Pénzes Tímea: Eltünedező idő

Arról álmodott, hogy hangyák futkosnak rajta és csiklandozzák.

Ilyen bolondságot, gondolta elsőre. Nem győzi kiirtani őket, a gyalogos hangyákat, amik az álmában lábukkal csiklandozzák, meg a hangyalokat, amik a szárnyukkal legyezgetik a ráncok szabdalta bőrt. Ki hitte volna, hogy egyszer kedvét leli bennük?

Tegnap elnézegette, ahogy bemasíroznak a málló vakolat alá, ellepik a töredezett járdát. Elfoglaltnak tűntek, nem úgy, mint ő. Sosem bámulászott ennyit. Szerette, ha alkothatott, kertet művelt, abroszt hímzett, ebédet tett az asztalra.

Most meg a haldoklást műveli. De mit keres a haldoklásban a csiklandozás?

Azok a huncut gyerecskék! Hogy csiklandozták! Bemásztak mellé az ágyba, befészkelődtek, aztán birizgálni kezdték egymást, amiből neki is jutott.

Ő  kezdte  persze,  a kerekecske-gombocskával, csoda  hát,  ha  visszakapta?

Göcsörtös ujjak köröztek apró tenyereken, és amikor vándorútra indultak a gyermeki bőrön, a szélesre húzódó ajkak közül előszökött a nevetés.

Aztán az ágyban a gyerekujjak indultak útjukra, mint a hangyák, a gyalogosak meg a hangyalok, majd belemasíroztak az álmába.

Nem emlékszik, csiklandozta-e valaha az anyja, az apja, nem emlékszik már semmire, pedig a régi időket nem veti ki könnyen magából az emlékezet. Csak a tegnapot és a mát. Hiába indul a spájzba lisztért, csak tétovázik a küszöbön, nem tudja, mire van szüksége a főzéshez. Csak a fazék fölött jut eszébe ismét.

Lassacskán az imádságok is cserben hagyják, lánykora óta mormolt szövegek merülnek feledésbe, pedig nyolc évtizede csüng ajkán az ima. Az egyik rózsafüzér is elkallódott. Megkerül-e valaha?

Emlékezete bugyraiban turkál, de hiába, felesleges kotorásznia, inkább visszavackolódik az álmai közé. A csiklandozás örömébe. Máskor is ilyen álmot akar, dönti el, de ez nem is az ő álma, a gyerecskék hagyták itt neki, az ő álmaik kúsztak át egy óvatlan pillanatban a fejébe. Neki nem jutnak eszébe ilyen álmok. Ki hitte volna, hogy mások bolond álmai bolygatják meg az öregkorát.

Minden elmúlik, minden feledésbe vész, csak a gyerecskék álmai maradnak.

Búcsút int neki az arckifejezése is. Lehámlik róla, darabokra foszlik, mint sápadt falon a vakolat. Lepereg a kopott előszobaszőnyegre, a foszló cserepű virágokra, a sárguló mosdókagylóba. Pattogzik a bőr, foltok képződnek, kiüt a rozsda meg a penész, de ő tovább lélegzik. Meddig és minek?

A járás sem megy már úgy, mint régen. Kezétől, lábától búcsúzik az erő. Megkapaszkodik mindenben, ami mellett elmegy, nem csak futólag érint, megragad. Mintha utoljára akarna megszorítani.

Megbotlik, felborít, lever. A virágalátét megbillen, kicsordul a víz. Magukba szívják a korhadt deszkák, rogyadozó falak.

Felhalmozódik a testében is, miközben a bőr szikkad. Vizesedik a boka, a lábak, felgyülemlik benne a víz.

Arra gondol, amikor még bírta erővel. A kerítés fölött áthajol a szomszédasszony, tessék, egy kis kóstoló, most sütöttem, ennyit nem győzök megenni. De hát mivel viszonozzam? Már régen viszonoztad te azt.

Még álmában is etetik, itatják. Csoda, hogy nem fogy ki belőle az élet? Elárasztják az emlékek. Eszébe jut a hintó, ahogy felhorkan a ló, ő pedig nevetve hátrahőköl. Ahogy a kezét nyújtja a férfi, aki néhány évtizede elengedte azt.

Amikor leejt valamit és lehajol, közeledik az anyaföldhöz, de nem éri el, képtelen elérni, pedig már odakívánkozik. A gerinc kérdőjellé görnyedt, az egykori kérdéseket testesíti meg. Már kikoptak belőle rég, vagy elfeledte, hogy kérdéseket tehetne fel? Csak imák törnek elő suttogva rebegő ajkai közül.

Az idő rózsafüzér-szemeken tipeg imáról imára.

Mindjárt orral túrom a földet.

Egyszer orra bukom.

A láb nem engedelmeskedik, vagy a bot, beakad a szőnyegbe, magával húzza.

A szőnyeg felpúposodik, mint egy nyújtózkodó cica háta, mint a saját háta. Mint egy komisz vonatsín, amin a múlt szállít néha egy-egy emléket. A púpok ránehezednek, behorpasztják, megroggyantják.

Felkiáltójel már nem lesz, annyit bizton tud. Sosem tornyosulhat már semmi fölé.

Göröngyös volt az út, gondolja, a hintót elvették, meg a földet, a lovakat, a gépeket, nem maradt semmi, csak a másik kezébe fonódó dolgos kéz. A tartásától azonban nem tudták megfosztani. Elegáns mozdulatokkal rakta sorba a gyógyszereket. Nem reszketett a keze, féloldalasra sem görbült még meg. Ha csak gyógyszereket ennék, az is életben tartana, mondogatta, alig fér belém étel. Minek is belém?

Fürge, majd egyre fáradó léptekkel gyalogoltak sok száz kilométert, háztól a kertig, a magtárig és vissza, a háztól a gyárig meg haza. Mentek a folyton változó tájban, mindig volt mit nézni, együtt nézni mindent jó.

Azt hitte, rögvest utána megy, a kezébe fonódó kéz után, de nem rántotta, nem hívta magával, el tudta engedni őt. Itt hagyta, de minek, mindenki elment már, aki számít.

Csak a gyerecskék maradtak, néhanap felbukkanó csiklandozó unokák.

Tapasszátok meg a falakat, kívül-belül, mert rám dől a ház, megroggyan és behorpad, akárcsak én. Egy mély álomban összesűrűsödő tehertől. Az álmok néha felkúsznak a padlásra, összegyűlnek, ránehezednek a gerendákra, a deszkákra, és arra ébred az ember, hogy ráomolnak, maguk alá temetik.

Tapasszatok meg engem is, kívül-belül, mert rátok dőlök, megroggyantalak és behorpasztalak benneteket. Imádkozom érte, hogy ne így legyen.

Meghajlott párhuzamosok és merőlegesek, a tetőszerkezet minden eleme együtt görbül, hogy bizonyítsák az összetartás erejét. Emlékezete: rések közt behulló fénysávokban kavargó porszemek.

Összetartás. Összetartozás.

Onnan jön. Afelé tart.

A gyerecskék bármikor bezuhanhatnak a szobákba. De osonó kis testeket könnyebben megtart a gerenda. Ügyelni csak a patkányfogóra kell, mert ha elkap, nagyot dobbant a szíven, harapva kap a kis ujjak után.

A padlásajtó megakad a kőlépcsőben. Nem lehet becsukni, ahogy a múlt ajtaját sem.

Friss virág a keményített abroszon, tiszta vázában. Gondosan rendben tartott nyúlketrecek, tyúkólak, málnás, ribizlis és hosszan elnyúló kert, szőlőültetvény, veteményes és gyümölcsfák. Ahogy a partvis csattan a kapura akasztott, eltartott szőnyegen. Aztán már nem tud erőteljesen odavágni.

Eleinte a kert sem gazosodik, szót fogadnak neki a gyomok akkor is, amikor már nem bír lehajolni hozzájuk, visszafogják magukat, kivárnak. Talán az egykor gerincében megbúvó felkiáltójelnek engedelmeskednek. Már csak a tekintete jár.

És az ujjai, szemről szemre. Fohászt suttogó szája rebeg.

Nem vágyott el a házból. Legfeljebb az udvarra. Nem akart eljutni sehova, az út az idegeneket juttatta eszébe. Arra masíroztak be, ott járkáltak napokon és heteken át, de ő nem akart eljutni sehova, se gyárba, se földekre, se ismeretlen vidékre. Arra vágyott, hogy otthon szökjön szárba, amit elvetett. Tán ők sem akartak, mégis menni kellett.

Nem akart találkozni senkivel, de meg akart nekik felelni, az úton járóknak. Vagy csak magának? Ünnepnapokon megcsillantak az ablakok a fényben, selymesen hullottak a tiszta szőnyegre a finom függönyök. Még az illatuk is elszállt az útig.

A kert végében burjánzó vad összevisszaságig sosem jutott el. Akadt elég dolog.

Nem is volt kíváncsi az ágak és indák kusza szövevényére. A puha gyerekkézben megbúvó puha varangyok előtt is becsapta az ajtót. Kóbor kutyákat, macskákat sem édesgetett magához. A makulátlan, szőrmentes, takaros világban érezte otthon magát. A szén után maradt port is alaposan felsöpörtette. Barnás-aranyozott szövetekkel védte a vörös és sárga kárpitot. A talajt mindenütt szőnyeg borította. Díszített és melegített, nem fázott a láb, örvendezett a szem.

Csak a tisztán simította végig tenyerét. A gyűröttet és a piszkosat elutasította.

A süteményt is szimmetrikusan szelte. Rendre igazította, aki másképp cselekedett.

Nem úgy kell azt, kisanyám! A szimmetria az élet alappillére. A paradicsomok katonás rendben álltak a karók mellett, még az uborkaindák is megfelelően kunkorodtak.

Csak a háború rondított bele a nagy szabályosság kellős közepébe.

Meg a derékfájós, derékkötős öregség. A bugyuta, rendetlen álmok.

Előhúzta a párnák alól a zokniba csomagolt pénzét. Átszámolta. A síron ideje lenne újrafesteni a betűket. Olyan lett, amilyet akart, nem bízta az utódokra, csak időközben megkopott. Mire meghalok, szétesik, sopánkodott. Túl régen készül a halálra. Megcsináltatta, még mielőtt mindenkit eltemetett maga körül. Ahogy a spájzban a cukrot meg a befőttet, úgy halmozta az éveket is.

Kihaltak körülötte a fiatalabb barátnők is. A család nagy része.  Mi  a terve  velem  Jézuskának, kérdezgette becézve a Mindenható fiát.

Tapogatózásokra is szükség van. Sötétre. Halálhírekre. Szemen átsuhanó felhőkre.

Hol nyitott, hol csukott szemmel feküdt. Közben erősen kapaszkodott, amióta öreg, mindig kapaszkodik.

Mintha egy ágon ülne, ahonnan bármikor lefordulhat. Öregnek lenni csak akkor jó, ha nem költöznek a szembe felhők, csak elvonulnak, tovasodorja őket valami, ahogy őt is, valami felé.

Csak egy csiklandozós álmot kér, még egyszer bújnának mellé a gyerecskék, megpiszkálnák a málló vakolatot, a töredezett testet. Megbirizgálnák, mint hangyák a járda recéit. Bemasíroznának örök álmába.

Mielőtt a szobák sarkait ellepik a pókhálók és a bogártetemek. Mielőtt a cseréprésekben megakadnak a felhők és beúsznak a tekintetébe. Mielőtt elidőznek és otthonra lelnek benne.