Orcsik Roland regényrészlete

liaye/lomography felvétele

 

Hordozható óceán

 

Pocok egyre mogorvább lett. Nórival is össze-összezördültek apróságokon. Folyamatosan szidta a hajó vezetőségét, senkit sem hallgattak ki a személyzetből, arra számítanak, elévül a dolog, és mindenki lecsillapodik a fizetés kézbevételekor. Az is lehet, hogy valaki épp a személyzetből erőszakolta meg Nórit. Én ezt valószínűtlennek tartottam, miért is kockáztatna, amikor nem olyan egyszerű bekerülni a hajóra. És különben is, Nórinak elég jó pozíciója volt, legföljebb a főpincérek valamelyike jöhetne szóba. Pocok hajthatatlan volt, fejébe vette, hogy ő maga fogja kikérdezni a Botticelli dolgozóit.

„Ez őrültség, ilyesmit csak rendőr tehet, téged viszont kiröhögnek”, vágtam hozzá. „Gondolj Nórira is, mindenki az ügyéről fog pletykálni, meg rólad, hogy megháborodtál, a végén még föl is jelentenek, hogy zaklatod a dolgozókat.”

Pocok mérgezett egérként járkált a szobában.

„Figyelj, majd megkérdezzük Szergejt, ő mindent tud mindenkiről”, mondtam, miközben persze előre tudtam az orosz válaszát.
Szergej épp befejezte az ebédjét a személyzeti ebédlőben, ám mielőtt szóltam volna, közbevágott. Üzenjem a barátomnak, hogy a rendelkezésére áll, csak kicsit kifújja magát. Honnan tudta, hogy miért jöttem, faggattam, Szergej meg elmosolyodott, és dúdolni kezdte a dalocskáját:

 

Дадут капусты мне с водою —
И ем, так за ушми трещит.

 

Míg a kabinjában vártunk, hogy lezuhanyozzon, Pocok alig bírta idegekkel. Aztán Szergej megjelent nedves, hátrafésült hajjal, törölközővel a dereka körül. Míg öltözködött, Pocok nekiesett a kérdéseivel. Szergej csak annyit mondott, Nóri tudja a választ. Pocok egyre ingerültebb lett, de hát Nóri nem emlékszik semmire sem! Szergej higgadtan válaszolt, lehet, hogy rosszul tettük föl Nórinak a kérdést. Pocoknak lángolt a tekintete.

„Ő volt az”, sziszegte mérgében.
Értetlenül bámultam rá.
„Hát Szergej! Vak vagy?”

Szergej ekkor odament a szekrényéhez, előkotorta a vodkáját. Töltött mindhármunknak. Pocok először visszautasította a kupicát. Szergej ünnepélyesen bejelentette, kész Nóri elé állni, majd lehúzta a felest. Pocok kezébe nyomtam a kupicát, koccintottam vele, és bevágtam a vodkát. Pocok először csak bámulta, majd lassan lehajtotta az italt.

„Gyerünk!”, adta ki a parancsot Pocok. Szergej rám kacsintott, majd utána eredt. Ebből vagy lincselés, vagy ki tudja, mi lesz, gondoltam magamban, amikor utolsóként becsuktam a kabin ajtaját.

Ám Nórit nem találtuk sehol. Elmentünk újra a Botticellibe, hátha ott ragadt az ebéd után. Senki sem tudott róla semmit. Föltárcsáztam Aksát, de nem vette föl, és még a kabinjában sem találtuk. Pocok földúltan járkált a folyosón, próbáltam csitítani, megpaskoltam a vállát, ő azonban elrántotta a kezem.

Szergej jelezte, hagyjam magára.

„Pont most? Nézz rá, bármire képes, bajba fog keveredni”, válaszoltam aggódva.

Szerencsére csörgött a mobilja, és Pocoknak máris indulnia kellett a VIP-lakosztályra, eldugult Mr. Akiyama klotyója, valahogy beleszorult a hengerdobozos felesége, intézkedni kellett.

„Tartsd szemmel az oroszt”, bökte felém távozóban.

Szergejjel elindultunk, hogy legalább Aksát előkerítsük. Föl-alá járkáltunk a folyosókon, nyitogattuk, zártuk a személyzeti terek ajtóit. Idővel az volt az érzésem, folyamatosan körbe-körbe futunk, mint egy mókuskerékben. Ránéztem Szergejre, rajta is tanácstalanságot láttam. A lift felé vettük az irányt. A folyosó elrendezése valahogy folyamatosan változott, eleven organizmussá alakult, mintha egy nagy bálna bélrendszerében kavarognánk. Szergej hirtelen fölkiáltott, hogy ott van, látta Aksát, a lift utáni kereszteződésnél balra fordult. Futni kezdtünk utána, ám hiába, sem a bal, sem a jobb oldalon nem láttunk senkit. Balra fordultunk, sokáig egyenesen trappoltunk, majd újabb kereszteződésbe futottunk. Ismét balra kanyarodtunk, át a jobbra elhajló folyosón, végül folyamatosan szűkülő zsákfolyosóban kötöttünk ki. Fojtogató érzés tört rám a keskeny térben, egyre kapkodtam a levegőt. Ráadásul egyetlen egy kabinajtót sem láttunk, neonfényes fehér falak vettek körül minket. A kis zsákfolyosó valahogy lejtett, mintha süllyedni kezdett volna a hajó. Szergej azt javasolta, térjünk vissza a kiindulópontunkra, mert a végén teljesen elveszünk. Igen ám, csak annyit kanyarogtunk már, azt sem tudtuk, hogy jutottunk ide. Újabb és újabb folyosók és kereszteződések. Olyan folyosóba is keveredtünk, amely hol összement, hol pedig szélesre tágult. Lift azonban sehol. Végül egy újabb zsákfolyosóban kötöttünk ki, ám fölcsillant a szemünk, a végén ott volt a lift. A zsákfolyosó emelkedni kezdett, hiába kapaszkodtunk föl rajta, mindig visszacsúsztunk a folyosó elejére. Biztos erős a hullámzás odakint, gondoltam magamban. Összenéztünk Szergejjel, csurom izzadtak voltunk.

„Adj egy pofont, biztos álmodom”, mondta kimerülten az orosz.
Ahogy csattant a pofon, utána ő is lekevert nekem egyet. Majd újra én ütöttem, aztán vissza.
Megráztuk a fejünket, újra megpróbálkoztunk a lift irányába.

Hiába, a zsákfolyosó továbbra is ugyanúgy felemelkedett. Fura egy tervezés, jegyeztem meg, Szergej is csak vakarta a fejét. Ebben a percben hátunk mögött csöngetést hallottunk. Megfordultunk, lift érkezett az emeletre. Hol volt idáig, honnan került elő? Odafutottunk, és meglepetésünkre Aksa lépett ki a liftből.
„Did you saw Nóri?”, kérdeztem izgatottan.
Aksa furán méregetett minket, látszott, nem tudta hová tenni a kivörösödött, izzadt képünket.
„No, but they found Kacper.”
Döbbentem álltam.
„In the morgue.”

„A hullaházban volt fölakasztva, nyakában egy tábla lógott, valami orosz szöveggel”, mondta Aksa. „Mindenki őt gyanúsítja”, bökött állával Szergejre, a kapitány kiadta az elfogatási parancsot, a matrózok már keresik is. Szergejre néztem, ő pedig halkan dúdolni kezdett:

 

Дадут капусты мне с водою —
И ем, так за ушми трещит.

 

*

 

Szergejt őrizetbe vették. Pocok lenyugodott, ám nem sokáig. Hiába szajkózta a vezetőségi osztályon, hogy Nórit is Szergej erőszakolta meg, nem voltak hajlandóak a kivizsgálásra. Theo széttárta óriási karját, „mi alapján gyanúsíthatjuk meg?”, dörmögte. És mivel Nóri továbbra sem jelentett föl senkit, továbbra sem tett panaszt, tessék kifarolni.
„Ahogy meglesz a geci, elsüllyesztem ezt a kurva hajót!”, morgott Pocok a kabinunkban.
„Beszéltél Nórival Szergejről?”
„Nem… nem…”
„És hol volt, amikor kerestük őt és Aksát?”
„Adriánával és Ernával.”
„Legalább biztonságban.”
Pocok megrázta a fejét.
„Biztonság? Itt?”, majd elment a fürdőszobába lezuhanyozni az alvás előtt.

Sehogy sem fért a fejembe, hogy gyilkolhatta meg Szergej a szerencsétlen Kacpert. Lehet, hogy őt is idegesítette, vagy pusztán érezte rajta, hogy bármit megtehet vele. Ki sem néztem volna belőle, azt végképp nem, hogy Nórira is feni a fogát. Gyanús volt, hogy mindenkiről mindent tudott, senkinek sem árulta el a titkát. Na, majd most, a vallatásnál. Ezekkel az oroszokkal vigyázni kell, KGB meg minden, az is lehet, hogy valami Európa- vagy Amerika-ellenes disznóságban sántikál.

Pocok kijött a fürdőszobából, gőzölgött a teste. Kotorászott a szekrényében, majd előszedett egy tablettás dobozt.
„Beteg vagy?”
Lenyelte a tablettát, utána lefeküdt.
„Nyugtató. Aksától kaptam.”
„Aha.”
„Mellesleg, kiderült, hol járt Aksa?”
Megdörzsöltem a homlokom, róla totál megfeledkeztem.
„Mindegy is. Jó éjt”, mondta, majd leoltotta a villanyt, és behúzta a kis ablakfüggönyét. Egy darabig forgolódott, aztán a nyugtató megtette a hatását, rövidesen horkolni kezdett.

Másnap a reggeli után megkerestem Aksát. Délután Dubrovnikban köt ki a hajó, mondtam neki izgatottan, még sosem jártam ott, és alaposan utánanéztem a látnivalóknak. Nem volt valami lelkes, arra pedig, hogy hol járt tegnap, kurtán válaszolt: Divyánál.

 

 

Orcsik Roland (Óbecse, 1975)

Költő, író, műfordító, szerkesztő. Jelenleg Hordozható óceán című regényén dolgozik. Portréját Bach Máté készítette.