Pénzes Tímea versei

Esővers
zúg az eső, felhőkből csurran,
fröccsen utcára, ablaküvegre,
derékig állok félig kimondott,
édesbús szavakban
és befejezetlen ölelésekben,
egyre duzzadó, tajtékot verő,
fejemre növő, bősz pocsolyában.

hogy emeljem ki lábam a sárból,
tekintetem mikor lesz ismét telt,
s mikor lesz ismét teljes a látvány,
ez a lejtő most éppen merre lejt?

cipelik a múltat magukon a házak,
öregasszonyok a körfolyosókon.
hol van, kihez szólni lehetne,
mikor ér véget az utókor?

a víz csorog, loccsan, felverődik,
csillogást hagy kopár hajamon,
apró tündércseppek villannak fel,
kergetőznek folyékony bőrarcomon.

ha felgyúlna a fény és az ajtó nyílna,
már lobbanna a láng szemem tükrében,
de kulcsaim más zsebekben bújnak,
és a zárak is rozsdásak régen.

csak hull és hull a végtelen eső,
könnycsepptengerben úszik a táj.

az ég hideg lehelete és kóbor
sóhaja házfalakat borzol.
a vakolat szelíden omlik,
nem ragaszkodik, nem is sikolt.

csak az elmúlás bandukol az utcákon.
hogyan és merre induljak,
ahol nincsen eső és nincsen sár,
ahol a zárak és a kulcsok összetartoznak?

A bérgyilkos költő szavai

akkoriban, amikor még ifjú s zsenge voltam,
költő volt a szerelmem, vékonydongájú, merész ember.
bérgyilkosnak képzelte magát, de félt megérkezni,
mert akkor mindent elronthat, és lőni sem mert.

kabátban aludt, mert fázott az érzékeny lelke,
álmában nehezen moccanó hullámok előtt térdepelt.
nyomomban járt, mint bérgyilkos az áldozatának,
nem volt közepe, csak két szélén az omladozó part.

együtt öregedtünk a ház előtt a kispadon,
de más szerepeket osztott nekünk a sors,
a fiatalság nem nekünk való, szögezte le,
és kérdéseimre sóhajtva, tétován felelt.

éltünk alig bimbózó virága hervadni készül,
gyengéden babusgatjuk a régi bizsergést.
akkoriban még labirintusban bolyongtunk,
és folyton elodáztuk a megérkezést.

most, hogy már tényleg öregecskék vagyunk,
jó lenne együtt hallgatni, leülni újra a kispadra,
érezni, ahogy a holdvilágban dobog, szitál
és reá hull az alkonyat zsenge-vén arcunkra.