Közös ködök – Juhász Tibor interjúja Orcsik Rolanddal, Az ismeretlen tükre (Magyar és délszláv irodalmi metszéspontok) című kötet szerzőjével

Bach Máté felvétele Orcsik Rolandról

 

Az ismeretlen tükre – Magyar és délszláv irodalmi metszéspontok címmel jelent meg Orcsik Roland tanulmánykötete 2023-ban a Tempevölgy folyóirat könyvsorozatában. A költőként, íróként, műfordítóként és szerkesztőként egyaránt ismert szerzővel a kelet-közép-európaiságról, a migránstapasztalatok kínálta újraértési lehetőségekről és a farmernadrágos prózáról is beszélgettünk.

 

Húsz év összehasonlító irodalomtudományi tanulmányaiból közölsz válogatást. A rendezőelved nem a kronológia, eltérsz attól a kínálkozó rendtől, amely a szöveghasználatod, a gondolkodásod történeti ívét is színre vihette volna. Miért?

Problémacentrikusan és tematikai kapcsolódásokra ügyelve raktam össze a könyvet. Arra természetesen figyeltem az elmúlt húsz évben, hogy egy-egy jelenség feldolgozottsága hogyan változik a szakirodalomban, de nem akartam a legújabb elméleti munkákkal teletűzdelni azokat az írásokat, amelyeket évekkel ezelőtt fejeztem be. Ha a tanulmányok megszületésének idejét veszem alapul, az olvasói aktivitás függvényében akkor is kirajzolódtak volna bizonyos problémák, de félő, hogy ebben az esetben hiányérzettel járt volna a befogadás, mert az össze- és átkötések részlegessége akár a koncepció kidolgozottságával kapcsolatos gyanúkat is ébreszthet. Sőt, amikor az olvasó a végére jut egy ekképpen kialakított kötetnek, azzal is szembesülnie kell, hogy bizonyos tanulmányok frissebb szakirodalom bedolgozásával íródtak, azaz aktuálisak, míg a többi a kötetmegjelenésre meghaladottá vált. Így viszont problémacentrikusan is lehet olvasni a könyvet, aminek kifejezetten termékeny közeget teremt, hogy a szövegek keletkezésekor más-más munkákra támaszkodhattam.

 

Az elmúlt húsz éven történő áttekintés a tudományos munkásságoddal való számvetésre is alkalmat szolgáltathatott. Számodra a kötet összeállítása járt hiányérzettel?

Kezdetben azzal kísérleteztem, hogy fogtam az összes tudományos dolgozatomat, és mindet beleraktam egy dokumentumba. Hamar egyértelművé vált, hogy szelektálnom kell, mindenesetre ezt a kísérletet mégsem mondanám haszontalannak, mert pusztán az egymásmellettiség miatt kirajzolódtak azok a tematikai csomópontok, amelyek szinte magától értetődően vezettek a szelekciós elvek viszonylag gyors véglegesítéséhez. Döntően azokat az írásokat vettem ki az említett dokumentumból, amelyek az Új Symposion szerzőihez kötődnek, mert egy másik kötetben szeretném majd összegyűjteni őket. Azt is mondhatnám, hogy a szelekcióval széttörtem, fragmentumokra bontottam az elmúlt húsz évem tudományos munkáját, de azért nem ilyen szomorú a helyzet, hiszen ha a fragmentumokat a korai német romantikusok felfogásával közelítjük meg, akkor nem mint egy egész részeként kell kezelni őket, hanem különálló, önmagukban értelmezendő egészként. Az egészlegesség tulajdonképpen vágyálom, és a vonzásában megszülető enciklopédiák sem teljesek, sőt azt bizonyítják, hogy a világról összegyűjtött tudásunk már mindig is hiányos, hiszen a teljességre törekvés paradox módon sosem számolhatja fel a töredékességet. Ez persze valahol terhet is jelent, de ha egységesíteni akartam volna a tanulmányokat, akár újra is írhattam volna magát a kötetet. Természetesen néhány helyen, ahol mindenképpen szükséges volt, belenyúltam a hivatkozási bázisba, de inkább csak stiláris változtatásokat eszközöltem. Így lett ez a könyv az elmúlt húsz évem részleges, viszont problémaérzékeny keresztmetszete.

 

Izgalmas a kutatói pozíciód, mert vajdasági szerzőként, a délszláv és a magyar irodalmak kölcsönhatásaira nyitott költőként, íróként és műfordítóként is jelen vagy az általad vizsgált színtéren. Vagyis nemcsak figyeled, hanem alakítod is azt. Az irodalomtörténészi munkád tekinthető önértelmezésnek?

Bizonyos értelemben igen, hiszen olyan problémákat göngyölítettem fel, amelyek engem személyesen, az általad felsorolt különböző minőségekben is érintenek. A világhoz fűződő viszonyunk nyelvi feltételezettsége, a ’90-es évek háborúinak, kiemelten a balkáni háborúknak a diskurzusa, annak hatása a nyelvre, az irodalom és a performanszművészet párbeszédlehetőségei például Slobodan Tišma munkásságában, valamint a többnyelvűség teljes mértékben lefedik a saját szenvedélyeimet, kérdéseimet, amelyekkel én magam is küzdök, szembesülök és foglalkozom költőként, íróként és műfordítóként egyaránt.

 

A könyv első hivatkozása Végel László Kelet-közép-európai alkímia című esszéje, amelyet a kelet-közép-európaiság identitásalakzatával kapcsolatban veszel használatba. Ez az egyik legfontosabb alakzata a könyvednek, ha az alcímből indulunk ki, akkor metszéspontnak tűnik úgy a tanulmányaid, ahogyan az elemzett szövegek között. Neked van kelet-közép-európai identitásod? És ha igen, hogyan jellemeznéd?

Sok identitásom van, a kelet-közép-európaiság az egyik közülük. Fontos megjegyezni, hogy ez egyfajta irodalmi érzékenységet jelent a számomra, tehát kulturális értelemben meghatározó. Mondom ezt azért is, mert az alakzatnak sokkal erősebb identitásképző szerepe volt mondjuk a diktatúrák idején, mint ma, évtizedekkel a rendszerváltások után. Ha jobban belegondolok, érthető a vele kapcsolatban tapasztalható potenciálcsökkenés, mert hát nyilván egy olyan folyamat részeként kell beszélnünk róla, amely az úgynevezett Nyugathoz történő felzárkózás törekvéseivel függ össze, de szerintem nagy kár, hogy ma ilyen kevesen gondolkodnak arról, hogy mit is jelent kelet-közép-európainak lenni. A magát jugoszláv íróként meghatározó Danilo Kišről, aki tulajdonképpen a kelet-közép-európaiság emblematikus alakjának is tekinthető, korábban többen tudtak Magyarországon, Eörsi István, Esterházy Péter és Petri György például szoros barátságot ápolt vele, akárcsak a magyar vajdasági írók, Tolnai Ottó, Végel, Bányai János, Bosnyák István, Brasnyó István, Juhász Erzsébet és mások. Jelen pillanatban ez a név alig ismerős a magyar olvasóknak, az új generációk inkább az amerikai szerzőket ismerik, az angol nyelvű irodalom az, ahonnan az újat várják, ahonnan inspirálódnak. Kevesebb figyelmet fordítanak a szomszédos országok irodalmára. Holott, azt hiszem, nincs olyan nagy minőségbeli különbség. Az innováció akár innen is jöhetne, például a román, a szlovák, a horvát vagy a szerb irodalomból. Az innovációt ugyanakkor nem új kulturális termékként értem, hanem a fennálló rendszerek innovatív kritikájaként. A „modernnek kell lenni mindestül” számomra nem az új kütyük imitálása irodalmi eszközökkel, hanem a kütyük okozta függési rendszerek releváns, modern kritikája a megfigyelési kapitalizmus korszakában. Hogy a közösségi média miatt is egyirányúsított a figyelmünk, nem jelenti azt, hogy csak a Nyugat képes felmutatni az újdonságot. Michael Rothbergnek van egy elmélete a többirányú emlékezetről, amely egyben ajánlattételként is vehető arra, hogy amikor egy problémával találkozunk, ne csak egy szempontból vizsgáljuk meg azt, hanem vessük össze más, de hasonló problémákkal, vizsgáljuk meg a feldolgozási módszereket és alakítsunk ki több emlékezeti koncepciót. Szerintem itt, a kelet-közép-európainak mondható térségben rengeteg lehetőség rejlik, főleg mert a XX. század a maga traumatikus gócpontjaival bőséges példatárral szolgál a megküzdési, értelmezési stratégiákra. Hiszen a kelet-közép-európaiság közös csalódásokat, közös ködöket és közös reményeket is jelent, közös elvágyódásokkal és visszatérésekkel. Gondolj bele, akik ide születtek, azok igazából nem tudnak véglegesen elköltözni ebből a térségből, elvágyódnak, elmennek, de sokan visszajönnek, még ha évek vagy évtizedek múlva is. Persze, van az a Mirko Kovač-bonmot, hogy aki Kelet-Közép-Európába született, az rábaszott, mint a sárga macska, de ebben a rábaszásban mégiscsak van valamiféle ironikus többlet, függetlenül attól, hogy az irónia mint alakzat vagy beszédmód talán kevesebb szerepet kapott az utóbbi évek irodalmában. Bárhogyan is, ez a térség sajátos iróniával bír, sőt kicsit groteszknek is mondható, annyi birodalom haladt át rajta, annyiféle, egyébként össze nem illeszthető elemből rakódik össze ideológiai és esztétikai szempontból, hogy az lett volna a csoda, ha egyáltalán nem vesz fel groteszk vonásokat. Grendel Lajos Abszurdisztánnak nevezte ezt a világot, úgy tűnik, meghatározása semmit sem vesztett aktualitásából. Ugyanakkor nem a Nyugathoz képest abszurd ez a térség. Miről szól többek között a nyugati abszurd irodalom, ha nem a lét abszurditásáról, egzisztenciális és politikai értelemben? Le kell szoknunk az önsajnáló, önbizalomhiányos önértékelésről: kelet-közép-európainak lenni semmivel sem szarabb, mint nyugat-európainak. Nem cserélném le a térségi tapasztalatomat egy másik, látszólag prosperálóbb világéra. A magyar tapasztalat ugyanúgy európai, mint a francia vagy a német, az egyetemes emberi jog nem nyugati és nem keleti, hanem egyetemes. A nyugati kultúra nem valami olyasmi, amit a kelet-közép-európai, egyszóval a keleti csak kisebbrendűen másolhat, utánozhat. Nem faji sajátosságról van szó. Még mindig a marxista „osztály”-fogalom az érvényesebb a kapitalizmus ellentmondásainak megvilágítására. Ezt persze a kádári államkapitalizmust megélő értelmiség egy része visszautasítja. Ám az, hogy a Nyugat fogalma számomra nem vallási ópium, nem jelenti automatikusan, hogy náci vagy bolsevik vagy simán csak ostoba lennék.

 

 

A tanulmányaidban inkább a kelet-közép-európaiság alakzatát használod, mint a nemzetét. Nem helyettesíted vele a nemzet fogalmát, mégis érezni, hogy ahelyett nyúlsz hozzá.

Az a kelet-közép-európaiság szerencséje, hogy elfeledkeztünk róla. A nemzet fogalmának meg az az átka, hogy túl sokat és túl sokan használták, és mindig a maguk céljaira, emiatt mára teljes mértékben alárendelődött a politikai pártok hatalmi harcának. Ez az összefüggés adta a motivációmat, szóval a fogalmakat illető döntésem hátterében természetesen nem az áll, hogy tagadom a nemzet létezését. Pusztán csak az a meglátásom, hogy abban az értelemben, ahogyan ma használják, mindentől független entitásként szerintem nem beszélhetünk nemzetről. A nemzet fogalmát nem lehet homogén értelemben használni, csakis a heterogenitásán keresztül ragadható meg. Kiemelten igaz ez itt, Kelet-Közép-Európában. Elég csak az irodalomtörténetre gondolni, hogy hány nyelven írt irodalom hatott erre a térségre. Most nincs idő ebbe részletesen belemenni, de a változó országhatárok nemcsak változó autoritásokat jelentenek, hanem szövevényes kapcsolattörténeti összefüggéseket is, ami nem áll messze attól a belátástól, hogy a nemzet fogalma elválaszthatatlan a mindenkori Másiktól. Kelet-Közép-Európa soknemzetiségű térség, megannyi etnikum liheg egymás nyakában, rengeteg nemzet szorongatja a másik torkát, de arra is van példa, hogy ez a sokszínűség jól működik, hogy olyan kölcsönhatásokat eredményez, amelyekből mindenki profitál. Az irodalomnak szerintem megvan az a lehetősége, hogy ezekről a kérdésekről elgondolkodtasson, hogy segítse a másikra irányuló figyelem kialakítását és kialakulását, a másik megértésének igényét és az empátiát. Nyilván mindig is voltak és mindig is lesznek olyan irodalmak, amelyek nem így akarnak látni, de ez már inkább politikai kérdés. A közép-kelet-európaiságra visszatérve, az alakzat komplexitása számunkra nagy lehetőség, hiszen az eredendő groteszkségünkbe belefér, hogy egyszerre legyünk posztmodernek és retrográd modernisták. Progresszívak és konzervatívak. Nyilván nem szabad elfelejteni, hogy ez az identitás mindig együtt járt az elvágyódással, látjuk, mennyien mennek Nyugatra napjainkban is a jól fizető, általában fizikai munka miatt, és mennyiben számolnak be azokról a migránstapasztalatokról, amelyek felől újraérthetnénk a kelet-közép-európaiságot. A Tiszatáj folyóirattal egyébként nemrég adtuk ki a szlovák Peter Šulej Együtt című regényét Dobry Judit fordításában, amely sok minden más mellett azt a problémakört is tematizálja, hogy mit jelent Közép-Európában létezni a rendszerváltások után, és miért vágyódnak el innen sokan. Nem azt mondom, hogy kifejezetten jó érzés 2024-ben kelet-közép-európainak lenni, de talán nem ördögtől való a gondolat, hogy szerencsésebb körülményként tekintsünk rá, mint azt az elmúlt két-három évtizedben tettük. Ehhez persze el kéne tekinteni az aktuális politikai jelölőktől, ami nyilván lehetetlen: a politikáról leválasztott művészet nem csak a térségünkben illúzió. Másutt sem feltétlenül jobb, és ezt nem vigasztalásként mondom. A pozitív példa Jugoszlávia: a jugoszláviai alkotók semmivel sem tartották magukat kevesebbnek a nyugatiakhoz képest, többen is világismertek lettek, relevánsan járultak hozzá az egyetemes kultúrához. Ez szorosan összefüggött a jugoszláviai felvilágosodás-projektummal, a műfordítások államilag támogatott szerepével és gyakorlatával. Amikor elmegyek egy ljubljanai, zágrábi, újvidéki vagy belgrádi könyvesboltba, még mindig több filozófiai, esztétikai, politológiai, szociológiai, művészeti, világirodalmi stb. könyvet találok a polcokon, mint itthon. Magyarországon például a budapesti Írók Boltja a piactól független könyvesbolt, a nagy könyvhálózatok pusztán az eladhatóságra fókuszálnak. De nemcsak az exjugoszláv térség izgalmas ilyen szempontból, ott van pl. Kolozsvár, számos kis könyvesboltja van, sajátos kínálattal. Régebben Szegeden is több kis könyvesbolt volt, mára csupán a Líra és a Libri maradt, amelyeket ráadásul most éppen a kormány zaklat (a fóliázás örömei). Hát tessék, ez történt a mi kis huszárvágású kapitalizmusunkban. Össze kéne fognunk, írók, irodalmárok, olvasók és más művészeti ágak képviselőinek, országosan létre kéne hoznunk vad, szabálytalan, ötletes könyvesboltokat, amelyek nem pusztán kereskedelmi, hanem találkozási pontok is.

 

Úgy fogalmazol a hátlapon, hogy ennek a könyvnek szereplői vannak, többek között Esterházy Péter, Danilo Kiš, Ivo Andrić, Dževad Karahasan, Miloš Crnjanksi, Laza Kostić, Borisav Stanković vagy Csáth Géza. Én most hozzáteszem, hogy vannak motívumai is, például a pénz, ami a kulturális tájékozódásunk előfeltételeként jelenik meg az okfejtéseidben, hiszen meghatározza például a műfordítói praxist, vagyis azt, hogy a magyar nyelvű olvasóközönség egyáltalán hozzáfér-e a délszláv irodalmakhoz, meg tud-e ismerkedni velük, egyáltalán tudomást szerez-e róluk.

Magyarországon nagyon nehéz eljutni odáig, hogy egy olyan kiadó adjon ki egy délszláv irodalmi munkát, amely profitorientált. Megjegyzem, ilyen kiadó, amely szépirodalmat közvetít és csak a piacról tartja fönn magát, nincs. Én azt gondolom, hogy az államnak mindenkori kötelessége finanszírozni olyan kulturális projekteket, amelyek nem feltétlenül tudnának csakis piaci alapon megvalósulni. Akadnak persze pozitív példák az állami kultúratámogatással kapcsolatban, de le lehet szögezni, hogy jelenleg a magyar összkép súlyos arányeltolódásokat mutat. Arról nem is beszélve, hogy a fordítók még mindig ugyanazon az ív/forint áron dolgoznak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. És akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy a szabadpiacon nem tud elég szabadon működni az a kiadó, amely a szűkös anyagi lehetőségek következtében elesik attól, hogy reklámozza a könyveit. Az, hogy a piaci siker alapján a figyelem csak néhány szerzőre irányul, nem a kultúra kreatív burjánzását, hanem épp a kiüresedő centralizációját sürgeti. Márpedig egy kultúra akkor tud igazán kibontakozni, hogyha dinamikája van. Ez pedig a centrum és periféria egymásba játszásával valósulhat meg, különböző irodalmak egyidejű láthatóvá tételével. A kísérletitől kezdve a nem kísérletiig. Számomra egyébként ilyen irodalmár például Ilia Mihály, akinek az egyetemi óráin, a beszélgetéseink során egy olyan világban éreztem magam, amelyben minden lehetséges, nincsenek korlátok. Ebből kiindulva szükség van közérthető szépirodalomra, de szükség van olyanra is, ami nem közérthető, egyáltalán a közérthetőség nem is lehet esztétikai mérce. Éppen ezért, aki azt tapasztalja, kevesebben olvassák, a kiadója pedig kikukázza a piaci mutatók miatt, ne essen kétségbe, jó úton jár. A posztmodernben persze voltak olyan elemek, amelyek már nem működnek, de kár lenne elfelejteni, hogy az egy plurális irodalom, mi sem mutatja ezt jobban, mint Esterházy életműve, amelyben rengeteg a neoavantgárd elem, de nagyon sok konzervatívnak mondható eljárást is szemrevételezhetünk az eszköztárában.

 

 

Írsz a horvát irodalomtudós, Aleksandar Flaker fogalmáról, a farmernadrágos prózáról, amelyet a többnyelvűséggel, az utazástapasztalatok színrevitelével is kísérletező szépirodalmi szövegekkel hozol kapcsolatba. Ez a fogalom miként használható, használható-e napjainkban? Hiszen a farmernadrág konnotációi jelentősen megváltoztak a ’60-as, ’70-es évekhez képest.

A ’60-as, ’70-es évek Jugoszláviájában (és a szovjet blokkban) a farmernadrág tényleg mást jelentett, ellenállást kifejező, identitásképző tétjei voltak, de a jugoszlávok jellemzően Triesztben beszerzett farmernadrágjainak kulturális erejét én ma már nem érzékelem. Viszont nincs kétségem afelől, hogy a nemrégiben elhunyt szerb nemzetiségű magyar író, költő, irodalomtörténész Milosevits Péter számára ez egy fontos jelkép, sőt fontos hagyomány volt, és ennyiből irodalomtörténetileg is releváns a használata. Magyarországon ezt a fogalmat kissé pejoratív felhangokkal vették át az irodalomban (néhány kivételtől eltekintve), mert itt a polgári kultúrával, pontosabban örökséggel történő azonosulásnak volt lázadásjellege. Jugoszláviában a farmernadrág az ellenálló elit egyik legfontosabb eszközévé vált. Hogy egy példával is alátámasszam ezt az összefüggést, a farmernadrágos prózáról monográfiát író Flaker legalább olyan fontos alakítója a jugoszláv irodalom történetének, mint kortársa, Fried István, Kulcsár Szabó Ernő és ellenpólusa, Radnóti Sándor a magyarországinak. Milosevits Péter azért érdekes a számomra, mert ő egyszerre volt része a magyarországi konzervatívabb, illetve szerb származásán keresztül a jugoszláv, farmernadrágosabb elitnek, aminek egyébként megvolt a maga elég szilárd lábakon álló nyugatkritikája. Flaker szerint a jugoszláv farmernadrágos próza világtapasztalati másságát a beatirodalomhoz képest épp az adja, hogy a Nyugatot és a jugoszláv rendszert, illetve irodalmi kánont egyaránt bírálja. Hogy ebből mennyit érzékel az az olvasó, aki történeti ismeretek nélkül kerül kapcsolatba egy olyan kötettel, mint például Milosevits London, Pomáz című regénye, amelyet elemeztem, azt nehéz megmondani. Egyébként nem könnyű a befogadása a nyelvi kódváltások miatt sem, de olyan irodalomtörténeti kontextusok rendelhetők hozzá, amelyek érdemessé teszik az olvasásra és a figyelemre, hiszen a délszláv és a magyar irodalom sajátos metszéspontjának tekinthető az említett regénnyel együtt Milosevits egész életműve is.

 

A Fantomkommandó című regényed a délszláv háború magyar nyelvű irodalmi diskurzusának fontos elemévé vált. 2016-os megjelenése idején egymást követően több szépirodalmi munka is napvilágot látott, amely a vonatkozó tapasztalatokat igyekezett feldolgozni, viszont azóta mintha egy kicsit lanyhult volna a figyelem. Az ismeretlen tükrében sokat foglalkozol a háború beszédterével. Mit lehet elmondani erről a mindennapjaink vonatkozásában?

Én úgy látom, hogy ez még mindig jelen van az irodalmakban, de máshogyan foglalkoznak vele Magyarországon és máshogyan a délszláv térségben. Nagyon érdekes, egyben megdöbbentő, hogy azok a délszláv fiatalok is beszámolnak a háború okozta szorongásról, akik nem tapasztalták meg azt a médiaőrületet, ami az összecsapásokat megelőzte, nem élték át a harcokat. A háború nagyon eleven tapasztalatként van jelen napjainkban is, ráadásul a konfliktusok sok szempontból mindmáig lezáratlanok, csupán a szőnyeg alá söpörték őket. Magyarországi kontextusban viszont tényleg furcsa volt, amikor Bencsik Orsolya, Danyi Zoltán, Sirbik Attila és az én könyvem hozzávetőlegesen egyszerre jelent meg. Természetesen korábbi példák is hozhatók, Tolnai, Végel, Balázs Attila, Hász Róbert vagy Fenyvesi Ottó életművéből, de ők egy másik generációhoz tartoznak, más a beszédpozíciójuk. Ennyiből ez egy generációs kérdés, hiszen nekünk kettős az érintettségünk, közvetett és közvetlen is, még nem szólhattunk bele az irodalmi diskurzusba az események idején, nem vehettünk részt a jugoszláv irodalomban, kicsik voltunk hozzá. Mintha a „mi” érzelmi viszonyulásunk távolságtartóbb lenne. A „mi”-t mindenképp idézőjelesen értem, mert számos különbség is van a generációmon belül. Nem lehet egységes poétikáról, világnézetről beszélni például Kollár Árpád és Terék Anna költészete kapcsán, mégis vannak közös identifikációs pontok, és ez szerintem a generációs Jugoszlávia-tapasztalat. De ezek csak találgatások, még én is túl közelinek, etikailag pedig nagyon nehéznek érzem ezt az egészet. Talán mert a háború nyomai, történetei még nincsenek széleskörűen feldolgozva. A traumát nem lehet eltörölni, a bűncselekményeket nem lehet semmissé tenni, a feldolgozás azonban mégsem marad el, még ha a szépirodalom látszólag kicsit lassabban is halad a gyászmunkával a szembenézés felé. Nem is kell gyorsan haladnia, nem is kell könnyen emészthetőnek lennie, ez nem gyorséttermi irodalom.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/10-es lapszámában.

 

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle online és a Pannon Tükör szerkesztője. 2017-ben Bezerédj-díjat, 2023-ban Sziveri-díjat kapott. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). Portréját Vigh Levente készítette. Az interjú készítése idején az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjából részesült.