Ady Edina: Walesi napló

A képeket a szerző készítette.

olyan kevés helyen voltam otthon életemben. mióta a gyerekeim megszülettek, egyszerűbb. az egyik felem mindig otthon van ott, ahol ők. a másik most is épp olyan nyughatatlan, kóbor, mint a születésük előtt. keres valamit. még akkor is, amikor alszom, amikor ismeretlen tájakon utazom, ismeretlen embereket látok, akiket később megismerek. elrendezni magad körül a világot, mondta nekem egy számomra fontos ember. megragadnak ezek a rám aggatott címkék. sokáig hurcolom őket. szétbontom. összerakom. elemzem. nem tudok másképp működni, hiszen a világ, amiben felnőttem, csak úgy volt élhető, ha mindent a megfelelő fiókba helyezek. súlyozni, fix pályára állítani őket, ahogyan a Nap körül keringenek a bolygók. rendszer. biztonság. aztán jön egy üstökös, ami mindent letérít. munka. válás. utazás. az anyaság kihívásai. írás. ki vagyok én. meg tudom-e csinálni. triviális, mondta egy ismerősöm, és ez is megragadt. miközben vártam az okmányirodában a kész útlevélre, ez a szó kattogott bennem. nevetnem kellett. valóban. van ebben valami nagyon triviális. ilyen idősen újra megtanulni élni, önmagadért, miközben már rég elfelejtetted, ki voltál, és fogalmad sincs, ki vagy. elölről kellene kezdenem ezt a naplót, írni valami költőit. olyat, hogy a repülőúton összeért bennem a föld és az ég. de a repülőút nagyon egyszerű volt. egész úton az ablakon bámultam kifelé, miközben mellettem két lány a kutyák akupunktúrás kezeléséről beszélt. a légiutaskísérő, mivel a vészkijárat mellett ültem, kikapott mindent a kezemből felszállásnál, esélyem sem volt kimenteni a telefont és a fülhallgatót, a srégen előttem ülő férfi római arcélét, a felhőket és a lent változó domborzatot figyeltem. a tengerben pöttynyi hajók és apró, játéknak tűnő szélerőművek. majd birkák a szárazföldön. a lányok néha gyanakodva néztek, de nem érdekelt. a leszállásnál fájt a tarkóm. emlékeimben ezen a ponton már kifehéredett ujjakkal markoltam a karfát. a kaméleon átveszi a környezete színét. az ember, ha rázárul a világ, átveszi azok érzelmeit, akik mellette élnek és kijárnak a buborékból.

Sári a kijáratnál vár. megírtam neki, mikor érkezem. megismerem-e majd, kérdezte, én rávágtam, hogy persze, majd elmeséltem, mindig arra vágytam, hogy úgy várjanak, mint az amerikai filmekben. ott áll a reptéren. fehér papíron Ady Edina. összeszorul a torkom, de sírás helyett inkább hangosan nevetek. a közelünkben mindenki felém fordul. Bristol repülőtere meglepően kicsi. a kényelmetlen székeken hatalmas csomagjaikba kapaszkodó emberek szenderegnek, esznek vagy hangosan telefonálnak. az autópálya mellett tengernyi nárcisz. suhan az autó, a zöld földek felett ragyog az ég. minden vibrál. itt vagyok.

Sári meséli, hogy híd választja el Angliát Walestől. mikor átkelünk, minden walesi nyelven lesz kiírva, lejjebb olvashatók az angol megnevezések. egy kisebb kanyar után feltűnik a kecses, hófehér függőhíd. átkelünk. összecseng bennem a fehér híd egy fehér nyúllal. ha követem, Csodaországba visz.

vastag, süppedős takaró. résnyire nyitom a terasz ajtaját. behúz a hűvös, tiszta levegő. fúj a szél, susognak a fák. mély hangjuk sokkal sötétebb, mint az otthoni. csukott szemmel fekszem. nem tudom, mikor éreztem utoljára, hogy nem kell tartanom magam. nem emlékszem, mikor gondoskodtak rólam utoljára. főztek nekem. tettek elém kávét. hívtak meg vacsorázni. atomjaira hullik egyszerű és rendezett világom. én figyelek másokra, nekem kell mindent megtennem. itt most rám figyelnek. minden kérdés velem kapcsolatos. mit csinálok, mit gondolok. világpolitika, magyar helyzet, könyvek, zene. Sári barátai kíváncsiak és rendkívül érdeklődők. mindenkinek van egy kedves szava, nem zavarja őket a tört angolságom. egy-egy nehezebb kifejezésnél Sáritól kérek segítséget, ő pedig mosolyog, ha rosszul használok egy szót, kijavít, odafigyelek, legközelebb már jól ejtem ki. ha egy évig itt maradnék, sokat javulna az angolom. el is szégyellem magam, hogy ez eszembe jut, mert a legkisebb már veszekedne is velem. mondaná, hogy nem is szeretem őket. most látok rá, ilyen messze, egy számomra otthonos, ismeretlen világban, milyen elemi szinten meghatározza az életemet az anyaságom. ezt nem lehet félretenni, és most itt mégis sikerül. küzd bennem a szorongás és a boldogság. szabadon engedtem magam erre az öt napra. megérkeztem ide Abergavennybe. felfedezem a várost, a környéket, és úgy tűnik, önmagamat is.

nem tudok egyesével írni a napokról. esélyem sem volt feljegyzéseket készíteni. Walesben muszáj, hogy autója legyen az embernek. a falvakat és városokat jól kiépített utak kötik össze, de a tömegközlekedés rapszodikus. vagy jön a busz, vagy nem. minden településen van valamilyen várrom vagy egy gyönyörű templom. a házak alacsonyak, nagy ablakokkal, előttük jelképes kerítés, egyik-másik az ember térdéig sem ér. itt nem csak számot adhatsz a házadnak, el is nevezheted. ha neve van, nem kell neki szám. keresem a névvel ellátott épületeket. tetszik ez a lehetőség. biztos vagyok benne, ha valaha esélyem lesz rá, hogy itt éljünk, nevet fogunk adni a házunknak. a nagyobb kúriák körül látni csak magas kerítést. a király rokonának hatalmas birtoka mellett haladunk el, amikor elindulunk a reptérre. óriási fák nőnek a birtokon, olyan, mintha az eget karmolnák kacskaringós ágaik. sehol máshol nem láttam ilyen különleges fákat. mintha ezerkarú nők és férfiak lennének összeölelkezve. vastag és vékony ágak, egymásba kapaszkodva. talán ez ihlette azokat az angol rémmeséket, amiket gyerekkoromban olvastam. már nem emlékszem sem a szerzőre, sem a könyv címére, csak arra, hogy a mesékben nyúlánk, ijesztő alakok kóboroltak, és elég szörnyű dolgokat tettek. szeretem az itteni fákat. szeretem a parkot. itt nincsen állami kertész. a közösség műveli a kertet. akinek van szabadideje, kapacitása kimegy és beletesz valamit a közösbe. amikor mi ott sétáltunk, idős hölgyek szedték a földre hullott ágakat, egy japán férfi a leomlott kőfalra helyezte vissza a lapos, éles szélű köveket. férfiak gazoltak, tolták a talicskát. mindenki köszönt. mosolygott. az ismerősök megálltak és beszélgettek egy kicsit. a sétáló megdicsérte azt, aki éppen munkában volt a kert egy részén. a magnóliák hatalmas virágokkal nyíltak és a cseresznyefákon már szinte meghasadtak a rügyek. tudtam, az ő virágzásukról már lemaradok.

a boltba lépve bekapcsol a háziasszony énem. hatalmas a kínálat. nagybetűkkel kiírva, hogy walesi termelők áruit tartják fontosnak. itt ez nem csak kiírt szöveg. a tejtől a zöldségekig, a húsoktól a felvágottakig minden, ami csak megoldható, angol, még inkább walesi. próbálom gyorsan átváltani az összegeket forintba. megdöbbentőek a különbségek. nagyobb kiszerelések szinte ugyanazon az áron, mint otthon. a gyerekekkel szeretünk főzős műsorokat nézni. már értem, miért olyan evidens az angol szakácsműsorokban, hogy kiveszem a portobello gombát meg a többi különlegességet a hűtőmből. elég csak leszaladni a boltba. otthon vannak olyan hozzávalók, amiket esélytelen felkutatni. itt szépen csomagolva áll minden a polcokon. tejföl mondjuk tényleg nincs, de ez nem is hiányzik az öt nap alatt. a pénztáros kedves, hogy vagy, kérdezi Sárit, és tényleg elbeszélgetnek pár szóban. miután bepakolunk a kocsiba, átsétálunk a hídon. zúg a víz alattunk. ragyog. minden ragyog, mióta itt vagyok.

Abergavenny körül sok bánya működött régen. hogy a kitermelt javakat szállítani tudják, fent, az egyik dombon csatornát építettek. felsétálunk. a kanyargós út mellett templom, a kertben régi és új sírkövek. az út mellett hol vékonyan, elbújva, hol vastag patakként csobog, siet lefelé a víz. fentről elképesztő a látvány a városra. a csatornán most két lakóhajót látni. a fedélzeten napelemek, fűszernövények, virágok nyílnak hatalmas kaspókban. egy időben majdnem tönkrement a csatorna. átszakadt a meder, a víz a városra ömlött, de rendbe akarták tenni. nem engedték elveszni, az országban komoly kezdeményezések indultak a megmentésére. most körbe lehet hajózni rajta Wales legszebb részeit. ámulva és vágyakozva figyelem a hosszú hajókat. általában elkap az utazási betegség a vízi járműveken, de biztos vagyok benne, ha lehetőségem lenne, kipróbálnám. elindulnék a kacskaringós vizeken. békákat hallgatnék és megtanulnék csomókat kötni.

különleges kötődésem van a kövekhez. nem tudom, honnan ered. az íróasztalomon van egy régi tégla Mányból, egy kavics Korfuról, a Balatonról és folytathatnám. a kövek, főleg, amelyekkel valaha építettek, magukban hordozzák az embert. a munkásokat, akik dolgoztak az építkezéseken, a védőket, akik vérüket adták az épületért, a hódítókét, akik ledobták a hullákat, majd büszkén tekintettek szét. ott van a kövekben az emberiség teljes történelme, mindaz, ami mélyen, titokban meglapul bennünk. az ember éppen olyan kemény és kegyetlen, mint a kő. csak lassan változik.

Bristolban a színház csupa fény. otthon kiborulnának attól az emberek, hogy a megrendelt jegyek után a székhez rendelhetsz italt és ennivalót. balett közben ropog a popcorn, szörcsögnek a szívószálak. te pedig ennek ellenére tudsz koncentrálni, talán mert csodálatos a színpad. a kellékek. a fény- és árnyjáték. erre alapozza a hangulatot a rendező. különös fények gyúlnak, szokatlan árnyékokat táncoltat minden mozdulat. a történetben nem megszokott részletek jutnak főszerephez. nevetsz, mert a humor átjárja az egész darabot, finoman, mint a púder, amit a balerinacipőbe szórnak fellépés előtt. nehéz a darab, pedig mese, csak kegyetlen, mint az igazi hamupipőke-történet. levágott sarkak. örökre megnyomorított lányok. figyelj, mit kívánsz, mire vágysz. legyél okos.

Raglan tetején szél fúj. nyakamba kúszik, játszik a hajammal. nincs tériszonyom. kezem a köveken. a barázdákon, kitüremkedéseken foghíjakon át kitapintható valami nálam sokkal nagyobb. megtart a történelem. megtart ez a boldogság. a torony tetején állok, egyedül. sólymok szállnak fölöttem. ketten. vijjogásuk elér hozzám. összekeveredik a vár mellett legelésző feketefejű birkák bégetésével. becsukom a szemem. a walesi zászlót lengeti a szél. hallani a lobogást. lent, valamelyik folyosón dallamosan beszélő férfi. szinte énekel. víz a vizesárokban. fémes, kicsit állott vízszag. kacsák úsznak, koi halak bujkálnak a még csak bimbózó vízililiomok alatt. vakít a nap. a távoli dombokon morzejelek a birkák. vékony lépcsőfokokon egyensúlyozok, kopott, gömbölyű szélű, csúszósra öregedett köveken. sokáig voltam odafent, nem akarom megváratni Sárit. hazafelé, az egyik kanyar után lassítunk. egy halott fácán fekszik az úton. az elütött tojó tollai előttünk kergetőznek. párja tanácstalanul téblábol. közelebb megy, távolodik. újra odasétál. mi pedig óvatosan kikerüljük őket.

2025. március 26. – 2025. április 01.

Marton-Ady Edina (1979, Dunaújváros)

Budapesten él. A Zsigmond Király Főiskolán szabad bölcsész szakra járt. A Kodolányi János Egyetem szépírói műhelyében próza-dramaturgia írással foglalkozott. Publikált az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, az Alföldben, illetve online irodalmi magazinokban. 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában első regénye, a Pubi. Portréját Mészáros Annamária készítette.