék, és ezzel a múlt-jelen és a jövő között. Így lesz teljesen kiüresedett – jövőtlen – Sanyi élete. De nemcsak az ő egyéni élete, hanem az egész általa képviselt nemzedéké, illetve a szintén általa képviselt kisebbségi közösségé: Dani már Angliában él (Sanyi lánya, Krisztina pedig Bécsben), nem tudja és nem is akarja otthon folytatni az életét. Ez a befejezés mintegy rácáfol a korai regény bizakodó lezárására:

„Nem, az biztos, hogy már sosem változik meg, s nem is kívánta visszaforgatni az idő kerekét. Alkalmazkodása térhez és időhöz belső parancsra történt, abba külső kényszer nem szólt bele. Ennek a belső parancsnak a hangja olyan messziről érkezett, hogy alig hallotta már. Krisztinához és Danihoz pedig nem ért el. Élt egyszer ezen a tájon, sok nemzedéket fűzve időrendbe, egy magyar középosztály, amely nincs többé, s pusztulásával az a hang is elnémult, amely a belső parancsot kibocsátotta.” (277)

Hivatkozások:

1. Inkább az a mechanisztikus érv szól a regényciklus mellett, hogy a korábbi életmű is ilyen módon szerveződik. Jellemző, hogy a 2013-ban készült interjúban csak a kérdező Ménesi Gábor nevezi ciklusnak a kései regényeket, az író maga a hangnem hasonlósága mellett inkább a különbséget hangsúlyozza. Ménesi Gábor, Megkérdeztük Grendel Lajost http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/3693-megkerdeztuekgrendel-lajost

2. Ezek a regény recepciójának visszatérő megállapításai. Elek Tibor is ezeket emeli ki, mint a Grendel pályáján bekövetkező szemléletváltás legfőbb fordulópontjait. Elek Tibor, Grendel Lajos, Budapest, MMA Kiadó, 2018, 158–160.

3. A zárójeles idézetek oldalszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Grendel Lajos, Négy hét az élet, Pozsony, Kalligram, 2011.

4. Görözdi Judit, Grendel-variáció a történetkreálás esetlegességéről, Irodalmi Szemle, 2012/9 https:// irodalmiszemle.sk/2012/09/goeroezdi-judit-grendel-variacio-a-toertenetkrealas-esetlegessegerl/

5. Így értelmezi Hugó figuráját például Tarján Tamás is a kritikájában. Tarján Tamás, Visszaszámlálás, Forrás, 2011/11, 127.

6. Horváth Csaba, A múltat végképp elviselni, Kortárs, 2012/12, https://epa.oszk.hu/00300/00381/00176/

7. „Itt [az Éleslövészetben] és a Galeriben is központi szerepet játszik a múlt közvetítettségének tapasztalata, mint a viszonylagosság belátásának legfőbb feltétele. Az epikai világtapasztalat a célelvűséget az örök visszatérés alakzata, a múlttól való megszabadulást annak állandó kísértése váltja fel. (…) Az Éleslövészet olvasás-alakzata azt mutatja, hogy Grendelre igen nagy hatással volt Mészöly Miklósnak a célelvűséget és egészelvűséget kétségbe vonó, de annak »emlékezetét« fenntartó írásmódja (…) amely a történeti idők egybecsúsztatásával demonstrálja a történeti viszonylagosságot, illetve a történelem értelme utáni kutatás kétségességét.” Szirák Péter, Grendel Lajos, Pozsony, Kalligram, 1995, 45–46

8. Grendel Lajos mágikus realizmusáról részletesen írtam: Papp Ágnes Klára, A mágikus realista anekdota – tíz év távlatából. A mágikus realizmus kronotopikus jellege = P. Á. K., A tér poétikája – a poétika tere, Budapest, L’Harmattan, 2017, 142–177.

9. Grendel Lajos, Éleslövészet, Galeri, Áttételek, Bratislava, Madách Kiadó, 1986, 51. Hasonló gesztus a Galeri Bohuniczky bácsijának számvetése saját megalkuvásával a regény 8. fejezetében. Uo., 262–289. Jelképesnek tekinthető mindkét esetben, hogy hangosan kimondott szavakról, elmesélt történetről van szó, amelynek címzettje a fiatal generáció képviselője.

10. Uo., 438.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/02-es lapszámában.

 

Papp Ágnes Klára (1968)

Irodalomtörténész, egyetemi oktató (KRE)