Szarvas Ferenc prózái

pinkbutterfly felvétele

 

Szovjet feleség

 

Az igazgató a hatodik óra végén benyitott az orosz nyelvi terembe, és bejelentette, hogy holnap, tanítás után érkeznek a szovjet diákok, pionírtalálkozó lesz. Akkor derült ki, hogy van egy szovjet testvérosztálya a nyolcadik cének.

Pali azt gondolta, hogy egy szovjet testvérosztály messziről, Leningrádból vagy Moszkvából érkezik, TU-154 repülőgéppel vagy hálókocsis gyorsvonattal, és legalább két napig utazik, mire ideér.

Kicsit csalódott volt, amikor kiderült, hogy az utazás csak negyvenöt percig tart, ugyanis a testvérosztály Debrecenből, a Mikepércsi úti szovjet laktanyából indul útnak, ráadásul busszal.

Palinak már volt szovjet ismerőse. Három éve levelezett a leningrádi Tarasninoj Szvetlánával szalvétamintákról, az időjárásról és a tévéműsorokról. Tizenöt nap volt, amíg odaért a levél, és újabb tizenöt, amíg postafordultával megjött a válasz. Három év alatt huszonkét levélváltásuk volt, kapott tőle fényképeket, de ezalatt semmit sem tudott meg a levelezőtársáról. Csak annyit, hogy hosszú, szőke haja van, kék szeme, szalvétát gyűjt, katona az apja és szereti a rajzfilmeket.

Pali a hírtől, hogy találkozhat egy külföldi csajjal, teljesen megbénult. A kicsengetés után még tíz percig ült a padban, és tág pupillákkal, nyitott szájjal meredt maga elé. Eddig azt gondolta, hogy a nyelvtanulásnak egyetlen haszna van: ha beszél oroszul, akkor lehet szovjet felesége, nem csak magyar csajokban kell gondolkodni. Magyarországon ötmillió nő él, a Szovjetunióban száznegyvenmillió, ez huszonnyolcszor annyi nőt jelent; így sokkal könnyebb lesz megtalálni az igazit is. Viszont a távolság, az megbonyolítja a dolgokat.

Eddig iszonyú macerásnak tűnt kiutazni a Szovjetunióba, és most kiderült, hogy elég Debrecenig utazni, ha igazi szovjet csajt akar. És miért ne akart volna, már negyedik éve tanul oroszul! Végül is, mire lehet a csajozáson kívül használni az orosz nyelvet?

Egy éve, a művházban, egy kortárs kiállításon látott egy festményt. Ismeretlen szovjet festő: Szocialista női akt. A kétméteres vászonképen gyönyörű szőke nő feküdt egy nagy ágyon, ami fölött vörös csillag világított, és egy szovjet zászló takarta a nő derekát. A nőnek kilátszott a melle, a zászló alatt pucér volt. Pali sokszor gondolt erre a festményre. Ha becsukta a szemét és koncentrált, látta a nő mosolyát, a mellbimbóját, a csípőívét. Ilyen feleséget képzelt magának.

Pali hazament, megebédelt és megkezdte a felkészülést a találkozóra. Kirámolta a fiókot, amiben a Szvetának szánt ajándékokat tartotta, a színes szalvétákat, az öntapadós matricákat, a lenines blokkbélyegeket, majd bedobálta őket egy reklámszatyorba. Végül mindent visszapakolt a fiókba, csak a szalvétákat nem. Ha most szétosztja az ajándékokat, akkor az olyan, mintha megcsalná Szvetocskát, gondolta.

Az apja fiókjából kivett néhány „Vörös Csillag MGTSZ” kártyanaptárt, amikre fekete filctollal ráírta a nevét meg a címét. Látott már névjegykártyát, azok is pont így néznek ki. Nehezen aludt el, álmában a leningrádi utcákat rótta és usánkás lányok arcát kutatta a sűrű szovjet ködben.

Reggel Trapper farmert húzott, felvette a Puma pólóját, feltűzte a Misa mackós és lenines jelvényét is.

Pokoli lassan telt el a délelőtt, a lányok háromkor gurultak be egy ócska, húszéves Ikarusszal. Leszálltak, a busz előtt négy oszlopban felsorakoztak, aztán feltűnt egy katonai egyenruhás nő, szembefordult az érkezőkkel, felharsant a szovjet himnusz, majd egy másik szovjet dal, és még egy. Mire az ötödiket befejezték, Pali már minden lányt végigmért. Volt vagy tíz csaj, aki szóba jöhetett, mint levelezőtárs.

A taps után az igazgató is felolvasott valamit oroszul, a karmester is, aztán következett az ismerkedés. Tizenöt perc volt a barátkozásra. Pali kiosztotta gyorsan a kártyanaptárakat, mindegyik mellé adott egy szalvétát, és mire végzett, a lányokat már terelték is vissza a buszra.

Pali két héten keresztül, türelmesen, minden nap nézte a postaládát, van-e levél.

A harmadik héten kénytelen volt összegezni: az efféle futó kalandok nem vezetnek sehová, és be is állt újfent a sorba a postán, hogy feladja Szvetocskának a légipostás borítékot.

Azt észre sem vette, hogy mögé közvetlen a Vörös Csillag MGTSZ portása került, aki egy dobozt szorongatott a hóna alatt, benne tíz cirill betűs borítékkal, hogy visszaküldje őket a debreceni szovjet laktanyába, „Címzett: ismeretlen” megjelöléssel.

 

 

Fizika

 

Nem szerettem a fizikaórákat. Értelmetlennek tartottam kivonni elvont fogalmakat egymásból, megszorozni erőtereket és megtanulni olyan képleteket, amelyeket sosem fogok használni.

Aznap Borzáné már teleírta a táblát, és a hajára visszahulló krétaportól úgy nézett ki, mint Holle anyó. A gravitációról magyarázott, leginkább magának, mert senki sem figyelt rá. Egyetlen szabály volt az óráján: bármit csinálhatsz, csak csendben tedd. Iszonyú lassan telt az idő, már nem volt kedvünk amőbázni sem. Az okostojások az első sorokban az esti Onedin családról beszéltek, mi meg hátul arról, hogy Edinának vagy Marcsinak nagyobb a melle, és hogy melyik csaj szűz még.

Unatkoztam. Már megettem a szendvicsemet és a papírzacskóval lélegeztetőgépeset játszottam: beszív, kifúj, beszív, kifúj.

Aztán Mócsing bedobta a legnépszerűbb témát, a Karate tigrist. Azt én is láttam, a világ legjobb filmje. Azon a héten kezdték vetíteni, már mindenki megnézte, vagy ha nem, akkor azt hazudta, hogy látta. Mócsing ott tartott a sztoriban, hogy Van Damme lenyomta a néger srácot, a másiknak a nyaka köré tekerte a láncot, és majdnem megfulladt, meg a bírót egy pörgővel kirúgta a ringből, és lefejelte a dagit, aki megharapta a lábát, mire én azt mondtam, hogy a dagi pont úgy nézett ki, mint te. Ezen mindenki kuncogott, mert tényleg hasonlított ahhoz a sráchoz, Mócsing meg rácsapott a zacskóra, ami a kezemben volt, persze, eldurrant, akkorát, hogy a lányok felvisítottak, Borzáné megfordult és elüvöltötte magát: ki volt az?

Sosem hallottuk még kiabálni, az osztály döbbenten, néma csendben ült, meg sem mertünk moccanni. Ki volt az, kérdezte újra, most halkabban, de olyan fenyegetően, hogy megfagyott a levegő is. Rendben, álljatok fel, addig álltok, amíg nem jelentkezik az elkövető, mondta.

Milyen szó ez? Elkövető. Mintha egy bűncselekmény történt volna és én egy bűnöző lennék. Különben meg Mócsing volt, nem én. Álltunk, egymást néztük, Borzáné minket, az idő még lassabban telt, mint eddig, csak nyúltak a percek, mint egy nyálas, nedves meztelen csiga. Borzáné meg borzasan állt, az arcunkat fürkészte, látszott, hogy nem aludt jól az éjjel, karikás volt a szeme, és a fehér krétaporos hajával úgy nézett ki, mint egy öregedő bagoly.

Aztán valamelyik lány azt mondta, hogy milyen gyáva ember az, aki nem meri vállalni a tettét. Egy másik azt, hogy fúj, sunyi. Meg hogy aljas.

Kezdtem magam kényelmetlenül érzeni, forgott velem a terem, csillagokat láttam, hirtelen kitisztult minden és megvilágosodtam: rájöttem, hogy gravitáció nem létezik, minden hülyeség, ami a táblán van, semmi sem állandó, a tudattal minden módosítható. Lassan felemelkedtem, a plafonról néztem az osztályt, láttam, ki néz engem, ki utál és ki sajnál, ki tart jellemféregnek, és ki szarja le, hogy mi történt. Két embernek pisilni kellett, egy éhes volt, egy a matekdolgozat miatt aggódott. Visszatértem a testembe, és nem tudtam eldönteni, valóság volt, vagy csak hallucináltam.

Kicsöngettek, mindenki kirohant a teremből, én utoljára maradtam, odamentem Borzánéhoz, és azt mondtam, én voltam. Ő annyit mondott, láttam, mi történt, csak kíváncsi voltam, mered-e vállalni, Mócsinggal majd számolok, te meg jobb lenne, ha figyelnél órán, mert így sosem lesz belőled orvos.

Igaza volt, tényleg nem lettem orvos.

Persze, akkor még ő sem tudhatta, hogy húsz évvel később egy japán csillagász, Tsuruhiko Kiuchi teljesen felforgatja a modern fizikát, és bebizonyítja, hogy nem a tudat származik az anyagból, hanem az anyag a tudatból. Bár lehet, hogy csak hallucinált.

 

 

Szarvas Ferenc (1972, Debrecen)

A Debreceni Egyetemen szerzett MBA végzettséget. Írásai az Élet és Irodalom, az Eső, a Tiszatáj, a Székelyföld, a Látó és a Magyar Napló folyóiratokban jelentek meg. A Tarack (2024.) és a Földidő (2025.) című prózakötetek társszerzője. Portréját Szarvas Gergő készítette