Biró Zsombor Aurél prózája

Ryszardl70 felvétele

Lemenni vidékre

Valahol Bódvalenke és Tornaszentandrás közt járhattunk, amikor lemerült a zajszűrős fülhallgatóm, és arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögött egy férfi meg egy nő Tar Sándorról beszélget. Rázkódott a távolsági busz a kátyús úton, éppen hogy szét nem esett alattunk az ócska Ikarusz, jobboldalt kukoricás, parlagon hagyott földek balra. Azért a Tar Sándor, az most tudna mondani valamit, erre a kijelentésre kaptam fel a fejem. Mély, eldohányzott hangja volt a férfinak, erős, borsodi tájszólással beszélt, és volt ebben az egyszerű állításban valami komoly fájdalom, amit én mindig csak egy-egy pillanatra tudtam átérezni, ha szembejött velem a Facebookon valamelyik író halálhíre. A nő viszont nem tűnt szomorúnak, inkább haragosak voltak a szavai, mi az, hogy tudna, baszd meg, Béla, te most szórakozol velem, már ne is haragudjál?

Nahát, gondoltam, itt ül mögöttem a távolsági buszon valahol Bódvalenke és Tornaszentandrás közt két roma, és tudják, ki az a Tar Sándor. Sőt, nemcsak tudják, hanem a nőt annyira lesújtja Tar Sándor halálhíre, hogy el sem akarja hinni, hiába bizonygatja neki a férfi, hogy de, de, már legalább tizenöt éve, vagy lehet, van az húsz is. Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Szóval akkor megérte két kreditért elmenni a Tanítsunk Magyarországért programba. Még hogy a körúton kívül senkit nem érdekel a szépirodalom. Miközben elraktam a fülhallgatómat, és elhatároztam, hogy legközelebb, amikor a Könyvtár Klubban a szaktársaim a negyedik Unicum-kör után elkezdenek kásás hangon siránkozni a művészetek szubkulturális jellegéről, én előállok ezzel a történetecskével, hogy bizonyítsam, igenis léteznek még olvasók. Csak hát nem a privilegizált budai értelmiség zabtejes vekengését olvassák. Hanem A mi utcánkat. Meg a Lassú tehert. Amit amúgy biztos jobban is értenek, mint mi.

Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Mi van, ha a férfi és a nő nem is arról a Tar Sándorról beszél? Tényleg ennyit fejlődött volna a vidéki oktatás színvonala? Nem valószínűbb, hogy van valami távoli ismerősük, akinek ez a neve? Megpróbáltam végiggondolni, mennyi az esélye annak, hogy élt egyszer Tornaszentandráson egy köztiszteletnek örvendő Tar Sándor, aki tizenöt éve halott. Elővettem a telefonomat, és bepötyögtem a nevet a Facebook keresőjébe. A képernyőmet elözönlötték a Sándor Tarok meg a Tar Sanyik, hogy a Tarr Sándorokról ne is beszéljek. A Reelsben még találtam egy bokszmeccset is, Fodor Gyuszi egy cuccosabb jobbhoroggal ütötte ki Tar Sándort, aki úgy dőlt el a ringben, mint egy kuglibábu. Nekidöntöttem a homlokomat az ablaknak, koppant a fejem az üvegen. A kurva életbe, gondoltam. Te hülye fasz. Majd pont két tornaszentandrási roma fog Tar Sándort olvasni, ugye?

A hátam mögött a férfi épp azt ecsetelte a nőnek, hogy Tar Sándor akkora ember volt, amekkorából százévente egy, ha születik, nekem meg olyan érzésem támadt, mint amikor el kezded kiszedni azt az idegesítő fikát az orrodból, mert azt hiszed, egyedül vagy az utcán, de aztán észreveszed, hogy az egyik erkélyről egy nyugdíjas néni rosszallóan figyel. Éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Úgy látszik, rasszista vagyok, futott át az agyamon. Gyorsan megpróbáltam végiggondolni, vajon nincs-e valami nemrasszista magyarázata a rasszista reflexeimnek, és rövid töprengés után eszembe jutott, hogy végeredményben az előítéletek nem csak úgy maguktól keletkeznek az emberben. Hogyan is lehetnék én száz százalékig nemrasszista, ha egész gyerekkoromban azt hallgattam a keresztapámtól, hogy jó hely ez a Budapest, csak kár, hogy ilyen sok itt a tenyészgorilla. Meg hát a nagyapám. Aki csak azért dolgoztatott kizárólag roma munkásokat, mert ők akkor is kimentek a dinnyeföldre ötszázas órabérért, amikor a többi idénymunkás már nyolcszáz alatt nem vállalta a napszámot. Egyszer megkérdeztem tőle, miért fizet ilyen keveset nekik, de nem jött zavarba, habozás nélkül vágta rá, örüljön neki a tolvaj, hogy pénzt kap, nem faszt a seggébe. Nekem legtöbbször még azt sem engedte, hogy odamenjek hozzájuk köszönni, a Mitsubishi terepjárónkból néztem végig minden este, ahogy leszámolja nekik az ezreseket.

De valamelyik nyáron nagyon kellett a pénz FIFA-kártyákra, és akkor addig nyaggattam, hogy végül beadta a derekát. Csináljad, kisapám, mondta hétfő hajnalban, amikor kirakott a földút végén, és még hozzátette, hogy ötig tart a munkaidő, de magában azért biztos úgy kalkulált, két, legfeljebb három óra múlva úgyis vissza kell majd jönnie értem. Azt nem tudom, mit képzelt, hogyan fognak elbánni velem a romák, de arra biztos nem gondolt, hogy egyszerűen csak levegőnek néznek, és egy sziát sem dobnak oda nekem egész délelőtt. Súlyos volt a hallgatásuk, éreztem, személyesen nekem szól ez a csend, így akarják a szemembe vágni, hogy tudják, miért vagyok itt, értik pontosan, mire megy ki a játék, hogy ők most itt az elrettentő példa, a lecke, amire nagyapám szerint az elkényeztetett, mitugrász budai úrigyereket meg kell tanítani.

Majdnem igaza lett az öregnek, az ebédszünet végén biztosan felhívtam volna, hogy jöjjön értem, ha kajálás közben nem lép oda hozzám a Józsika. Alacsony, vigyorgós, jóképű gyerek volt, nagyjából egyidős velem, na mi van, more, játszunk szilvásat, bokszolt bele a vállamba, és meg se várta, hogy visszakérdezzek, én ütlek, te meg kékülsz, jó lesz? De aztán nem ütött meg, csak röhögött egyet a saját viccén, és amikor bátortalanul elmondtam neki, hogy utálom a párizsis szendvicsemet, elcserélte velem a kolbászos zsömléjére. Adott az aldis kólából, amit a hóna alatt szorongatott, megmutatta, hogyan tartsam a hátamat pakolás közben, és még azt is elmagyarázta, hogy a dinnye akkor érett, ha a halványzöld csíkok közt elfér a mutató- és a középsőujjam is. Délután a többiekhez is odavitt, egyesével szorongatták a kezemet a romák, és kétkedve mondták utánam a vezetéknevemet, mintha azt próbálgatnák, vajon ki lehet-e mondani gyűlölet nélkül. Emlékszem, először büdösnek tűntek, de később már nem zavart a szaguk, mert olyan szagom lett nekem is, összeizzadtunk a negyvenfokos hőségben. És mire felverte a földút porát a Mitsubishi, már el is feledkeztek róla, hogy ki vagyok, megjött a főgeci, fiúk, morogta az egyikük a lefékező autót bámulva, hogy vinné már el a rákos kurva élet.

Egész augusztusban velük dolgoztam. Józsikával még a városba is bejártunk néha, mert nagyapám azt ugyan nem engedte, hogy betegye hozzánk a lábát, de a strandra kimehettem vele. Néha leugrottunk a bányatóra ebihalakat fogni, meg a kisboltba Maoamért, vele sokkal könynyebb volt lopni, mint egyedül, mert ha belépett az üzletbe, a pénztáros néni csak őt figyelte, én meg annyi cukrot raktam zsebre, amennyit nem szégyelltem. De a többiekkel is összebarátkoztam munka közben, és amikor szeptember elején visszamentem Pestre, be is jelölgettük egymást Facebookon. Mondjuk azóta nem chateltem velük túl sokat, de a mai napig lájkolják az irodalmi folyóiratokban megjelenő tanulmányaimat, pedig nem tűntek túl nagy Tar Sándor-rajongónak.

Eltűnődtem rajta, vajon mit szólna ehhez a gondolatfutamhoz Rita. Próbáltam magam elé képzelni, ahogy töprengve bólogat a Könyvtár Klub pultjára könyökölve, de hamar fintorgás lett abból a merengő arckifejezésből, és nem azt felelte a monológom végén, hogy hmm, ez nagyon érdekes, hanem azt, hogy a metareflexív rasszizmus is rasszizmus, úgyhogy fejezzem be a kriptofasisztáskodást. És hát ezt jó lett volna elkerülni, mert már egy ideje megfigyeltem, hogy amikor Rita közelében vagyok, semmi másra nem tudok figyelni, csak arra, hogy milyen szép, vastag a szája. Rita szája sosem volt kirúzsozva, melltartót se hordott, és minden kérdésben azt gondolta a világról, amit én is gondoltam, vagy ha nem gondoltam, akkor gondoltam, hogy gondolnom kellene. Éppen ezért próbáltam megjegyezni mindent, amit mondott nekem. Például hogy az identitáspolitika a nagytőke végső győzelme a proletariátus felett, meg ilyenek.

A hátam mögött a nő és a férfi arról beszélgettek, hogy évről évre drágább a tűzifa, nekem meg eszembe jutott, hogy Ritának igazából nincs joga lekriptofasisztázni engem, mert a gondolataimért nem is vagyok felelős. Egy gondolat csak úgy magától kitalálódik, nem én szülöm meg, ebből pedig logikusan következik, hogy amíg ösztönösen vagyok rasszista, addig igazából nem lehetek tényleg rasszista, mert ha egy kósza gondolat bűn, akkor mindenkinek börtönben a helye. Ettől kicsit megnyugodtam. De aztán ahogy jobban belegondoltam, sajnos még ez az álláspont is problémásnak tűnt. Kényelmetlenül fészkelődtem az ülésen. Mi van, ha tényleg egyszerűen csak rasszista vagyok? De nem. Az nem lehet. Pont én? Hát amikor a Józsika rám írt pár éve, hogy adjak neki kölcsön, mert jön a negyedik gyerek, és le kéne szigetelniük a nyílászárókat, habozás nélkül utaltam neki ötvenezret. Amit sosem kértem vissza. Amikor tavaly megkérdezte, nem tudok-e melót a legidősebb kölyöknek, megint utaltam, és utána hetekig hívogattam a haverokat, hogy nem keresnek-e valakit, aki lemossa az Audijukat vagy elviszi sétálni reggel a törpeuszkárt. És amikor tavaly megtudtam, hogy a Józsika halálba itta magát, napokon keresztül a legváratlanabb pillanatokban tört rám a zokogás. A végén már nem is szomorúságból sírtam, vegytiszta dühbőgések voltak ezek. Pedig nem tudtam volna megmondani, kire haragszom.

Egyébként meg, jutott eszembe hirtelen, csak a második gondolatom volt raszszista, először fel se merült bennem, hogy a mögöttem ülő férfi és nő esetleg nem arról a Tar Sándorról beszél. De már hallottam is Rita hangját, az empátia nem más, mint a politikai kizsákmányolás komplexebb formája, az, hogy meglepődsz egy roma műveltségén, ab ovo rasszizmus. Fintorogva bámultam ki az ablakon, és már megint izzadt a tenyerem. Tudtam, hogy igaza van. Mert hát mégis milyen jogon lepődök én meg azon, hogy a Borsod megyei romák nem olvasnak Tar Sándort? Nem is ismerek Borsod megyei romákat. Amióta nagyapám meghalt és eladtuk a dinnyeföldeket, igazából egyetlen romával se találkoztam. Szóval ha nem akarok rasszista lenni, akkor az összes romáról azt kellene feltételeznem, hogy olvasta Tar Sándort.

Elégedetten töröltem meg a homlokomat. Elhatároztam, hogy inkább ezt a végkövetkeztetést fogom elmesélni a Könyvtár Klubban. És csak úgy lazán, félvállról, mintha nem is lenne fontos. Hogy mit kerestem Tornaszentandráson? Ja, semmit, csak tudjátok, van ez a kezdeményezés, tök jó cucc, egy ilyen civil szervezet minden héten kinyomtatja az ország legfontosabb híreit, és az újságokat elviszik önkéntesek olyan falvakba, ahova másként nem jutna el az igazság. Hát igen. Néha szoktam, a szabadidőmben. Rita, most őszintén, szerinted, ha komolyan azt akarjuk, hogy megváltozzanak a dolgok, akkor nem az az első lépés, hogy lemegyünk vidékre? Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy a Könyvtár Klubban majd mindenképp az elmenni vidékre fordulatot használjam a lemenni helyett. Erről aztán eszembe jutott a legutóbbi társadalomfilozófia-szeminárium, ahol az egyik szaktársam rászólt a tanárra, hogy fejezze be a romázást, mert ez csak a többségi társadalom érzékenykedő baromsága, a cigányok simán cigánynak hívják magukat. Próbáltam visszaidézni, Rita milyen álláspontot képviselt, de sajnos egész órán redditeztem, és valahogy az sem akart beugrani, hogy Józsikáék a cigányt vagy a romát használták-e. Csak arra emlékeztem, hogy én mindig kínosan próbáltam elkerülni mindkettőt, ha megszólaltam előttük.

Ekkor bevillant, hogy mi lenne, ha egyszerűen hátrafordulnék és megkérdezném a nőt meg a férfit. Akkor aztán jobban tudnám a Könyvtár Klubban mindenkinél. Igaz, elsőre egy kicsit bunkó ötletnek tűnt, de úgy képzeltem, a Tar Sándor iránti közös rajongásunk miatt talán megértőbbek lesznek. Az irodalom segíthet áthidalni a kulturális különbségeket, biztattam magam, és már épp felemelkedtem az ülésről, amikor arra lettem figyelmes, hogy ismét Tar Sándorról beszélgetnek. Te Béla, mondta a nő, de akkor végül mi vitte el? A férfi hallgatott egy darabig. Aztán kinyögte, hogy Tar Sándor halálát egy fűnyíró okozta. Merthogy volt Tar Sándornak egy régi fűnyírója, ami elromlott. És a felesége hiába könyörgött, hogy vegyenek újat, Tar Sándor csak legyintett, minek az, baba, majd tudod, ki fogja elbaszni a vérrel és verejtékkel összekuporgatott pénzt a nagy büdös lófaszra. Szóval inkább megszerelte a fűnyírót, a fűnyíró pedig működött is. Majd egyszer csak már nem működött. És akkor Tar Sándort megcsapta az áram.

A távolsági lassított. Felálltam, vállamra kaptam a táskámat. A középső ajtó nem akart kinyílni, a sofőr durrogtatta a kurvaistenfaszákat, de én nem figyeltem rá, az járt a fejemben, hogy ezt a történetet így már nem fogom tudni elmesélni Ritának, mert az még a negyedik Unicum után sem ér meg egy anekdotát, hogy két roma Tornaszentandrás és Bódvalenke között nem olvas Tar Sándort. Leléptem a járdára, és elindultam az első ház felé. Gazos udvar, a végén veranda, fejkendős asszony ült a karosszékben. Mosolyogva intettem neki, miközben bedobtam a postaládájukba az újságot. A hátam mögött motorzúgás. Ahogy felnéztem az eldöcögő távolsági buszra, az ablakon át megpillantottam a férfit és a nőt. Hirtelen mintha az összes vér felment volna az agyamba, meg kellett kapaszkodnom a kerítésben, nehogy lefejeljem az utcanévtáblát. Talán azért, mert Béla? Esetleg a hangjuk miatt? Vagy csak a tájszólás? Hiába erőlködtem, nem jutottam semmire. Igazából a mai napig nem tudom, miért gondoltam, hogy cigányok.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/12-es lapszámában

Biró Zsombor Aurél (1998, Budapest)

Író, dráma- és forgatókönyvíró.