Ízelítő egy „belső képeskönyv”-ből / Ilma Rakusa Rengeteg tenger című regényéről
„Ha anyám belehajolt valamelyik bőrönd mélységes torkába, akkor már tudtam, hogy eljött az idő. […] Engem persze nem kérdezett senki. A többiek döntötték el, hogy el kell mennünk. Velünk jössz. Hát velük mentem. Az ismeretlenbe. Az egyik ideiglenességből a másik ideiglenességbe. Egész gyerekkoromban. […] Csak a pályaudvaroktól meg a repülőte-rektől mentsen meg az isten. Kiborítanak” (32–33.) – döbbenti meg olvasóját az ebből az idézetből is érzékelhető őszinteségével a magyar–szlovén származású, Svájcban élő írónő, Ilma Rakusa legújabb, 2011-ben a Magvető Kiadó gondozásában magyarul is megjelent Rengeteg tenger című regényében.
Abban az önéletrajzi ihletésű alkotásában, amelyben a gyermekkorából „áthozott”, egész életét meghatározó költözködésről, utazásról, sehol otthon nem levésről számol be kíméletlen pontossággal és hitelességgel.
A Rimaszombatban született, Ljubljanában, Budapesten és Triesztben gyermekeskedő, de Párizsban és a hajdan volt Leningrádban tanuló Rakusa állandó helyváltoztatását gyermekkorában még valóban a szülei, elsősorban édesapja ön- és lakhelykeresése határozta meg: folyton menni kellett, amíg Svájc demokratikus berendezkedése nem jelentett némi megnyugvást.
Csakhogy addigra, a svájci otthon megtalálásáig az írónő számára az utazás, a költözködés egyenlő lett magával az élettel, az élet metaforájává vált. S ha a regénybeli édesapa épp a költözések során/által próbálta megtalálni, s Svájcban végül meg is találta önmagát, a Rengeteg tenger írónője, a regény E/1. személyű elbeszélője ezt épp fordítva élte meg: „…egyre többször teszem fel magamnak a kérdést: Ki is vagyok én tulajdonképpen? A bőröndjeidtől nem várhatsz választ, még akkor sem, ha telis-tele ragasztottad őket színes matricákkal” (94.).
A kérdésre adott öndorgáló válasza mutatja, hogy őt bizony a személyisége integritásának kialakításában egyáltalán nem segítette a költözködés. Ezért ennek eléréséhez, a bőröndökkel (is) fémjelzett állandó helyváltoztatás ellensúlyozására, azaz a „vándorlós” élettel szemben ki kellett alakítania egy másik, egy belső, egyensúlyt és állandóságot nyújtó világot, amely az utazás metaforája, azaz a nomád gyermekkor „ellenmérgéül” szolgált.
A külső, hányattatott élettel szembeni belső világ megteremtésének pedig több lépcsőfokát fedezhetjük fel a Rengeteg tenger hatvankilenc rövid, különböző impulzusokat rögzítő fejezetén végigha-ladva. Az első lépcsőfok még a vándorlás adta újabb és újabb közegbe, környezetbe történő integrálódás kísérleteként is felfogható, de már van benne némi „öncél” is: a regény főszereplője igyekszik mindig azt a nyelvet elsajátítani, amelyet a legújabb „lakóhelyén” beszélnek. Így felnőtt korára nyolc-kilenc nyelven beszél folyékonyan, azonban egy idő után a rengeteg nyelv ismerete, a nyelvi korlátok, határok azonnali átlépésének képessége (amely hasonlóvá válik az államhatárok átlépéséhez, azzal párhuzamos jelenségként is felfogható), a belső világ kialakításának második lépcsőfokát kezdte szolgálni: az olvasást. Az olvasmányokba, a könyvekbe való menekülést, a klasszikusok akár eredeti nyelven történő olvasását. Vagyis paradox módon a folyton változó valósággal szemben a fiktív világba, mint állandóságba vágyódást: „Másutt járok, amikor olvasok […] Amikor olvastam, kiléptem az előírt szerepekből. Nem voltam az öcsém gondoskodó nővére, sem a szüleim engedelmes lánya, sem sikeresen beilleszkedett kül-földi gyerek (100–101.).
Az egyik, sokatmondó, Olvasok, tehát vagyok fejezetcím ellenére sem volt azonban teljes mértékben elegendő és kielégítő a mások által írt történetek befogadása a belső állandóság, biztonság kialakításához. Kellett hozzá még egy lépcsőfok: a saját művészi tevékenységben megtalált boldogság. S itt, ezen a ponton a zenélés és az írás sokáig versengett egymással a főhős életében. A zongoraleckék párhuzamosan zajlottak az irodalmi szövegek létrehozásának próbáival. S Rakusa mindkét művészeti ágnak rengeteget köszönhet, annak ellenére, hogy személyisége megtalálásakor, a belső béke elérésének pillanatában a fő sodor már az írásé, az irodalomé volt.
A zenének, a klasszikusok iránti rajongásának köszönheti például a nagybetűs Szerelmet a nála jóval idősebb, nős férfi, az orgonista M. személyében, s nyil-ván zenei képzettsége segíti mind a mai napig abban is, hogy egy-egy új nyelv megismerésekor először mindig annak zeneiségére, hangzására figyel, az ragadja magával.
Az irodalomnak pedig, azaz az olvasásnak, majd az írásnak rengeteg barátot köszönhet, főleg – Leningrádban tanulva, majd később Pétervárra vissza-viszszajárva – oroszokat, akik az irodalom iránti szenvedélyükkel, más összefüggésben ugyan, de valami hasonlót éltek át, mint a svájci írónő. Amíg ugyanis az oroszok számára az irodalom egyfajta túl-élési stratégia volt a szovjet érában: hisz mindazt megadta nekik, amit a hatalom elvett vagy megtagadott tőlük,* addig Rakusa számára az irodalom, az írás szintén egyfajta túlélést: a vándorlásnak, mint az élet metaforájának egyfajta ellenmetaforáját jelenti, a széteső, bizonytalan hétköznapokban a biztos pontot. Azt, amikor a „belső képeskönyv”, vagyis a személyesen átélt események művészi metaforákban fejeződhetnek ki Ilma Rakusa verseiben és szépprózájában egyaránt.
(Magvető, Budapest, 2011)
GYÜRKY KATALIN
* Ha valaki arról szeretne még többet megtudni, hogy a szovjet rendszerben élők számára vajon mit jelentett az irodalom, véleményem szerint a világhírű orosz írónő, Ljudmila Ulickaja legújabb, Imágó című regénye nyújtja a legmegfelelőbb tájékoztatást. – Gy. K.