Soltész Béla: Kulturális körutazás Latin-Amerikában I. / Halott írók és költők otthonában

Fotók: Soltész Béla

 

Az utazó, ha az irodalmat szereti, előbb-utóbb egy olyan épületben találja magát, ahol egy híres író vagy költő született, élt, dolgozott és/vagy meghalt. Ezekben a házakban vagy lakásokban általában múzeumok működnek (különben nem engednék be az utazót), és meg lehet tekinteni néhány tárgyat, ami a művészhez tartozott. Például egy bölcsőt, egy íróasztalt, egy töltőtollat, egy zakót, és sok-sok kéziratot meg kiadott könyvet. De nem is ez az érdekes.

Hanem az, ahogyan ezekre az írókra és költőkre emlékeznek azok a most élő emberek, akik a házban élnek, dolgoznak, vagy azt látogatják. És különösképpen Latin-Amerikában, ahol a híres író vagy költő az egész nemzet büszkesége. A nemzeté, amely épphogy csak létezik: mondjuk inkább azt, hogy gyarmatosító, gyarmatosított és bevándorló egyének összessége. Az egyikük nagyapja megölte vagy megkínozta a másikét… a bőrük színe és az orruk íve meghatározza, hogy melyik pucolja a cipőket, és melyik pucoltatja… és a maguk körül látott világról egy olyan nyelven beszélnek, ami tízezer kilométerrel arrébb, egy másik kontinensen alakult ki, de beszédjükbe azért bele-beleszőnek olyan szavakat, amelyek helyben születtek, csak épp a nyelv, amiből ezek a szavak származnak, már kihalt, vagy a falvakba és a cselédszállásokra szorult vissza.

És ahol mégis élt valaki, aki ezen a nyelven, ennek a nemzetnek tudott írni valami olyasmit, amiben ez a nemzet magára ismert. Latin-Amerika, mint kulturális entitás az írók és a költők tollából született egy olyan küzdelemben, amit jellemzően magányosan vívtak, egymástól és Európától több ezer kilométerre élő, mégis egymást – és az európaiakat – olvasó, európaias műveltségű szerzők. Latin auktorokon, keresztény teológián és barokk spanyol drámákon nevelkedett kisbirtokosok, hivatalnokok, tanárok, újságírók és papok harcoltak a latin-amerikai önazonosságért, magányosan, valami egzotikus nevű városban, egy kis ház szobájában – a papírlappal.

 

Rubén Darío, León, Nicaragua

 

Hogy milyen furcsa harc lehetett latin-amerikai költőnek lenni a XIX. században, arra egy jellegtelen, földszintes, fehérre meszelt sarokház tornácán döbbentem rá, egy vulkánokban és dzsungelekben gazdag közép-amerikai országban: Nicaraguában. A házban, amit épp meglátogattam, Rubén Darío töltötte a gyerek- és ifjúkorát. Kint az utcán kisbuszok tülköltek, kofák kiabáltak, a fülledt belső udvaron pedig kolibrik cikáztak. Teljesen abszurd volt belegondolni abba, hogy valakinek itt éveken keresztül az volt az életcélja, hogy Vénuszokkal, Ovidiusokkal és allegorikus figurákkal teli ódákat írjon. Pedig innen, a nicaraguai León városából indult útnak az a klasszikus verstanban jártas, de modernista irányba forduló költő, aki az egész spanyol nyelvű költészetben új korszakot nyitott. Az antik figurák helyett az utolsó azték uralkodó és Roosevelt elnök jelenik meg az egyik leghíresebb versében, ami előre vetíti a huszadik századi neokolonializmust.

És miután az egész amerikai kontinenst bejárta, ugyanide jött vissza meghalni, és most egyenruhás iskolás csoportok látogatják a házát, és visonganak a költő gipszből öntött halotti maszkja láttán. Daríót ma Nicaraguában tisztelik, mert tudják, hogy híres. De nem olvassák: érdemei elismerése mellett, ahogy mondani szokás, nyugdíjazta őt az irodalmi emlékezet. Márványszobor lett belőle is a nicaraguai panteonban, elnökök és hadvezérek mellett, épp abban a tájidegen, mű-antik, klasszicizáló stílben, mint amitől egy élet munkájával megszabadította a latin-amerikai költészetet.

 

Pablo Neruda, Santiago, Chile

 

De van olyan költő is, akiért úgy rajonganak, mint egy rocksztárért. Egy másik utazás során felkerestem egy másik híres alkotó otthonát: Pablo Nerudáét, aki versbe szedte Latin-Amerikát, a maga totalitásában, és írt róla egy tizenötezer soros verses enciklopédiát Canto General (Teljes Ének) címmel. A kortárs rajongás viszont inkább a szerelmes és erotikus verseinek szól, meg annak a sajátos egyéniségének, ami a Santiago belvárosában, egy hegy oldalába épült kis házból is műalkotást faragott. A házat eredetileg a szeretőjének, Matilde Urrutiának vette, hogy legyen hol találkozniuk, és a nőről nevezte el La Chasconának (a szó jelentése: kócos). Matildéből Neruda harmadik és egyben utolsó felesége lett, a La Chasconából pedig Santiago egyik legfontosabb látnivalója, a Neruda-kultusz egyik epicentruma.

Azért csak az egyik, mert a jómódú költő három házban élt felváltva, és a másik kettő a Neruda számára olyannyira kedves Csendes-óceán partján található. Nem egy tipikus költősors régiségekkel és műkincsekkel telepakolni három ingatlant, de Nerudát elhalmozták ajándékokkal a csodálói és a barátai. A La Chascona például fafaragásokkal van tele, de van egy díszes hintaló is a nappaliban, illetve egy festmény Diego Riverától, ami Matildét ábrázolja két fejjel, Medúza-szerű hajzuhataggal. Neruda egyik barátja tervezte a házat, és a költő kérésére átrajzolta a terveket, hogy ne a város, hanem az Andok felé nézzen a nappali, és legyen egy titkos ajtó, ami az ebédlő felől szekrénynek tűnik. Neruda imádta az ilyen bogaras hülyeségeket, és alighanem az ilyen sztorik (is) segítettek megtartani őt a chilei és a latin-amerikai emlékezetben, mert mindig volt róla mit mesélni.

Neruda már élő legenda volt, amikor megkapta a Nobel-díjat, és Salvador Allende párizsi nagykövetté nevezte ki, de nem sokkal később az egészsége romlani kezdett. Néhány héttel Pinochet tábornok puccsa után Neruda meghalt, a La Chasconát pedig – vélhetően a tábornokkal szimpatizáló – vandálok rongálták meg. A költő temetése az első nagy, méltóságteljes tiltakozás volt a diktatúrában, és onnantól kezdve Nerudát olvasni politikai tett is volt. A költő kultuszát innentől kezdve, akarata ellenére, a tányérsapkás diktátor is építette, mint ahogy más tányérsapkás diktátorok is hozzájárultak más írók és költők felmagasztosulásához szerte Latin-Amerikában.

 

Jorge Luis Borges, Buenos Aires, Argentína

 

A magasztalt, de polcra tett Darío és a mind a mai napig rajongva szeretett Neruda mellett volt olyan latin-amerikai irodalmi géniusz is, akit se lenyelni, se kiköpni nem tudott az utókor. Jorge Luis Borges, az egyik legsokoldalúbb – és legrejtélyesebb – latin-amerikai szerző mindig is egy kicsit kívülről tekintett szülőhazájára, Argentínára. És Argentína is – bár tiszteletteljesen, de azért mégis – egy kicsit kívülről tekint Borgesre.

Borges Buenos Aires Palermo negyedében töltötte a gyerekkorát, és a háztömbjüket szegélyező utcák nevét beleírta a Buenos Aires mitikus alapítása című versébe – a négy utca közül az egyik azóta már az ő nevét viseli. A Borges utca egyébként, némiképp szimbolikusan, a Santa Fe (szent hit) sugárúttól indul, és a Cortázar térbe torkollik. Viszont a Borges-ház sajnos nem látogatható: amikor ott jártam, épp egy fodrászat foglalta el az épületet, és egy szerény tábla jelezte csak, hogy itt nőtt fel a híres író, és ami talán még fontosabb: ebben az épületben volt a családi könyvtárszoba, benne több, mint ezer angol nyelvű kötettel, ami kisiskolás korától kezdve annyira lenyűgözte Borgest. Kilenc évesen már Oscar Wilde-szövegeket fordított spanyolra.

A Borges-család az első világháború előtt Svájcba költözött, és csak hét évvel később tért vissza Argentínába. Ez a hét év épp elég idő volt ahhoz, hogy a világháború elől menekülő európaiak elárasszák Buenos Airest. Az urbanizáció és modernizáció teljesen átalakította a várost, és benne a Palermo negyedet, amíg távol voltak: Borges korai verseinek visszatérő témája, hogy meg akarja írni azt a provinciális, kisvárosias Buenos Airest, ami már nincs, a színes, földszintes házaival, kocsmáival, mészárszékeivel, dohányboltjaival – aztán univerzálisabb, elvontabb témák felé fordult.

Ahogy tanácstalanul ácsorogtam a bezárt Borges-ház előtt, a Borges utcán a metróállomástól a Cortázar tér felé sétáló argentin tinédzserek jókedvű óbégatása hallatszott, ahogy bulizni mentek. Az utcában sokemeletes lakóházak, szépségszalonok, modern kávézók sorakoztak, és ebben a miliőben Borges életműve épp olyan idegennek tűnt, mint amilyen alighanem mindig is volt a szülőhazájában. Ez az idegenség egyébként nyomasztotta őt, sokáig kereste Argentína lelkét, és például hosszasan írt Martín Fierróról, az argentin irodalmi hagyomány leghíresebb gauchójáról (szarvasmarha-pásztoráról). De ezzel csak egy újabb latin-amerikai irodalmi paradoxonba ütközött: a helyi jellegzetességek (Argentína esetében az egész pampa- és gaucho-tematika) a nagyvárosokból nézve roppantul távolinak tűnnek. Buenos Aires kozmopolita lakói számára az ország belseje sokáig ismeretlen terep maradt, ami nem csoda, mivel számukra Európába elhajózni nem telt több időbe, mint a hatalmas ország távolabbi csücskeibe eljutni.

 

Gabriel García Márquez, Aracataca, Kolumbia

 

Azt, hogy a latin-amerikai vidék, az elfelejtett, megközelíthetetlen interior életérzése milyen, a legjobban Gabriel García Márquez Száz év magányából ismerhetjük. Akárcsak Nerudát, García Márquezt is rajongásig szeretik szülőhazájában. A Nobel-díjas kolumbiai író egy félreeső, Aracataca nevű kis faluban született, és az a miliő, ahol élete első éveit töltötte, alapjaiban határozta meg azt az élménykészletet, amiből az írói világa kialakult. Így, bár más környékbeli települések is visszaköszönnek a Száz év magányban, a regényben szereplő Macondo falucskának Aracataca felel meg „igazából” – még ha az „igazából” szó García Márquez világában aligha szab határt a fantáziának.

A faluban ma egyetlen igazi látnivaló van, az író szülőháza, de az is újjáépítve García Márquez emlékei alapján, mert a család annak idején eladta a házat, és a következő tulajdonos lebontotta, hogy egy másik házat építsen a helyére. Később ezt a házat kellett lebontani, hogy vissza lehessen építeni az eredetit, ami épp olyan mágikus realista csavar, mintha maga García Márquez találta volna ki. Mint ahogy azt is, ahogy a Száz év magány elképzelt hősei elkezdtek megjelenni Aracatacában. Amikor ott jártam, az író szülőháza előtt egy kislány ücsörgött, aki sárga pillangó formájú hűtőmágneseket árult a turistáknak. Adott egy miniatűr térképet, amin olyan nevezetességek szerepeltek, mint a szép Remedios szobra, a távírdász háza és Melquiades sírja. Ezeket mind utólag építették a falu lakói, amikor Aracatacából turistacélpontot akartak csinálni – sőt, népszavazás is volt róla, hogy a falu neve legyen hivatalosan Macondo, de ezt a helyiek végül leszavazták.

A García Márquez-házat pedig nem lehet elvonatkoztatni a Buendía-háztól. A múzeum nem is tesz rá kísérletet: a falakon a García Márquez-család életének fotói és a Buendía-család életének szövegfoszlányai váltogatták egymást tökéletes összevisszaságban. Ki voltak állítva kis arany halacskák is, amiket tényleg naphosszat gyártott az egyik idősebb családtag, Aureliano Buendía ezredes előképe. A hátsó udvarban pedig tényleg ott volt az óriási fa, amihez a regényben José Arcadiót odakötözték.

Amikor ezt a fát megláttam, azt éreztem, hogy teljesen magába szippantott Macondo. Hiszen azon ujjongtam, hogy látok egy nagy fát egy udvaron. Egy igazi meta-látnivaló volt, egy mágikus realista trükk: ez volt az a fa, amire García Márquez gondolt, amikor megírta azt a fát, ami abban a híres regényben szerepelt, ami miatt ezt a helyet most turisták látogatják, még Magyarországról is, és a kedvükért megépítettek egy olyan házat, ami a könyv megírásakor nem is létezett, csak előtte. Meg utána.

 

Lénárd Sándor (Alexander Lenard), Dona Emma, Brazília

 

Végül a személyes kedvencem az összes irodalmi háztűznéző közül egy olyan szerző házában történt, akit egyszerre tekinthetünk magyar és latin-amerikai írónak: Lénárd Sándoréban. Annyiban nem példa nélküli a története, hogy sok olyan író és költő élt Latin-Amerikában, aki nem ott született, hanem élete egy pontján oda keveredett máshonnan: jellemzően egy európai országból, ahol akkor éppen nem volt minden rendben, márpedig a XIX–XX. században Európában sokszor, sokaknak lett forró a lába alatt a talaj. Lénárd Budapesten született, orvosnak tanult, Rómában vészelte át a II. világháborút, majd Brazíliába emigrált. Olasz feleségével egy világvégi faluban, Dona Emmában telepedett le, és alapvetően két dologgal foglalkozott: latinra fordította a Micimackót, illetve a környékbeli babonás falusiakat gyógyította. Így született meg a Winnie ille Pu című fordítás, illetve a Völgy a világ végén című könyv, mely utóbbiban a dél-brazil vidék életét mutatja be.

Amikor a kezembe vettem ezt a könyvet, már első oldalak után eldöntöttem: felkeresem Dona Emmát. Ami továbbra is a világ végén van, napi egy busz megy oda, az is négy óra alatt teszi meg az utat a legközelebbi városból. Sőt, a falutól még további hét kilométerre áll a ház, így a falu szociális munkása vitt el oda autóval, miután a polgármesteri hivatalban kisebb csődületet okoztam azzal, hogy bejelentettem: Magyarországról jöttem, és Lénárd Sándor házát keresem.

Az erdő szélén bújt meg a kis ház, amit egyből felismertem a képekről. A „láthatatlan ház”, így hívta Lénárd, mert a főútról nem látszott. A házban helyi lakos vezetett körbe, akit kiskorában még Lénárd gyógyított ki egy betegségből, és aki néhány éve megvette a házat Lénárd Sándor fiától. Az író és felesége is itt, a Dona Emma-i kis ház kertjében lett eltemetve. Az író hagyatékát a Petőfi Irodalmi Múzeum kapta meg, néhány személyes tárgya és rajza viszont még ma is Dona Emmában van, az aprócska helytörténeti múzeumban. És ott van a Völgy a világ végén magyar kiadása is az egyik tárló fiókjában, a német és a portugál nyelvű kiadással együtt.

Akárcsak García Márquez házában, itt is az az érzésem támadt, hogy addig utaztam, amíg meg nem érkeztem egy különös könyv különös helyszínére. Azóta, ha Pesten villamosozva elhaladok az emléktábla előtt, amely az író Erzsébet körúti szülőházát díszíti, mindig arra gondolok: láttam, ahogy egy író innen, az én városomból, az én pesti belvárosomból elindult, és megérkezett a latin-amerikai irodalomba. Mert bár Lénárdot nem sokan olvassák Brazíliában, de az a hang, amin az ott átélt történeteket elmesélte, az már épp annyira a latin-amerikai irodalom hangja is, mint a magyaré.

 

 

 

Soltész Béla (1981, Budapest)

Író, társadalomkutató. Megjelent kötetei: Clandestino – Egy év Latin-Amerikában (útleírás), Rabszolgasors (regény), Inbox (novellák), Hátizsákkal Brazíliában (útleírás). Előkészületben: Eldorádótól az Antillákig (útleírás)