Vida Gergely: Irodalom és film 2. / Az öl nem öl
Eredetileg nem erről szerettem volna írni, csak közben Réka lányom megkapta szülinapjára Ionesco meséskönyvét: Mesék 1., 2., 3., 4., bevallhatom, én választottam. Mindegyik mesében apa–lány kommunikáció folyik, mesélés, játszás, ilyenek. A Mese 2.-ben a papa azt mondja lányának, hogy a telefon az nem telefon, a telefont sajtnak hívják, a sajtot zenedoboznak, a zenedobozt szőnyegnek, a szőnyeget lámpának, a plafont padlónak, a padlót plafonnak, az ajtót pedig falnak. „És a papa megtanítja Josette-nek a szavak igazi értelmét. A szék ablak…”
Aztán a lány eltanulja a nyelvet, de a képeknél kétségei támadnak: „Hogy hívják a képeket?” A papa erre meg némi meggondolás után így felelel: „Nem azt kell mondani, hogy képek, hanem azt, hogy képek.” Majd egy nem kevésbé érdekes jelenet következik. Josette elújságolja a bejárónőnek, amit tanult, hogy a „képek nem képek, a képek képek”, amire Jacquline replikázik, hogy a kislány téved, mert „a képeket nem úgy hívják, hogy képek, hanem úgy, hogy képek”. A történet úgy végződik, hogy megjön mama virágszedésből, és Josette azt mondja neki: „Mama, kinyitottad a falat.” Bármilyen furcsa, a dolognak van egy megoldása, méghozzá egy térhatású kép – Etienne Delessert, a kötet társszerzőjének műve –, amely a nyomtatott szöveg alatt „van”, s rajta a mama arcát látjuk a kinyitott falban. Delessert – az ő fejéből pattant ki egyébként a könyvterv, ahogy az utószóból kiderül – az oldalakat csodásan burjánzó képekkel rakja tele, állandó faggatásban tartva a szövegeket. Ezek közül jópáron rinocéroszt ismerhetünk fel. A borítón egy szélesszájú rinocérosz képét látjuk, ennek két szarva van, de bévül akad három-, sőt mégtöbbszarvú is. Aki olvasta a papa (Ionesco) Rinocéroszok c. drámáját, az tudhatja, a szarvkérdés nem elhanyagolandó.
Hogy velem mikor történt meg először, ami Grant Mazzyvel is megesett, nem tudom, de amit most mesélek, arra emlékszem legkorábbról. Ballagtam hazafelé az út szélén, edzés után, már sötét volt, csak az utcalámpák világítottak, bennem néhány Nagy Kofola, amikor, számomra máig ismeretlen okoknál fogva, a tekintetem rajtamaradt egy lehajtón parkoló traktoron, úgy 100-150 méterre előttem. Eleinte semmi kétségem nem volt afelől, hogy amit látok, az traktor, de agyamban beindult, meghazudtolva egy traktor lustaságát, anyagszerűségét, egy eszeveszett ismétlőgép, hogy traktor, traktor, traktor, traktor, traktor és így tovább, a traktoron keresztül egészen a traktorig, és ahogy pötyögöm a betűket most is, ügyelnem kell, nehogy megtörténjen újra, vagy elkezdjen megtörténni, legalábbis ne a traktorral, ezzel a böhöm nagy trivialitással, mely úgy foszlott szét előttem, mire odaértem a közelébe s hagytam magam mögött, mintha sohasem lett volna ott. Tán ott parkolt ez a gép a szavak alatt, pontosan tudom, melyik ház előtt állt, s akár keresgélni is lehetne, mert piros volt, látszott a sötétben, négy kereke, a hátsó kettő nagy, nem volt utánaakasztva semmi. Szóval ugyanaz történt vele, mint Babits Mihály versében a feketével, bármi legyen is az:
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
(stb.)
Bruce McDonald Pontypool c. erősen alulértékelt filmjében (2008) egy kanadai városkában (Pontypool) olyan vírus teszi őrjöngő gyilkosokká az embereket, amely a szavakon keresztül terjed. Az áldozatokat igen ritkán látjuk, a filmes hatáskeltés elsősorban a verbális csatornákon keresztül megy végbe, ahogyan a vírus is terjed. Az eseményeket úgy tapasztalhatjuk meg, amilyen módon és ritmusban azt a helyi rádióállomás stúdiójának munkatársai feldolgozzák, közvetítik, élükön a bölcsész-bemondó Grant Mazzyvel, aki Mailert és Barthes-ot idéz. Eszemben sincs az egész filmet elmesélni, és elemezni sincs (talán majd máskor), csupán a rinocéroszig szeretnék eljutni. A filmben hőseink rájönnek, hogy azok a szavak fertőzöttek, amelyeket megértünk, mondhatni, a járvány a civilizációt fenyegeti, hiszen olyan fogalmak, mint a tűz, a szerelem, édesem már túlértettek (azaz: közhelyszerűek). A fertőzöttek egyik tünete, hogy hirtelen, minden előzmény nélkül, ismételni kezdenek egy-egy szót vagy szókapcsolatot, mint mikor beakad a lemez. Mazzy azt gondolja, hogy ez valami immunreflex, védekező mechanizmus, hiszen a szavak ismétlésével kioltható a jelentésük. Csakhogy ez mégsem elégséges, a járvány terjed. „Hogyan lehet nem érteni valamit?” Mazzy a módszerét a stúdió producerén, Sydney-n próbálja ki. Sydney-t az öl szó fertőzte meg, mert azáltal, hogy korábban megölte az egyik rá támadó gyereket, megértette annak jelentését. Már a tünetek jelentkeznek rajta, amikor az ötletet adja Mazzynek: „Megölöd a szót, ami téged öl meg…”, s a férfi sulykolni kezdi egyenesen a nő arcába: „Az öl nem öl, az öl nem öl…”, egészen addig, hogy „az öl az csók”. Aztán közösen kezdik közvetíteni a gyógymódot: Grant mond egy szót („Csüng”), Sydney replikáz („Beöntés”) és így tovább, párosával cserélgetve le a szavak jelentését. Az utolsó szópárral visszaérkezünk az elejére: Grant: „Plafon.” Sydney: „Orrszarvú.”
Az „öl nem öl”-t a végtelenségig tudnám ismételni. A „Kill isn’t kill” magyar fordítása a homonímiával még egyet taszít a jelentéseken, nagyobbat tán, mint az angol eredeti Kill–Kiss (öl–csók) szójáték, vissza egy másik nagy egzisztencialistához, Becketthez, a Godot-ra várva őrült álomjelenetéhez, mikor a nők egyenesen a kiásott sírgödörbe szülik gyermeküket.
Szóval csak annyit akartam mondani: (a p)apa csak jót akar.