Kovács Eleonóra: Komolyan gondolod? – 6. rész

Urbantristesse felvétele

Parkolóhelyet keresek a Sacramental de San Justo temető közelében. Az új parcella felé sétálok, mert itt találkozom Alejandróval. Látok néhány gyereket, felnőttet, egy fehér sátrat és kordont. Őt nem.
– Mi történik itt? – kérdezem a nőt, aki ásványvizet osztogat.
– Sírásóverseny. Ön is benevezett, valamelyik csapat tagja?
– Nem. Anyámat keresem.
– Melyik csapathoz tartozik?
– Halott.
– Őszinte részvétem.
– Alejandrót, a temetőgondnokot keresem.
– Biztosíthatom: minden szükséges engedélyünk megvan a versenyhez. A célunk, hogy hangsúlyozzuk a szakma nehézségeit. Sokan felmondanak, mert a hozzátartozókkal együtt átélik a gyászt.
– Elhiszem – mondom automatikusan, majd elköszönök, mert megjelenik a temetőgondnok: épp most osztja ki az ásókat.
– Üdvözlöm, Sofía vagyok, ma beszéltünk telefonon. Azt ígérte, mond valamit anyámról, Dolores Molináról.
– Igen. A kórboncnok folyamatosan a Paz Eterna Temetkezési Vállalathoz irányította a hozzátartozókat. A rivális vállalat, a Rosa Diamante megbízott egy hackert, akir feltörte a kórház levelezését és adatbázisát, így keveredett el az édesanyja holtteste.
– Hol van?
– A Rosa Diamante külvárosi épületében.
– Tessék. Hoztam egy kis habcsókot. Fogyassza egészséggel. Ha szerencséje van, ezt nem úgy ízesítettem, mint a sógorom kávéját.

Öt nappal később, csütörtökön rendezzük meg a második temetést. Délután két óra, hőség, napsütés. Kőkeresztek és angyalok, színpompás- és elszáradt virágcsokrok hervadoznak a környező sírhelyeken. Rob nem elérhető. Manuelre a szomszéd vigyáz. A plébános ma elfoglalt, Isidore atya helyettesíti, aki nem ismeri az előzményeket.

Dolores meglepően tudatosan viselkedik, hangosan köszön Isidore atyának, határozottan lépked. Hajpánt helyett fekete kalapot visel selyemszalaggal, ugyanilyen pántlika díszeleg a kézitáskáján. Érzelemmentes arckifejezéssel tekint rám. Mintha apámat látnám. Nem szólt hozzám, mióta kiderült, elveszett a holttest. Egy hete nem tudom, mit érez. Egyedül maradt a sötétségben, és nem kéri, hogy hagyjuk felkapcsolva az éjjeli lámpát, mint amikor gyerekek voltunk. A megjelenése azt sugározza, ő dönti el, mikor lesz fény vagy sötétség.

Ha nincs az a sárgarigó, Dolores már Szentendrén kalandozik Robbal és Manuellel, hogy elfelejtse a fájdalmát. Ehelyett hallgat, szobáról szobára sétál, Manuelre nem mosolyog, némán leteszi a tányért, a kanalat, annyit sem mond, hogy jó étvágyat. Úgy viselkedik, mint anyánk Gabi halála után.

Mivel nem szól, fogalmam sincs, mire gondol, mit érez. Biztosan azt hiszi, elárultam őt, amikor eltitkoltam, hogy elveszett a holttest. Mivel nem beszélünk, nem mondhatom el, hogy én csak minél előbb le akartam zárni anyám halálnak ügyét a temetéssel. Aztán megkerestem volna a holttestet, és a tudtuk nélkül elintéztem volna az újratemetést. Kevesebb bonyodalom és fájdalom. Ehelyett zavarodottság, felháborodás és mélységes csönd a nővérem irányából. Utóbbi a legrosszabb.

Én is elvesztettem az anyámat. Nekem sem volt időm arra gondolni, hogy nem lesz több közös bevásárlás, vita, ebéd. Egy sírhely és egy koszorú marad anyám helyett. Esetleg az emléke. Elvesztettem a húgomat, apámat, anyámat és most a nővéremet is. Egyedül állok itt.

– Rendben van, anya, megteszem – mondja Dolores, a hangja rekedt, mintha egész éjszaka üvöltött volna. A zárt koporsóhoz lép, a tetejére helyez egy barna papírdobozt. – Utolsó ajándék, anya. Igen, a rigód. Azt jelenti, hogy megértettem, amit mondtál. Mérlegelem, amit Sofía kapcsán javasoltál.
– Mit mondott rólam? – kérdezem. Továbbra sem válaszol.

A pap ma Káin és Ábel történetéről beszél. Az irigység tönkretette az egymáshoz és Istenhez fűződő kapcsolatukat, aminek vége testvérgyilkosság lett.
– Sofía – valaki a nevem mondja.
– Sofía – ismétli.
– Tessék, Dolores.
– Szeretsz te engem?

Kovács Eleonóra (1989, Szalóka)

Történelemtanár, író. Legutóbbi kötete: Érzékelés. Könyvismertető, filmnapló, jegyzet (2020, Ungvár, Intermix Kiadó).