Szöllősi Tamás novellája

Szymon Burza felvétele

Kazettafon

A két fotelt és a dohányzóasztalt átvittük a kisszobába. A parketta fényes csíkjai szabadon maradtak, készen arra, hogy cipők és zoknik csússzanak a padlón. A sarokban a tévészekrény, mögötte vázában nádibotikók. Alatta VHS-lejátszó, mellette filccel feliratozott kazetták. A csillárról papírdíszek lógtak, egyik egészen a függönykarnisig ért.

A szoba közepén egy székre tettük a kazettafont. Szerettem azt a készüléket. Széles teste tele volt gombokkal, csúszkákkal és apró feliratokkal. Elöl két kazettás ajtó, az átlátszó ablak mögött mozdulatlanul vártak a szalagok. Ha bekapcsoltuk, a kis lámpák villogni, a kazetták lassan forogni kezdtek.

A nyitott ablaknál álltam, a játszótér felé néztem, aztán visszafordultam a szobába. Kilenc éves lettem. Megigazítottam a pólómat, a fülem mögé türtem a hajamat. Mosolyogva vártam a bulit.

Elképzeltem, hogy most más lesz.

Szinte hallottam a zenét, láttam magam körül a többieket: poharak a kézben, citrom a peremükön, nevetés, tánc. Végre nem a sarokban állok, mint máskor. Legalábbis nem sokáig. Most mindenki velem beszél majd, engem néz. A fiúk is. Ahogy a sorozatban, a Hélèn és a fiúkban.

Hozattunk színes műanyag poharakat Brassóból, a Metróból, szívószálakat és kis papír napernyőket is.

A TEC-kes üdítők a hűtőben álltak, mellettük a szörp. Azt terveztem, ezekből lesz majd koktél.

Anyuka közben a konyhában sürgött-forgott. Behallatszott a kés csattogása, ahogy a szendvicseket készítette. A szalámi és a tojás szaga beleült a levegőbe. Csinált gyümölcssalátát is, bár a banán picit megbarnult már.

– Mesike, ne állj ott az ablakban, megfázol!

Nem válaszoltam, nem fáztam.

A csengő élesen szólt. Egyszer, aztán még egyszer.

Anyuka ment ajtót nyitni. Kabátok zizegtek.

– Szia! Boldog szülinapot, Emese!

Levente lépett hozzám először. Egy becsomagolt dobozt nyomott a kezembe, gyorsan, mintha túl akarna lenni rajta.

Csabi már nyúlt is a nejlonszatyorba, előhúzta, ideadta az ajándékot.
Zoli még tartotta a celofános virágcsokrot. Várt egy pillanatot, aztán átnyújtotta, közelebb hajolt, gyorsan puszit adott, már el is vörösödött.

– Nem kell levenni a cipőt – szólt anyuka.

De addigra már egymásra és egymás mellé csúsztak a cipők. A kabátok leestek a fogasról, kupacba gyűltek a padlón.

Bazsi és Dani hangosabban érkeztek. Dani egy kazettát lóbált.

A lányok is bejöttek a nagyszobába, megpusziltak, megöleltek.

– Tök király lett – mondta Lilla végignézve a nappalin.

– Komolyan, nagyon durva – mondta Dóra, és megpörgetett egy lelógó szalagot.

A szoba megtelt a barátaimmal. Valaki elindította a magnót. A szalag megakadt egy pillanatra, aztán megszólalt a Hupikék Törpikék egyik dala. Dani ugrált, Bazsi utánozta. A lányok nevettek, a többiek is megindultak, először még csak félénken, aztán egyre bátrabban, ahogy a zene kitöltötte a teret.

Kicsit később újra csengettek. Az unokatestvéreim. Anyuka testvérének gyerekei, akikkel egy ideje már ritkábban találkoztunk. A két lány megállt az ajtóban, csendesen, mintha várnának valakire, aki megmutatja, hova kell állniuk. Aztán beljebb léptek. Ákos mögöttük jött. Magasabb volt, mint én, és majdnem három évvel idősebb. Nem sietett. Körbenézett, lassan. Felmérte a helyet.

Egy pillanatra azt hittem, megölel, mint régen. Szét is tártam a kezem, Ákos azonban csak biccentett, és odalépett a kazettafonhoz.

– Mi ez a zene? – kérdezte, és már húzta is a száját. – Elég gyenge. Tudtam, hogy ez lesz.

Nem kérdezett. Kivette a kazettát, a zsebéből egy másikat húzott elő.

Megszólalt a Livin’ La Vida Loca, az énekes hangja betöltötte a szobát.

Valaki felnevetett. A parketta csúszott, a zene hangosabb lett, mindenki egyszerre beszélt, a mozdulatok szétestek, aztán mégis összeálltak valamivé.

Anyuka bekészítette a poharakat a kisasztalra a szendvicsekkel. Ákos odalépett, kivett egyet, megforgatta, beleszagolt, aztán töltött még rá valamit.

– Na, figyeljetek – mondta. – Keverek egy szeksz on dö bíccsent!

– Mit? – kérdezte Dani.

– Hát… koktélt – mondta Ákos, és már keverte is a szörpöt a szódával. – Ennyit sem tudsz? A nagyok ezt isszák. Nem láttad a filmben?

– Melyikben? – kérdezte Bazsi.

Ákos nem válaszolt. Csak legyintett, majd belekortyolt az italába. Egy pillanatra megállt, behunyta a szemét, aztán bólintott.

– Ja. Ez az. Nagyon tutkeráj!

Mindannyian poharak után nyúltunk. Szörp, szóda, TEC-kes üdítő. Mindenki ivott.

Én a poharammal a szoba közepén tébláboltam. Aztán Lilla és Dóra behúzott a körbe.

– Ne állj már csak úgy! Ez a te bulid!

Táncolni kezdtem. Kicsit késtem a ritmussal. Általában egy ütemmel maradtam le. Most is. Figyeltem a többieket, próbáltam követni őket. A zene szólt, a fények villogtak, hangosan nevettünk.

Ákosra tekintettem.

Anyuka akkor jelent meg a konyhaajtóban, tálcával a kezében. Rajta a torta: kicsit egyenetlen, a krém nem volt egészen sima, itt-ott kilátszott alóla a piskóta. A tetején csokimáz terült szét, a szélén megvastagodva. Közepén egy vastag gyertya, házszenteléskor a papbácsi elé is ezt raktuk az asztalra.

Letette az islerek mellé.

A kezében ott volt a nagy konyhai kés is. Tompán csillant a pengéje. Előhúzott egy gyufásdobozt, megrázta, kivett egy szálat. Sercent. A láng felvillant, aztán anyuka odahajolt a gyertyához. A kanóc izzott, majd lángra kapott.

– Gyere.

A zene halkult. Valaki énekelni kezdett. A többiek is rázendítettek.

Ákos nem énekelt. A fal mellett maradt, pohárral a kezében. Nézett minket, aztán félrenézett.

– Fújd el a gyertyát, és kívánj valamit! – mondta Lilla.

– Én CD-lejátszót kérnék – vágta rá Dani.

– Hifi tornyot – mondta Bazsi.

– Videót – mondta Csabi.

– Minek, hogy rajzfilmet nézz? – szólt közbe Ákos.

– Akkor is a videó menő – mondta Csabi.

Felnevettem. Aztán arra gondoltam, vajon Ákos azon is nevetne-e, amit én kívánnék. Már nem voltam benne olyan biztos, hogy ki akarom mondani.

Néztem a gyertyát.

Anyuka mellettem állt. Nem ért hozzám, csak ott volt.

– Na, kívánj valamit – mondta halkan.

Közelebb hajoltam. Egy pillanatig bent tartottam a levegőt, majd kifújtam. A láng megnyúlt, elvékonyodott, félrebillent, egy villanás, és eltűnt. Vékony füstcsík maradt utána, lassan emelkedett, kanyargott.

Taps. Füttyögés. Nevetés.

– Mit kívántál? – kérdezték kórusban

– Nem árulhatom el.

Kezembe adták a kést. A penge belecsúszott a krémbe, a csoki megrepedt, a piskóta pedig engedett.

Anyuka arca nyugodt volt, de a szeme sarkában mintha fénylett volna valami. Elfordult és letörölte. Tányérok után nyúlt.

Felhangosítottuk a zenét. De most hangosabban szólt, mint előtte. A magnó villogott, a hang már nem volt tiszta: a mélyek zörögtek, a magasak vágtak. A levegő besűrűsödött. Szörp, citrom, szalámi, édes, savanyú, zsíros szagok ültek a szobában, minden mozdulat felkavarta őket.

A magnó mellé húzódtam. Megint a Hélèn és a fiúk jutott eszembe. Mindig megnéztem a tévében. Szerettem figyelni a nagyobbakat. Ahogy beszélgetnek, szerelmesek lesznek, összevesznek, aztán újra összejönnek. A főcím zenéjét bármikor felismertem. Néha elképzeltem, hogy én is ott ülök közöttük, gitárral a kezemben. És tudom, mikor kell belépni.

Akkor döntöttem el, hogy megtanulok gitározni.

Meg akartam hallgatni azt a zenét.

Ákos rám nézett.

Közelebb lépett.

A magnó fölé hajolt. Megnyomta a gyorscsévélést egyszer, aztán még egyszer. Rajta tartotta az ujját.

Tudta, mit akarok hallani. Ismerte a dalt. Persze hogy ismerte. Ő már tudta az ilyen dolgokat. A koktél nevét, a zenéket, azt, hogy mi dedós és mi nem. Neki már nem kellett elképzelnie, milyen lehet nagynak lenni.

A kazetta felpörgött. A hang egy pillanatra felugrott, magasabb lett, aztán eltűnt. Helyét a szalag feszes, egyenletes futása vette át. A görgők gyorsabban dolgoztak, a mechanika finom zaja már a zenén túl is hallatszott.

Ákos még mindig rajta tartotta az ujját.

A hang megszólalt, de már elcsúszva, megnyúlva. Idegen lett. Torz.

– Hé – valaki rászólt, de Ákos nem engedte el.

A görgők húzták tovább. A szalag gyűrődni kezdett, lassan, majd egyre gyorsabban, felcsavarodva.

Ákos megnyomta a stopot. A gomb nem ugrott ki rögtön, egy pillanatra beragadt, aztán tompa reccsenéssel engedett. A kazettaajtóhoz nyúlt. Kinyitotta volna, de nem mozdult. Erősebben próbálta, az ujjai megfeszültek a műanyagon. Egy éles pattanás. A fedél félrehajlott, majd letört. Egy pillanatig még lógott, aztán leesett. A kazetta félig kicsúszott. A szalag kifolyt belőle, barna, fénytelen csíkokban, rá a gombokra, Ákos kezére, végig a készülék oldalán.

Megnyomtam a kikapcsológombot. Nem néztem Ákosra. A műanyag hideg volt és sima. A másik kezemre egy darab szalag hullott. Vékony, enyhén tapadó. Ráfeszült az ujjaimra, aztán leesett.

Anyuka a háttérben állt.

– Apádé volt – mondta. A tekintete megakadt a letört ajtón, majd rám nézett.

Lehajoltam. A kazetta szétnyílt, a szalag összegyűrődött. Óvatosan megérintettem. Nem lehetett visszatekerni.

 

*

 

Anyuka sokáig nem beszélt róla. Ha szóba került, félrenézett, elidőzött a tárgyakon, aztán másról kezdett beszélni. Egy este mégis leültetett az asztalhoz. A fiókból elővett egy összehajtott papírt, a tenyerével végigsimított rajta, próbálta a gyűrődéseket eltüntetni. Kinyitotta, maga elé tartotta, és olvasni kezdett. A papír szélén zsíros ujjlenyomat volt, a tinta helyenként elkenődött.

– Nem maradhatok. Amerikába megyek. Ne keressetek.

Megállt, egy pillanatig nem mozdult.

– Ennyi.

A hűtő zúgása kitöltötte a csendet. Anyuka a kezét a papíron tartotta, nem nézett rám.

– A központban dolgozott… a vonalakat figyelték.

Miközben beszélt, megforgatta az asztalon álló poharat, a víz lassan körbejárt benne, és egy ideig azt nézte, mielőtt újra hozzám szólt volna.

– Már előtte is tudta, kit visznek el, sokszor előbb, mint azok, akiket elvittek. Aztán… változott a légkör. Iratokat gyújtottak fel, bútorokat dobáltak ki az ablakon. Egyik nap még ott volt, másnap meg már nem. A kabátja a fogason maradt, a zsebében ez a papír. Már csak ennyi maradt utána.

Most először nézett a szemembe.

A kazettafon a szekrényen állt.

 

 

 

Szöllősi Tamás (1990, Kézdivásárhely)

Restaurátor. Doktori kutatását az NKE-n végezte közigazgatás szakon. Speciális oktatást igénylő gyerekeket tanít. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének. Írásai megjelentek a Látóban, Helikonban és a SZIFONline-on