A balett operettesítése

Erkel Színház: A víg özvegy

Budapest, 2014. február 22.

Witold Gombrowicz eredetileg kicsit bonyolultabb (az Operett című saját darabjára vonatkozó) aforizmájából az utókor leginkább csak annyit tart számon, hogy az operettnek monumentális az idiotizmusa, és ez bizonyos helyeken és szituációkban képes a történelem monumentális pátoszával párosulni. A „monumentális idiotizmus” kétségtelenül találón megfogalmazott jellemzője a műfajnak, mellyel e téren semmilyen más műfaj nem vetekedhet, még az opera és a balett sem, pedig aztán…

Szóval, a balett idiotizmusa jóval emberibb (talán éppen azért, mert nem találkozik a színpadon a történelem monumentális pátoszával), és maga a műfaj a látszat ellenére is komolyabb, mélyebb az operettnél – legalábbis ezt hittem egészen addig, míg meg nem néztem Ronald Hynd A víg özvegyét az Erkel Színházban.

Ez a balett 1975-ben készült, Melbourne-ben mutatta be az Australian Ballet társulata, akkor és ott egy szórakoztató, könnyed, három felvonásos tréfa lehetett, amelyben ráadásul jól képzett táncosok csillogtathatták technikai tudásukat. Ez utóbbiban a Magyar Nemzeti Balett előadása sem szenved hiányt, de olyan időszakban, amikor a műfaj értékei napról napra devalválódnak, talán nem negyven éves habkönnyű csacskaságokkal kellene jelentkezni, hanem végre egy olyan komoly, saját premierrel, amely méltó lehetne a magyar operaházi balettművészet immár majd’ nyolcvan éves múltjához. Ilyet persze nem könnyű leakasztani a szögről, de elszomorító, hogy Nemzeti Balettünknek az elmúlt jó tíz évben ez ügyben még egy reményteljes kísérletre sem futotta. Pedig világszínvonalú a hagyományunk: Harangozó Gyula és Seregi László életműve bővelkedik remekbe szabott, kitűnő cselekményes balettekben, mindkét korszakos koreográfusunknak erőssége volt a dramaturgia és a jellemábrázolás, koreográfiáikban összetett karakterek, drámai hősök, sokoldalú, humoros figurák keltek életre. Szintén büszkék lehetünk arra, hogy koreográfusaink zenei alapot szinte mindig remekművek közül válogattak, Bartók Béla (és A fából faragott királyfi) hazájában nem is illene a kérdéshez másképp viszonyulni.

Ezzel szemben A víg özvegy legfőbb erénye talán éppen az, hogy pregnánsan megmutatkozik benne, miért nem szabad operettmuzsikára operett-librettóból balettet koreografálni. Már a zene is csalódást kelt, és ennek igen egyszerű az oka: nincsenek benne dalok, nem énekel benne kórus. Lehár Ferenc maga nemében páratlanul szép dallamai a balettváltozatra készült hangszerelésben legtöbbször cincogva szólalnak meg, és erről nem a zenekar tehet. A harmadik felvonás nagy kánkánja például az operett A víg özvegyek táncbetéteinek csak enervált karikatúrája, mert ezúttal nem harsog közben a kórus, és a spicc-cipőben kecseskedő balettkarban körülbelül annyi az erotika, mint mackósajtban a brummogás. De Camille és Valencienne kettőse a híres tenor dal („Májusban nyílnak a rózsák…”) hegedűszólós változatára szintén igen halvány, mint ahogy a Vilja-dalra készült koreográfia sem idézi meg énekhang nélkül a hatásos lehári hangulatot. Hiába igyekeznek a táncosok, hiába igényes és szakmailag korrekt a koreográfia, az érzelmek magas hőfokát megjeleníteni hivatott pas de deux-k leginkább csupán feszült verseny utáni műkorcsolyagálák laza, vicces számait idézik meg. Mert nincs a történetben szemernyi drámaiság sem, az álkonfliktusokban papírjellemek reagálnak előre várható papírforma szerint. A balett cselekménye azért szimplább még az operetténél is, mert motiváltsága meg sem érthető. Annak, aki nem ismeri az eredeti operettet, a balettból soha nem derül ki, hogy Daniló grófnak azért kéne elvennie Hannát, a gazdag özvegyet, hogy a friggyel megmentse Pontevedrót, piciny hazáját az államcsődtől. Eme információ ismeretének hiányában a szereplők csak jobbra-balra flörtölgető táncoló jelmezeknek tetszenek, akik között nem egy lézengő alak ugyanolyan monumentálisan idióta, mint amilyen maga az operett műfaja. Elsősorban Báró Zéta Mirkóra, a pontevedrói nagykövetre, valamint Nyegus követségi titkárra és a Maxim főpincérére gondolok, akik fejenként egy-egy karikírozó gesztussal próbálják megoldani alakításukat (nemigen tehetnek mást, hisz az üres figurákban nincs több, valószínűleg a koreográfus sem tudhatott több használható mozdulatot, instrukciót nyújtani). Mindezek ellenére a Magyar Nemzeti Balett előadásában számos tánctechnikailag figyelemre méltó szóló produkció, jelenet, kartánc élvezhető, de ennek ellenére e „korszerű”, kockázatmentes, tartalmatlanul szórakoztató művészetfogyasztás helyett a magam részéről inkább visszasírom a régi idők magyar balettjét (ha már új, korszerű nem akar születni), amelyben a kitűnő táncokhoz színházat, drámai hősöket, igényes komédiát, forró pillanatokat, szóval, művészetet kapott a néző.

Kutszegi Csaba

Zeneszerző: Lehár Ferenc. Koreográfus: Ronald Hynd. A koreográfus asszisztense: Annette Page. A zenét átdolgozta: John Lanchbery és Alan Abbott.

Díszlet- és jelmeztervező: Peter Docherty. A szövegkönyvet Sir Robert Helpmann ötlete alapján Ronald Hynd írta. Betanító balettmester: John Meehan.

Balettmester: Annette Page, Venekei Marianna, Bajári Levente, Solymosi Tamás. Karmester: Silló István, Szennai Kálmán.

Szereplők: Aliya Tanykpayeva, Cserta József, Pap Adrienn, Simon István, Higgins Jaclyn Ann, Somorjai Enikő, Kerényi Miklós Dávid, Szegő András, Hommer Csaba, Turi Sándor, Majoros Balázs és a Magyar Állami Operaház balettkara.