Tényleg láttam két macskát biciklit lopni – beszélgetés Bőd Titanillával

Képek: Dózsa Csilla

 

Bőd Titanilla újságíró kilenc éven át vezette az Új Szó sportrovatát, könyvet írt Novota Jánosról, az Európa Ligában is védő szlovákiai magyar futballkapusról, jelenleg a szlovák nyelvű Sportnet munkatársa. 2024-ben izgalmas fordulatot vett a pályafutása: Kirmizi és Karmazi, a két kadıköyi kandúr címen meseregénnyel jelentkezett, amely két isztambuli macska kalandjairól szól. A meséről, az őt ért hatásokról, Isztambulról és a jövőbeli terveiről beszélgettünk vele.

 

A Kirmizi és Karmazi, a két kadıköyi kandúr című köteted műfaját tekintve meseregény, de a felnőttek számára is élvezhető és szórakoztató olvasmány. Köztudott rólad, hogy elsősorban sportújságírással foglalkozol, most mégis főként gyerekeknek szóló kötetet írtál. Hogyan lesz egy sportújságíróból meséskönyv szerzője?

A Covid idején nagyon le voltam törve, mert azt hittem, az az élet, amit korábban éltünk, soha többé nem fog visszatérni, és már soha nem lehet szabadon utazgatni a világban. Az Isztambul iránti vágyódásomat enyhítve régi fotókat nézegettem, és elém került egy kép, amit Kadiköyben fotóztam, és amin két macska egy biciklit birizgál. Pontosan emlékeztem rá, hogy addig fészkelődtek a biciklin, amíg az nagy robajjal el nem dőlt, és persze a két macska rémültem elszaladt, aztán biztos fedezékből lestek árgus szemekkel a biciklire. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mire kellhet két macskának egy bicikli. Hát mert menni akarnak valahová! Vajon hova akarhatnak menni? Mondjuk Kadiköyből az európai oldalra. Hirtelen azt vettem észre, hogy van a fejemben egy történetkezdemény, amit elkezdtem csiszolgatni, és rájöttem, hogy nagyon jólesik nekem ezen gondolkodni. Mivel abban az időszakban tényleg nagyon magam alatt voltam, mindenképpen egy „feelgood” sztorit szerettem volna írni, arra jutottam, hogy ehhez a mese műfaja a legmegfelelőbb. Nem tudtam elképzelni, hogy egy kvázi felnőtteknek szóló történetet meg tudnék írni pozitív végkifejlettel úgy, hogy ne legyen gagyi.

Több helyen is nyilatkoztad, hogy gyerekkorodban nagyon szeretted a meséket. Mennyire voltak ezek az élmények meghatározók a számodra? Kik voltak a kedvenc meseíróid? Miket tanultál tőlük? Hogyan építetted be a tanultakat a Kirmizi és Karmazi megírásába?

Nagyon korán, már háromévesen tudtam olvasni, úgyhogy a könyveket elolvastam magamnak, viszont nagyon szerettem hallgatni a kitalált történeteket, amelyekhez aztán mindig hozzá is szóltam, sőt esetenként előre felvázoltam a szinapszist, hogy miről szóljon az adott mese. A családtagjaim közül mindenkinek megvoltak a maga „speciális” meséi. Édesanyám mesélt a legtöbbet, neki mindig az engem éppen akkor foglalkoztató témákból adtam egy vázlatot, amit neki hosszasan ki kellett fejtenie, és amikor már szerette volna lekerekíteni a történet végét, én nagy szemekkel, csengő hangon megszólaltam: „És akkoooooor?….”

Nagyapám történetei abból indultak ki, hogy ő kisfiúként a nagypapájával és két kutyájukkal, a Teddrával és a Plútóval, kirándulni ment, de ebből aztán egy olyan történetfolyam lett, hogy bejárták egész Európát, csónakkal a Sajóról eljutottak egészen a Fekete-tengerig. Mivel nagypapám földrajz- és történelemtanár volt, így a földrajzot is jól bele tudta építeni ezekbe a történetekbe.

Keresztapám egy nyuszicsaládról mesélt, Nyúlapó, Nyúlanyó és a három nyúlfiú: Nyifi, Nyafi és Nyufi életéről. Nagymamámnak volt a legszűkebb a repertoárja, a „Gombászás” és a „Cirkusz” – ezek a saját gyerekkorából származó megtörtént esetek voltak, és a cirkuszoson általában elaludtam még azelőtt, hogy a cirkusz megérkezett volna a faluba.

Ezek nyilván nagyon meghatározó élmények voltak számomra, de akkor nem gondoltam ebbe bele, csak így utólag, hogy igazából egész gyerekkoromban körbevettek a történetek, valahol adta magát, hogy egyszer ez majd felszínre tör. Korábban mindig azt gondoltam, hogy én nem tudok fikciót írni, csak azt tudom megírni, amit átéltem, megtapasztaltam. Azt gondolom, hogy a személyesen átélt élmények meghatározzák Kirmizi és Karmazi történetét is, de azért van benne olyasmi is, amit tényleg kitaláltam.

Kedvenc meseíróim nem voltak, inkább kedvenc könyveim. Sok mindent olvastam gyerekként, sokszor már korábban, mint a könyvön feltüntetett ajánlott életkor volt. Többször elolvastam például az Abigélt, de nagyon szerettem a Macska a zongorában című Pöttyös könyvet, és nagyon bejött Ota Hofman A kék elefántok órája című könyve is.

Hogy mit tanultam ezekből a könyvekből? Szerintem semmit nem tanultam, viszont nyilván formálja az ember gondolkodását, ha sok-sok könyvet elolvas nagyon fiatalon, könyvek között nő fel és az egész életét kitöltik a történetek és a szövegek.

A kötetet Dózsa Csilla látványos illusztrációi díszítik, aki minden egyes fejezetből megörökített egy-egy érdekes/izgalmas mozzanatot. Milyen volt a közös munka?

Csillát úgy ismertem meg, hogy korábban olvastam Lukáš Cabala könyveit, és láttam, hogy megjelent egy mesekönyve is, Jeseň v lese címmel. Azonnal be is szereztem, és teljesen odavoltam tőle. Nagyon tetszettek az illusztrációk. Akkor már olyan 85%-ra kész volt a Kirmizi-kézirat, és otthon arról ábrándoztam, hogy nekem is ilyen csodálatos könyvem lesz. De persze közben tipródtam is, hogy aki ilyen szépen rajzol, az biztosan nem az én könyvemet szeretné illusztrálni… Végül aztán összeszedtem a bátorságomat, írtam egy üzenetet Csillának, és onnantól fogva jött a szmájliözön, felkiáltójeláradat és hiperventillálás mindkét részről! Kiderült, hogy Csillának is Isztambul a kedvenc városa, illetve nagyon hasonló a humorunk és a könyves ízlésünk is. Úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást. A közös munka úgy zajlott, hogy ő rajzolt, én meg lelkesedtem…

 

A történet szerint két kandúr elindul, hogy a húszmilliós Isztambulban megtalálják eltűnt gazdijukat, Sevdát, miközben különböző kalandokba keverednek. Egy korábbi interjúdban beszéltél arról, hogy maga a történet részben valós eseményeken alapul. Mesélnél nekünk erről?

Olyan dolgokra gondolok, hogy tényleg láttam két macskát „biciklit lopni”, illetve láttam számtalanszor a saját szememmel, milyen kivételezett helyzetben vannak a cicák Isztambulban. Amit pedig konkrétan nem is láttam, utólag az is beigazolódott: például van egy jelenet a könyvben, ahol Karmazi egy motoros futár dzsekijében utazik, és épp a napokban került elém egy isztambuli videó, ahol egy buszsofőr dzsekijében egy kiscica üldögél… Illetve az eminönüi kikötő közelében Veres Erika barátnőmmel tényleg találkoztunk egy nagyon vagány macsekkal, akit elneveztünk Macera Iskelesinek (Kikötői Kalandnak). Szóval a számtalan isztambuli élmény visszaköszön a lapokon.

Nagyon érdekesek a kötet állatkarakterei; nem csupán a két főszereplő, Kirmizi és Karmazi, de az állandóan dicsekvő sirály, Jaska, továbbá, Mau, Ole Folefond, Tigris és Macera Iskelesi is szórakoztató szereplői a könyvnek. Hogyan dolgoztad ki ezeket a karaktereket?

Nem tudnám ezt így folyamatként megfogni. Ha interjúkat olvastam írókkal, mindig kicsit misztikusnak hatott, amikor arról értekeztek, hogy a történet saját magát írja, és hogy a szereplők egyszer csak megszületnek a fejükben. Nem nagyon értettem, hogy ez így hogyan lehet, de tényleg így van. Tigris például egyáltalán „nem volt betervezve”, de aztán szót kért… Az, hogy Szocsi és Isztambul is a Fekete-tenger partján fekszik, a 2014-es téli olimpia óta foglalkoztatott, így jött az ötlet, hogy legyen egy sirály, aki Szocsiból Isztambulba költözik.

Kirmiziről tudom, hogy vöröset jelent, míg a Macera Iskelesi neve annyit tesz magyarul, hogy: kaland a kikötőben vagy kikötői kaland. Jól érzékelem, hogy a többi is beszélő név? Mit jelent a többi fontosabb karakter neve?

Ez a kettő konkrétan beszélő név, de a többi nem igazán. A Karmazi az a Kirmizi párjaként jött, a Kirmizi ugye vöröset vagy pirosat jelent, és számomra hasonlít a „Cirmi” macskanévre is… A Karmazi meg a macska karmára is utalhat… Jaska egy műkorcsolyázóról, Alekszej Jagugyinról kapta a nevét, akit Jaskának is becéztek. Ole Folefondot még gyerekkoromban találtam ki egy képzeletbeli macska neveként, és szerintem jól hangzik, úgyhogy kár lett volna nem felhasználni.

A meseregény Isztambulban játszódik, ahol köztudottan nagyon sok macska van – és bár a főszereplő kisállatok nézőpontján keresztül –, de a cicákon kívül magát a várost és a török kultúrát is bemutatod; megjelennek konkrét isztambuli helyszínek (Galata híd, Kék mecset, Hotel Intercontinental stb.), feltűnnek török megszólítások (pl. efendi vagy bey), (természetesen) török nemzetiségűek a karakterek (Kemal, Burak stb.), sőt a könyv végén még egy török kiejtési útmutató is van. Tízszer jártál Isztambulban; feltételezem, behatóan ismered a török kultúrát. Mit jelent számodra ez a város?

Nekem ezzel a könyvvel egyetlen célom volt: jól érezni magam írás közben és jól érezni magam, miközben visszaolvasom. Lehet, hogy ez önzőség vagy bunkóság, de nem gondoltam közben az olvasóra. Az olvasó úgyis a saját maga szempontjai, tapasztalatai, pillanatnyi érzései alapján fogja befogadni a könyvet. Mivel a történet Isztambulban játszódik, szerintem adja magát a török miliő, ezek a helyszínek pedig szorosan hozzátartoznak a városhoz. Nem gondolom, hogy behatóan ismerem a török kultúrát, inkább csak amolyan műkedvelőként, de tényleg teljesen lenyűgöz ez a város, a kultúrák sokfélesége, egymás mellett létezése. Ha valaki esetleg az én könyvem hatására kap kedvet meglátogatni Isztambult, akkor az óriási megtiszteltetés számomra. És még egy apró megjegyzés, a történetben szereplő „Tengerkék mecset” nem a Kék mecset, hanem a turisták által kevésbé ismert Rüstem pasa dzsámi, ami szerintem még csodálatosabb, mint a Kék mecset, és mivel nem hemzsegnek ott a turisták, igazán intim pillanatokat is megélhet ott a látogató.

Mivel sportújságíró vagy, nem meglepő, hogy sportra történő utalások is vannak a kötetben: többször elhangzik egy történet a 2014-es téli olimpiai játékokról, feltűnnek a Galatasaray, a Fenerbache és a Beşiktaş nevű futballcsapatok is. Erre mondják, hogy „szakmai ártalom”?

Én ezt nem szakmai ártalomnak nevezném, hanem abszolút természetes folyamatnak, mivel a sport világát elég jól ismerem, és tudtam, hogy ezek biztosan hiteles részletek lesznek a könyvben… Engem nagyon ki tud zökkenteni az olvasásból, ha úgymond hangulatfestő elemként beleírnak valami utalást, ami amúgy nem reális. De ott voltam Szocsiban a téli olimpián, tudom, hol volt elhelyezve az olimpiai láng, és hogy egy madár simán átrepülhetett felette, úgyhogy adta magát, hogy Jaska ezzel fog dicsekedni.

 

Jelenleg a szlovák nyelvű Sportnet munkatársa vagy; ezen kívül min dolgozol most? Van-e már új ötlet a következő kötetedhez?

Most épp egy már több mint két éve húzódó projekt befejezésén dolgozom a napi melóm mellett, ami egy sportolói életrajz lesz, ráadásul szlovák nyelven. Eredetileg már 2024-ben meg kellett volna jelennie, de aztán egy nem túl fair kiadói alkalmazott elkaszálta. Most úgy néz ki, valahogy megoldható lesz, hogy megjelenjen a könyv, de még vár ránk pár beszélgetés az interjúalannyal, mert néhány témába talán még mélyebben is bele kellene mennünk. Ezen felül is vannak tervek és ötletek, ösztöndíjra is pályáztam, de erről most még nem szeretnék beszélni. Azt is meg szokták kérdezni, lesz-e folytatása Kirmizinek és Karmazinak – eredetileg nem gondoltam erre, de most már az a bizonyos bogár ott van a fülemben, úgyhogy ez a lehetőség sem zárható ki.

 

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.