Soóky László: Homokbuckák a Rózsák háborúja környékén

A III. Richárd a Komáromi Jókai Színházban

Két évtizeddel ezelőtt Martin Huba vendégrendező hatalmas csatát vívott volna Shakespeare-ével s a III. Richárddal, most, a Komáromi Jókai Színház ünnepi bemutatóján rádöbbentett, hogy a III. Richárdhoz ő már nem kellőképpen dinamikus és a kreativitása is megkopott. Sajnos nem ismerte fel időben annak a veszélyét sem, hogy míg ő Martin Hilsky pragmatikus, szinte hétköznapi nyelvezetű cseh fordítása alapján dolgozott, addig a színészek Vas István lírai szövegét mondták. Micsoda meghatározó és végzetes különbség! Más a lelkület, más a tempó, mások az érzelmi megnyilvánulások. Lehetetlen megvalósítani az egységes stílust! Ellentmondásossá válik a rendezői szándék, esetlegessé a díszlet, kibogozhatatlanná a kosztümök kavalkádja. Huba szerencséje, hogy olyan dramaturg dolgozott mellette Varga Emese személyében, aki nem hivalkodón, de nagyon pontosan szervezte meg a drámai helyzeteket, s úgy nyesegette az esetenként dagályos szövegrészeket, hogy beavatkozása által olvashatóbbá, gördülékenyebbé vált az egész előadás.
Nehéz eligazodni a szövevényes családfán. Játszók tömkelege él, hal, szeret és gyilkol szemünk láttára és a szemhatáron túl, szerencsénkre Gloster (később III. Richárd) oly mesteri módon és oly mértékben apasztja meg a vágyai útjába kerülő vérrokonságát, hogy visszanézve szinte minden a helyére kerül.

Richárdot, Gloster urát Mokos Attila személyesíti meg, merőben más felfogásban, mint azt korábban láthattuk Kern Andrástól vagy Kulka Jánostól. Kern a rafinált, Kulka az intellektuális gyilkos, Mokos viszont félszeg, nyájas, majdhogynem szeretetre méltó, mással ölető, a közönséget már-már cinkosává manipuláló gnóm. Gloster Anglia királya akar lenni, de még él a király s számos trónörökös. A hozzá simulók, a prédára éhesek, segítői mind férfiak: Buckingham (Rancsó Dezső m. v.), Lord Hastings (Benkő Géza m. v.). Ellenségei, akik átlátnak cselszövésein, s akik leleplezik őt, mind asszonyok: Lady Anna (Tar Renáta), Erzsébet királynő (Szabó Szvrcsek Anita), Margit királyné (Bandor Éva, Jászai Mari-díjas) York hercegnő (Holocsy Krisztina).

Míg gyanútlanul hallgatjuk Gloster megejtő bemutatkozását, s észleljük Edward király és udvartartása léhaságát ürügyként felhasználó cselszövő terveit, Lady Anna férje, Henrik és apósa már halott. Gloster ölte meg mindkettőt azért, hogy kurta időre Lady Annával frigyre léphessen. A gyilkos oly fergetegesen meggyőzi az özvegyet s egyben árvát, hogy a következő pillanatban Gloster gyűrűje már Lady Anna ujján ragyog. Fordulatokkal teli ihletett jelenet, amelyben Tar Renáta piciny megingásoktól eltekintve partnere Mokosnak.
A trónhoz vezető lépcsők építéséhez Gloster több pallért is alkalmaz, akiket előbb ravaszul gyilkossá tesz, majd megalázott áldozattá. Mielőtt Gloster eredendő szándéka nyilvánvalóvá válna, Erzsébet királynővel s öccseivel, Rivers gróffal (Bernáth Tamás) és Lord Greyvel (Szurcsík Ádám m. v.), valamint korábbi házasságából származó fiával, Dorset márkival (Majorfalvi Bálint) megvív egy baljós szócsatát, melyből végül látszat-cinkosokként kerülnek ki, abból a közös félelemből adódóan, hogy a mindentudó Margit királyné leleplezheti őket. Nem teszi, puszta kényelmi okokból csak átkok tömkelegét és kegyetlen jóslatokat zúdít a jelenlevőkre. Az előadás egyik meghatározó jelenete lehetett volna ez, de a rendező nem talált eszközt a két hatalmi (politikai) pólus igazi megmérettetéséhez: üres, semmitmondó replikázássá szelídült a korosztályok ütközete. Ezáltal Bandor Éva ölébe pottyant a lehetőség, hogy felzokogó emlékein és jövőbéli vízióin keresztül nagyot alkosson, de nem fordul kellő figyelemmel a szöveg értelmezéséhez, nem mélyül el, nem árnyal, nem hangsúlyoz, nem artikulál, hanem egysíkúan világgá sikoltja a lélek intimitásait is. Fáradságos munka, jelentős fizikai teljesítmény, de túlnyomó többségében hiábavaló, nem meggyőző. Az Erzsébet királynővel való találkozása már árnyaltabb, odafigyelőbb, gesztusai kifinomultabbak, s helyenként felcsillan az anyakirálynő egykori büszke mivolta, s az egykori Bandor Éva is.

Gloster jótékony álnoksága Clarence (Szabó Viktor) börtönbe juttatásakor, egy felületesen előkészített és megformált jelenetben kerül felszínre, hogy domináns elemként végig kísértsen az egész mesében. Semmitmondó villanás, egyszerű fogolycsere: lord Hastings a Towerból ki, Clarence a Towerba be, másként: egy szövetséges ki, egy potenciális ellenfél be, s a dolgok a helyükre kerülnek. Szabó Viktor itt mélyen a helyzet kínálta lehetőség alatt teljesített. Ez annál inkább is sajnálatos, mert később, a kivégzése előtti pillanatokban a bérgyilkosokkal (Ollé Erik m. v., Hajdú László m. v.) járt haláltáncában hóhéraival együtt elfogadhatót alakít. S itt emlékeznék meg a börtönőrt és írnokot megformáló Ropog Józsefről, aki mindkét karakterét nagyon árnyaltan és finoman oldotta meg.
Végtelenül izgalmas volt Holocsy Krisztina jelenléte. Gloster anyjaként ösztönösen átlátta fia gennyes ármánykodását: egyszerre vádolt és féltett, gyűlölt és szeretett. Nem volt hivalkodó és mégis tündökölt, magányos volt, de benne lüktetett a teljes királyság léte. Örvendek, hogy Holocsy Krisztina önbizalma visszatért.

Vitatható, ellentmondásoktól sem mentes Szabó Szvrcsek Anita vonulása az előadásban. Az asszonyok közül ő kapta a legtöbb színpadi időt, csapatjátékosként és párban is megmutathatta magát. A „konspirációs” és a „békülékenységi” jelenetekben asszonyként jelen van, színésznőként alig. A női szereplőkkel közös jelenetekben már meg-megvillan, elsősorban jól időzített és kivitelezett gesztusaival. A Glosterrel vívott zaklatott, finoman erotikus tusájában végül kibontakozott a teljes nőiessége és színészi tehetsége is. Titokzatosan megragadó színpadi pillanatokkal ajándékozott meg Mokos húsát szaggatva.

IV. Edward (Olasz István) a hiú, élvhajhász, trónon lévő király több lehetőséget is kapott Shakespeare-től arra, hogy kiszabaduljon a magára vállalt pojácaságból. Olasz István nem keresett kitörési pontokat, beletörődött abba, hogy a III. Richárdban volt egy szerep, amely IV. Edwardként vonul be a színháztörténetbe, de a rendező elstiklizte, Olasz pedig nem vette komolyan. Ez néhány pillanatra vészhelyzetet teremtett az előadásban, ugyanis a feltörekvő újgazdagok és a jelenlévő nemesek közötti feszült hangulat „műbalhévá” silányodott. Mokos magába roskadt, Rancsó Dezső és Benkő Géza hidalta át a kínos pillanatot.

Nem nagy szerep Lord Hastingsé a III. Richárdban, de jelentős. Benkő Géza megérezte a lehetőséget, vállalta az önérzetében sértett, kétszínű és százfelé hűséges, talpnyaló, önérzetes, lelkiismeretlen, gyáva, mégis büszke angol nemes bérgyilkolásra is hajlandó lelkületét. Benkő Géza egyre érettebb színész, indulatosságában sem harsány, tapintatos mind a rábízott szerep megformálásában, mind a partnereivel szemben. Figyelmet érdemlő erény.

Tudom, persze, tudom, hogy hány éve nem játszott Rancsó Dezső a komáromi színpadon, mégsem írom le, csak annyit, hogy hiányzott, nagyon. S ha mód van rá, akkor itt kell fogni, meg kell tartani, hogy sokszor hallhassuk és láthassuk őt. Hogy százszor elmondhassa más által megírt szavakkal azt, amit itt mondott el Shakespeare után:

„Ismerjük egymás arcát, de szívemről
Ő sem tud többet, mint én a tiedről,
S én sem övéről, mint te az enyémről.”

Buckingham kulcsembere Angliának, s Rancsó Dezső az egyik kulcsembere volt ennek az előadásnak: egyetlen koronás fő vagy koronázásra áhítozó számára sem lehetett közömbös, hogy kihez közelít. Így él, így viselkedik Buckingham, ilyennek formálja meg szerepét Rancsó is mindaddig, míg Gloster kétlakiságába bele nem szédül: egy pillanatra elragadja őt is a csillogás, az öntudatosság félszegségbe és megszégyenülésbe hanyatlik. Szolgálatért ígért fizetséget kér, megalázottan kunyerál, hogy a végén büszkeségét újra megtalálva kimondhassa: „Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.”

Számos, főként rendezőileg elvarratlan szálra lelhetünk az előadásban, de oly mértékben esetlegesre, mint a csatajelenet, egyre sem. Ez a jelenet ordenáré módon bunkózta le az eddigi felépítményt. Richmond gróf (Tóth Tibor, Jászai Mari-díjas) és III. Richárd élet-halál küzdelme a csatamezőn, vagy hol. Azt, hogy Richmond gróf létezik, tudtuk. Azt, hogy jön, s megérkezik, tudtuk. Azt nem sejtettük, hogy egy arab forradalmár diadalmaskodik majd a Rózsák háborújának döntő ütközetében, s mondja ki, mint Hollófernyiges a végső tutit: „Isten mond áment s élni kezd a béke.” Rendezőileg, kosztümtervezőileg és színészileg is káosz. Nagy szerencse, hogy Mokos Attila játszotta III. Richárdot.

Jött-ment, intézkedett, dudorászott Ánglusföldön, a palotában, a Towerben, itt-ott egy kalapos kis emberke, Sir William Catesby (Fabó Tibor, Jászai Mari-díjas). Ha szólt, nem szaporította a szót, cinikusan mosolygott, biztosak voltak a mozdulatai, ha ölni kellett, nem habozott, úgy ívelt át minden sallang nélkül az előadáson, mintha búzát vetne, olyan természetesen. Csodálatos figurát, karakterformálásában pedig mesterművet alkotott Fabó, megemelem a kalapom.
Edward herceg (Simon Ákos m. v.) és York herceg (Simon Barna László m. v.), mint mindig, ha gyermekszereplő kerül a felnőttek közé, elbűvöl bennünket, a két herceg felnőttes igyekezete pedig külön dicséretet érdemel.
Az előadásban szerepet kapott Lord Stanley (Skronka Tibor), a Yorki érsek (Németh István), valamint Sir James Tyrrel (Nagy László) megbízhatóan oldotta meg vállalt feladatát, s pontos jelenlétükkel jelentősen hozzájárultak a dráma megvalósításához Tóth Károly e. h., Dékány Nikolett és Csicsó Tamás. A Lord Mayor (Horányi László m. v.) nem köttetett fel.

A címszerepet, mint azt fentebb már jeleztem, Mokos Attila játszotta el. Hálás vagyok Istennek, hogy élőben tapasztalhattam meg azt a színészi alázatot, amellyel Mokos Attila közelített ehhez a szerephez.

Jozef Ciller vendég díszlettervező spekulatív színpadképet alkotott, vagy ő vezette meg a rendezőt, vagy a rendező Cillert, számos szebb és jobb emléket őrzök a mester munkáiból.
A színpadtérben elhelyezett tárgyak – esetünkben húsz cinkelt hordó – csak pillanatokig hitelesek, amikor a történet részeseivé válnak, például trón, vesztőhely, parlamenti pad, a jelenetek többségében viszont csupán pótcselekvésre csábítják a játszókat, funkciótlan dobolásra, piramisjátékra, esetenként zavart keltenek. Az elmozdítható rács, a nemzet, a globális világ börtönbe zártságának a sugalmazása ebben a felfogásban inkább ereklye, mint a rendezői szándékot megerősítő eszköz, mert a rendező bizony számos tetten érhető pillanatban pontatlanul fogalmaz. Érintés nélkül suhan el egymás mellett a shakespeare-i idő, a mese, a teljes világ és az időszerűségre törekvő szándék. Ettől kong a tér.
Milan Čorba vendég jelmeztervező láthatón kiszolgálta a rendező ötleteit, de nem volt következetes, keverte a korokat, különösen, ha összehasonlítjuk Margit királyné öltözékét a többiekével.
A Mester, Martin Huba vendégrendező a III. Richárdban kompromisszumot kötött, elsősorban önmagával. Már az olvasópróbákon rádöbbent, hogy a prágai rendezést nem mentheti át Komáromba, mert más a közeg, más a játéktér, mások a színészek és más a nyelv. Rögtönzésre kényszerült, rábeszélte magát egy fiktív problémakörre, amely az olaj és az energia hatalmáról szól, megfeledkezve más, maradandóbb hatalmakról, a szeretetről és a zsarnokságról. Ezzel zsákutcába kormányozta magát s a produkciót is. Ebből a zsákutcából csak külsőségek és pótcselekvések segítségével farolhatott ki, ami viszont nem volt hozzá méltó.

—

∗A darab bemutatóját 2013. február 15-én tartották a Komáromi Jókai Színházban.