Fellinger Károly versei

Bóbita
(W. S. 100)

A titokban nagy élet folyik, barátom,
rövidlátó csillagainak keddenként

a távozó sereg, csak rólad fecseg,  s Te
hízol a büszkeségtől, mint a pacaltól,
rongyszőnyegen ülünk, székeinket össze-
cserélték velünk, hűlt helyünkre most anyánk
vadászik épp, bekerítve a szűkmarkú
bizonyosságot, ámde mint valami túl-
buzgó kommandós kisasszony, szegénylegény,
és lám a pont a versed végén még ott tart
valahol, ott a legelején, sorsodat
cipelve, s könnyítésként elhagyva felét.

Bolero

Hevesen dobog a szívem, mintha
csak valamit mondani akarna,
mint aki nem talál ép szavakat,
és mintha csak az a valami rám
tartozna egyedül, talán azt, hogy
nincsenek titkai előttem, de
közben meg kiveri fejemből, ki-
veri az öröklét gondolatát,
mondd, miféle dolog ez, barátom,
olyan lehetnél, amilyenek az
ovisok, rajzolnak az aszfaltra,
bár úgy tudom, az meg krokodilszív,
legalábbis a nagyi mesélte,
óriás krokodilkönnyet ejtve,
képzeld, ettől meg úgy érzem magam,
mintha már száz évig éltem volna.