Szalay Zoltán novellája (1. rész)

Sven Beyersdorff felvétele

A határváros

(1. rész)

Egy vaksötét, bánatos reggelen a főnöknőm behívott az irodájába, és közölte, életem legnagyobb feladata vár rám. Faarccal mondta ezt, mert a főnöknőm arcán soha nem jelent meg semmilyen érzelem. Legfeljebb türelmetlennek mutatkozott néha, amit nem értettem, hiszen időtlen idők óta ugyanazt és ugyanúgy csinálta, ahogy mindenki más is körülötte.

Bár ez így nem teljesen igaz. Én még csak néhány éve dolgoztam a vidéki kiszállások osztályán. Amikor ide kerültem, semmiféle vidéki kiszállások nem zajlottak, mert a miniszterelnök népszerűsége jól állt, és nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen ereszkedjen le a bárdolatlan nép közé. Azóta ez megváltozott, a miniszterelnök népszerűsége a legújabb kutatások szerint enyhén csökkenni kezdett, amit igazából senki nem értett, de valahol elhangzott egy mondat arról, hogy meg kell újítani a vidéki kiszállásokat, és a miniszterelnöknek megtetszett ez a gondolat.

Mikor a vidéki kiszállások osztályára kerültem, azt hittem, mindig ugyanazt kell majd csinálnom, vagyis a korábbi vidéki kiszállásokról szóló feljegyzéseket rendszereznem, mindig azokat az újabb és újabb katalogizálási módszereket követve, amelyeket a főnöknőm irányelvei megszabnak. Néhány év elteltével viszont kiderült, hogy ismét lesznek vidéki kiszállások, és én azt hittem, ez teljes átszervezéssel fog járni, és elsőként tőlem válnak meg. Ez pedig csak egyetlen dolog miatt nem így történt.

A miniszterelnök a határvárosba utazik, mondta a főnöknőm.

Mindenki tudta rólam, hogy a határvárosból származom. Nem tudom, honnan tudták, mert nem volt ráírva a homlokomra. Én úgy véltem, ugyanúgy nézek ki, ugyanúgy beszélek, ugyanúgy viselkedem, mint mindenki, de bárhol megjelentem, vagy elég volt telefonon beszélnem bárkivel, azonnal világos volt mindenki számára, hogy a határvárosból jöttem. Arra is gondoltam, talán én tehetek róla, talán annyira tartok tőle, hogy kiderüljön, hogy a határvárosból jöttem, hogy ezt a félelmet megérzik rajtam, kiszagolják, mint a kutyák.

Pedig mindent megtettem, hogy ugyanolyan legyek. Épp ezért jelentkeztem a hivatalba is. Először nem tudtam, pontosan milyen munkára jelentkezem, csak azt tudtam, ha a hivatal munkatársa leszek, ugyanolyan lehetek, mint mindenki, aki itt dolgozik. Ugyanolyan fekete zakóban és nadrágban és fehér ingben járhatok minden nap dolgozni, gondosan kisuvikszolt fekete félcipőben, ugyanúgy sütöm le a szemem, ha bármi felkavaró történik körülöttem, és ugyanúgy mutatok lelkesedést, ha a hivatalról, a munkánkról és a miniszterelnökről van szó. Ez eleinte működött is, mert a próbaidő leteltével rendes szerződést kaptam, a főnökeim pedig egy idő után már ugyanazon a lefitymáló hangon köszöntek, amikor reggel véletlenül összefutottunk a folyosón, mint a húsz éve szolgáló kollégáknak. Ez büszkeséggel töltött el, és úgy éreztem, egyszer méltósággal vonulhatok nyugdíjba ezek közül a falak közül.

Az első beosztásomat csodaszépnek tartottam. Tépegetőnek vettek fel, ami azt jelentette, hogy reggeltől estig papírokat kellett minél apróbb darabkákra tépkednem úgy, hogy egyetlen felismerhető írásjel se maradjon rajtuk. Gyorsan kifejlesztettem egy hatékony technikát, és olykor még idősebb kollégáim is irigykedtek az eredményeim láttán, sőt, egy idő után nem átallottak tanácsért folyamodni hozzám, amikor túl durva vagy túl vastag papírt kaptak, mert az ilyen papírt a tapasztaltabbaknak utalták ki. Azt viszont még ekkor sem mulasztották el érzékeltetni velem, hogy tudják, a határvárosból jöttem, és soha nem leszek olyan, mint ők.

Ennek a szép időszaknak akkor szakadt vége, amikor a hivatal megkapta az első darálógépeket, és ez valóságos pánikhullámot váltott ki a kollégák körében. Reszkető kézzel tépték a papírt, és összerezzentek minden egyes ajtócsapódásra, voltak, akik remegő hangon beszéltek róla, hogy milyen lesz, amikor nem tépegethetnek többé. Aznap, amikor betolták az irodába az első darálógépet, egy alacsony, rideg kis masinát, amely úgy nézett ki, mint egy undok, önelégült robotdisznó, többen a könnyeikkel küszködtek, meglett családapák, tisztességgel megőszült tépegetők roskadtak magukba. A főnökünk aznap nagyívű beszédben vázolta, hogy a fejlődésnek nem lehet útját állni, ám egyszersmind biztosított minket arról, hogy mindegyikünket másik, legalább ilyen fokozatú beosztásban helyeznek el.

Én ekkor kerültem a gemkapocsgyűjtők közé, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hivatalban elkallódott gemkapcsokat összegyűjtsék, és ebben a munkában az volt a szép, hogy bejárhatta a hivatal nagy részét, még ha az egészet természetesen nem is, mert az egészet senki nem járhatta be soha. Persze a miniszterelnök megtehette volna, de ő ekkoriban nem járt a nép közé. Amikor megkaptam ezt a kinevezést, nem is sejtettem, mekkora hasznomat vehetik majd, hiszen tényleg rengeteg gemkapcsot elszórnak egy ilyen hivatalban, és komoly összegeket tudtam az államnak megtakarítani azzal, hogy nap mint nap tucatszám szállítottam a főnökeimnek az elveszettnek hitt apró kis fémcsipeszeket. Megszerettem őket, megszerettem a gemkapcsokat, az érintésüket, a kanyarulataikat, a domború felületüket, a finom hajlataikat, és egy idő után azon kaptam magam, hogy álmomban mindenki gemkapcsokra hasonlít, sőt igazából az is, mindenki, akivel rendszeresen álmodni szoktam, egykori osztálytársaim, gyerekkori szerelmeim, a határváros lakói, mind, mind gemkapcsok.

Az is szép volt ebben a munkában, hogy rengeteg mindent hallottam az irodákban és a folyosókon, ahova bejárásom lett, főleg persze személyes dolgokat, kinek mi történt a családjában, a gyerekeivel, a kutyájával, ki rákos, ki haldoklik, ki depressziós és így tovább. Nem adhattam tovább ezeket az információkat senkinek, mert akkor azonnal kirúgtak volna, ha bárki megtudja, hogy szivárogtatok, akkor a lábam sem érte volna a földet, és persze azonnal megfosztottak volna mindenemtől, na és ami a legfontosabb: a méltóságomtól, a szavahihetőségemtől, mert aki egy szer elárulta a hivatalt, az egyszer és mindenkorra kegyvesztett lett, és nem maradt számára más, csak a földönfutás. Mégis: tudtam, amit tudtam, és a többiek, még ha ezt soha nem mondta is ki senki, tudták, hogy mit tudok, és ez emelt a hivatalon belüli informális rangomon.

Mivel így megszerettem ezt a beosztást, amire először kicsit idegenkedve tekintettem, de elég gyorsan megkedveltem, és mindennél fontosabbá vált a számomra, épp ezért fájdalommal vettem tudomásul, amikor mindenféle indoklás nélkül áthelyeztek a vidéki kiszállások osztályára, annál is inkább, mert vidéki kiszállások ebben az időben nem voltak. A miniszterelnök ebben az időben odabent dolgozott az irodájában, és nem kívánta, hogy bárki háborgassa. A főnöknőm, akinek a megkövült arca először némi hideg, kellemetlen bizsergést váltott ki a gyomrom tájékán, mindjárt az első találkozásunkon közölte, hogy vidéki kiszállások most nincsenek, de nekem így is rengeteg dolgom lesz. És tényleg sok dolgom akadt, mert korábban sok vidéki kiszállás volt, sőt igazából most is voltak vidéki kiszállások, csak nem a miniszterelnök vett részt rajtuk, hanem a hivatal különböző vezető beosztású tisztségviselői, és az ő kiszállásaikat is dokumentálták az erre hivatott kollégák, nekem pedig nem kevés feladatom akadt ezeknek a dokumentációknak a rendszerezésével, katalogizálásával és újrarendszerezésével és újrakatalogizálásával.

És én idővel ezt a munkát is megszerettem, és már nem tartottam a főnöknőmtől sem különösebben, és megszoktam, hogy mindig ugyanabban a bézs kiskosztümben érkezik munkába, és ugyanabban a bézs kiskosztümben szerepel minden egyes fotón, és minden hajszála is mindig pontosan ugyanabban a szögben hajlik ugyanarra, élőben és felvételeken is, minden egyes felvételen.

Aznap is pont ugyanúgy nézett ki, abban a bézs kiskosztümben volt, mint évek óta mindig, és pont ugyanabban a szögben hajlott ugyanarra minden hajszála, amikor közölte velem, hogy a miniszterelnök a határvárosba utazik, és én el fogom őt kísérni.

Nem én voltam az egyedüli alkalmazottja a hivatalnak, aki a határvárosból érkezett, de úgy tűnt, bennem bíznak meg a legjobban, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltött el.

Találkoztam néha egy-egy ismerős arccal a folyosókon, iratokat cipeltek, kávéscsészéket egyensúlyoztak nagy fémtálcákon, port törölgettek, ablakot mostak, tehát különböző hasznos és szép munkákat végeztek, és ilyenkor, amikor találkoztunk, biccentettünk egymásnak, és olykor néhány szót is váltottunk, de nem túl sokat, mert igazából egyikünk sem szívesen gondolt rá, hogy a határvárosból jöttünk, és egyikünk sem gondolt túl szívesen a határvárosra.

A főnöknőm azt nem árulta el, miért a határvárosba megy a miniszterelnök, de ez tulajdonképpen nem is tartozott rám. A miniszterelnök jól tudja, hogy mit csinál, épp ezért ő a miniszterelnök, én pedig végképp nem azért vagyok itt, hogy bármit is megkérdőjelezzek, amit csinál. A miniszterelnökről a szülei, akik az ország legműveltebb családjaiból származtak, már tízéves korában eldöntötték, hogy miniszterelnök lesz, és maguk között már ekkortól miniszterelnökként emlegették, volt neki persze rendes neve is, amin szólították, de amikor róla beszéltek, akkor miniszterelnökként hivatkoztak rá, illetve a személyzet is így szólította, meg azok a tanárok és trénerek is, akik felkészítették őt a miniszterelnökségre. Több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy tényleg miniszterelnök legyen, és később egyszer el is vesztette a pozícióját néhány fájdalmas, nehéz évre, de gyorsan visszaszerezte, és azóta töretlenül, megingás nélkül gyakorolja a hivatását. Így aztán igazán senkinek nincs semmi oka, hogy kutakodjon a döntései hátterét illetően, nekem pedig még annyi sem, főleg akkor, amikor ekkora megtiszteltetés ért.

Mégis el kell mondani, hogy ebbe a megtiszteltetésbe némi kellemetlen érzés is vegyült, mint amikor az ember fejében bekapcsol egy addig nem ismert riasztó, mert hosszú-hosszú évek óta nem voltam a határvárosban, és tartottam attól, milyen lesz visszamenni.

Ismertem is a határvárost, meg nem is, mert úgy gondoltam, a határváros nem sokat változhatott, amióta eljöttem, én viszont óhatatlanul megváltoztam. Még ha a hivatalban nem fogadtak is el teljesen maguk közül valónak, én olykor-olykor, bár inkább, csak amikor megfeledkeztem magamról, hajlamos voltam úgy tekinteni magamra, mint aki közülük való, mint aki nem a határvárosból érkezett ide.

A főnöknőm olyannyira felkészült volt, mert ő persze mindig a lehető legfelkészültebb volt, hogy már az első konkrét feladataimat is kiosztotta, és átadott egy gondosan összehajtogatott és becsomagolt öltönyt is, amelyben az első előkészítő utamra kellett kiszállnom a határvárosba.

Ezt az utat pedig mindjárt másnapra tervezte be a főnöknőm, akinek az utasításait természetesen egyetlen gondolat erejéig sem állt jogomban kétségbe vonni.

Így aztán másnap már benne ültem a hivatal egyik katonai terepjárójában, egy terepszín hacukát viselő, morcos sofőr mellett, akinek a mellénye zsebeiben különböző méretű kések sorakoztak egymás mellett, és mielőtt beültünk, lecsatolta az övéről meg a hátáról a pisztolytáskáit, és az egyiket hátradobta a hátsó ülésre, a másikat meg beszúrta elém a kesztyűtartóba. Nem mertem megkérdezni, hogy ilyen barátságtalan fogadtatásra számít-e a határvárosban, vagy mindenhova így megy, de inkább az utóbbira tippeltem volna, mert a határváros nem változhatott meg annyira, hogy mostanra ilyen veszélyes hely legyen.

A sofőröm bekapcsolta a rádiót, és dobhártyarepesztő hangerőn üvöltette a death metalt, amíg ki nem értünk a városból. Onnan tudtam, hogy ez death metal, mert mielőtt bekapcsolta volna, rámkacsintott, és megjegyezte, reméli, kedvelem a death metalt, de mire bármit válaszolhattam volna, már üvöltött a death metal, amiről addig semmilyen elképzelésem nem volt. Amikor kiértünk a városból, a sofőröm váltott, és onnantól operákat hallgattunk, amelyek egy részét a sofőröm hangosan vonyítva kísérte, egészen addig, amíg le nem kanyarodtunk a sztrádáról, mert akkor lehalkította a rádiót, és amikor elértük a Parkot, kikapcsolta a készüléket. Ahogy behatoltunk a Park fái közé, a sofőröm gyorsított, pedig errefelé már nem voltak a legjobbak az utak, mert a fák gyökerei feltörték őket. Homályosan emlékeztem már csak a Parkra, egy barátságos, kedves ligetként élt az emlékeimben, ám a valóságban a park egy elvadult, átláthatatlan vadon volt, és ilyennek kellett volna lennie az emlékeimben is abból az időből, amikor eljöttem a határvárosból. Arra az időre már csak homályosan emlékeztem, de abban szinte biztos voltam, hogy a Park nem volt tele ennyi hatalmasra nőtt, fenyegetően nyújtózkodó fával, és határozottan megkönnyebbültem, amikor kiértünk a napfényre, és feltárult előttünk a Nagymocsár síkja.

A határvárosról egykor azt mondogatták, előnyös a fekvése – ez viszont még akkoriban volt, amikor nem volt itt a határ. Amikor még nem volt itt a határ, akkor persze nem határvárosnak hívták a határvárost, ám mostanra lényegtelenné vált, hogy volt még idő, amikor másképp hívták. Akkor még nem volt itt a Nagymocsár sem, és nem terpeszkedtek a másik irányban a Sárga-szirtek, amelyek kelet felé elvágták az utat a határvárosból. Arrafelé, a Sárga-szirtek irányában volt még néhány kisközség, amelyek még a határvárosnál is elzártabbak voltak, és azokról én sem tudtam szinte semmit, csak azt, hogy ott furcsa, torz, kellemetlen emberek tengetik a nyomorult életüket. A Nagymocsár szélénél pedig állítólag azok az aknák bújtak meg a földben, amelyek a katakombákhoz vezettek – ezekben a környékbeli legendák szerint vaksi, vakondszerű emberek éltek, akik soha nem merészkedtek ki a napvilágra.

Voltak, akik azt mondták, a határváros, mielőtt kettévágták volna, virágzó hely volt, tele kertekkel és gyümölcsösökkel, gyárakkal, iskolákkal, könyvtárakkal és sportpályákkal. Sokat emlegették a sárgabarackot és a szilvát, amelyet itt termesztettek, és a sört, amelyet a határváros szélén fekvő óriási sörfőzde gigászi hordóiban főztek. Azt is beszélték, a határváros középiskoláiból és főiskoláiról, mert még főiskolák is voltak itt, csillogó szemű fiatalok kerültek ki, akiket rajongással fogadtak az ország bármelyik pontján, mert a tudásuk mellett egyedi eleganciát is hoztak magukkal a határvárosból. Amikor viszont meghúzták a határt, és épp úgy húzták meg, hogy a határvárost kettévágták vele, egy csapásra minden megváltozott. Azt mondták, a határváros lakói nem tudták elfogadni, hogy nem mehetnek át a határ túloldalára, mert a határt hermetikusan lezárták, és akinek a túloldalon volt családtagja, szerelme, barátja, munkája, tulajdona, bármije, az ott is maradt, és soha nem láthatta többé. A határon nem volt átjárás, épp ezért volt határ. Aki itt maradt, megsavanyodott, így mondták, amit nehéz volt elképzelnem, de én úgy képzeltem, hogy fátyolos arcúvá váltak a határvárosiak, mintha kimentek volna belőlük a színek. Amikor ez megtörtént, a határváros elkezdett leépülni, az üzemeket kifosztották, a könyvtárakat felszámolták, a főiskolákat bezárták, a kertek és a gyümölcsösök kiszáradtak. Bágyadt, keserű esők és súlyos áradások söpörtek végig a határvároson azokban az években, és senki nem tudta, honnan jön ennyi víz, mert nem folyt folyó a közelben, csak távolabb volt egy patak, amelyet Taknyosnak neveztek, talán annak a vize áradhatott meg annyira, hogy elmosta a határváros maradék értékeit is. Amikor én megszülettem, már a Nagymocsár nyújtózkodott a meszszeségbe a határváros környékén, és csak egyetlen autóút vezetett kifelé, de a határvárosiak nem azt használták, hanem aki tehette, földutakon, ösvényeken és csapásokon keresztül hagyta el a határvárost, a Nagymocsár peremén, ahol még nem szálltak fel veszélyes kigőzölgések. Még kisiskolás voltam, amikor nekem is a kezembe nyomtak egy térképet a szüleim, és utasítottak, hogy menjek ki a régi vasútállomáshoz, ahonnan persze már évek óta nem indultak vonatok, mert a sínek belevesztek a Nagymocsárba. Menjek ki, és csatlakozzam azokhoz a gyerekekhez, akik ugyanezt az útvonalat fogják követni, amit a térképemen látok, nekik ugyanez a térkép lesz a kezükben, és ne térjek le egyetlen pillanatra sem a megjelölt útról. Kilöktek a lakásból, és amikor vissza akartam rohanni, becsapták előttem az ajtót, és kulcsra zárták. Láttam, hogy néznek ki a kémlelőn, de nem tehettem semmit, elindultam, és tényleg ott voltak a gyerekek mind, egy részüket ismertem is, és elindultunk, de nem mind mentünk végig az úton, mert voltak, akik visszafordultak. Talán attól tartottak, nem bírnak igazán elszakadni a határvárostól, talán csak a Nagymocsár rettentette el őket. Az út végére alig néhányan maradtunk, és amikor elértük a Parkot, szétszéledtünk, és engem már a főváros – amelyet a Nagymocsár környékén csak szitinek neveztek – utcáin szedtek össze, ahol éhesen és fáradtan bolyongtam egymagamban

Katonai terepruhás sofőrömmel rátértünk az autóútra, amely a határvárosba vezetett, és amelyet betonpanelekből raktak ki még valamikor nagyon régen, jóval a miniszterelnök ideje előtt. A betonpanelek rég összetöredeztek, és még katonai terepjáróval is csak lépésben lehetett haladni az úton. A határvárosiak nem használták ezt az utat, ezért nem újították fel nekik, de mivel nem újították fel, a határvárosiak nem tudták használni. Talán akkor sem használták volna, ha felújítják, mert a határvárosiak már régóta inkább rejtekutakon és titkos ösvényeken közlekedtek.

A határváros nem nyújtott olyan nyomasztó látványt, mint amilyenre számítottam, és ez jó kedvre derített. A sofőrömmel kivettünk két egyágyas szobát az egyik főtéri panzióban, ahol meg is vacsoráztunk, és a teraszon megittunk egy sört, amelynek íze és színe ugyan nem volt, de buborékok voltak benne, így nem volt olyan nehéz elképzelni, hogy sört iszunk. A sofőröm megkért, hogy azonnal jelezzem neki, ha bármi gyanúsat látok, de én nem láttam semmi gyanúsat, mert a határvárosban mindenki békés volt, és a panzió pincérnője még a seggét is riszálta nekünk, bár a segge formátlan volt.

A sofőröm ideges lett, amiért a pincérnő alig érthetően, motyogva beszélt, mire elmagyaráztam neki, hogy itt nem szokás üvöltözni. A határvárosban mindenki halkszavú. A sofőröm tovább értetlenkedett, mire kénytelen voltam neki elmagyarázni, mi a lényege a határvárosi létnek.

Azt nem tudom, milyen lehetett, mikor még nem volt itt a határ, habár erről is furcsa beszélni, mert a határt már állítólag jó ideje nem őrzik, a szögesdrótkerítéseket szétlopták vagy lebontották, tehát gyakorlatilag nem is létezik határ, csak épp senki nem vetemedik arra, hogy átmenjen a túloldalra. Eszébe sem jut senkinek, hiszen mire is mennének vele. A határvárosban régóta úgy tartják, a határ túloldalán mindenkinek van egy másolata, vagyis inkább egy eredeti kiadása. A határvárosban élők hamisítványok, a rossz másolatai azoknak, akik a határ túloldalán élnek. Odaát minden megvan ugyanúgy, mint itt, csak épp nem olyan, mint itt, hanem igazibb, és a határvárosiak egyszerre néznek fel arra az igazibb változatára az egész itteni világnak, és rettegnek tőle. Ezért aztán jó nekik itt a határvárosban, és nem akarják, hogy bárki háborgassa őket.

A sofőröm felhajtotta a sörét, egy jó nagyot böfögött, és kijelentette, hogy ennél nagyobb baromságot már rég hallott, és szerinte a határvárosiaknak csak a Nagymocsár gőzei mentek az agyukra. Erre nem tudtam mit mondani, mert a Nagymocsár gőzölgését én is éreztem, és karcolta a nyálkahártyámat, és úgy éreztem, mintha az agyamat is birizgálná. Azt viszont mégsem hittem, hogy a Nagymocsár tehet mindenről, hiszen amikor a határváros határváros lett, még nem is volt Nagymocsár.

A határvárosiak kissé idegenkedve néztek ránk, ahogy beültünk a katonai terepjáróba, és végigdübörögtünk a málló vakolatú házakkal szegélyezett főtéren. A főnöknőm azt mondta, be kell járnunk a határvárost, és felmérnünk, melyek a biztonságos és a kevésbé biztonságos részei. Arra kértem a sofőrömet, menjünk a nagytemplom felé, amely a határvárosnak a Sárga-szirtek felőli oldalán állt, és bár egykori pompáját már rég elvesztette, így is ez maradt a legmagasabb és a legtávolabbról kiszúrható épület a határvárosban.

Nem a templomra voltam azonban elsősorban kíváncsi, bár azt is furcsán szívmelengető érzés volt látni, még ha mostanra a tornya meg is dőlt, a falai berepedeztek, és életveszélyes lett volna belépni a belsejébe. A templom mögött volt a temető bejárata, és szóltam a sofőrömnek, hogy nézzen körbe a templom körül, amíg én ellenőrzöm, mi a helyzet a temetőnél.

Gyorsan megtaláltam, amit kerestem, és finom, jó érzés áradt szét bennem. A szüleimet mégiscsak eltemette valaki, itt volt az egyszerű, minden pompát nélkülöző sírjuk, ami igazából csak egy földhalom volt egy félig kidőlt fakereszttel, amin ott állt a nevük, pontosabban apám vezetékneve, keresztnevének kezdőbetűje, meg az, hogy és neje. Maradt belőlük valami, és ettől megint csak vidámság költözött a bensőmbe. Elrebegtem halkan pár szót a sír előtt, ami akár imádság is lehetett volna, és visszaindultam, hogy megkeressem a sofőrömet, amikor megpillantottam az egykori szomszédunkat, aki épp egy öntözőkannával baktatott a sírok között. Úgy biccentettem felé, ahogy a hivatalban szoktam biccenteni a határvárosi ismerősök felé, de ő nem biccentett vissza, csak hidegen végigmért, és én nem tudtam eldönteni, felismert-e, vagy sem. Inkább kisiettem a temetőből, amilyen gyorsan csak tudtam, és nem nézelődtem tovább, mert ez a találkozás egy csapásra elűzött belőlem minden korábbi jó érzést.

A sofőrömet a templom mellett találtam, és úgy tűnt, mintha a málladozó falak mögött keresett volna fedezéket valami veszély elől, miközben a kezét az övén lógó pisztolytáskán tartotta. Nem tudom, patkányok, vagy gyerekek, morogta felém, és a falak melletti bozótos felé biccentett, de én megnyugtattam, hogy csak kóbor macskák, és némi hezitálás után követett a falak mentén vissza a katonai terepjáróhoz.

Másnap reggel a sofőröm arra panaszkodott, hogy nem hallott semmilyen hangot az éjszaka. Legalább nyugodtan alhatott, válaszoltam, ám valójában nagyon jól értettem, mire gondolt. A határvárosi éjszakából hiányoztak az éjszaka elringató hangjai: a fák susogása, a madarak neszezése, a macskák nyávogása, a szomszédok harákolása. A határvárosi éjszaka ugyanolyan tompa és zajtalan volt, mint a nappal, és ez engem is nyugtalansággal töltött el. A főnöknőm olyan elégedett volt a jelentésemmel, amit a határvárosi kiszállásról írtam, hogy azonnal elrendelte, hogy a következő utat mindjárt másnap végre kell hajtani…

A novella második részét hamarosan közöljük.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/5-ös lapszámában.

 

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)

Író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019); Senki háza (novellák, Kalligram, 2021) Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.