Varga Imre: Egy erkölcsi realistának; Portré; Szétdarabolt versmondatok (versek)

Egy erkölcsi realistának

Holott sebesednél,
szlovmagy vitéz lennél –
szarral színig a lövészárkok.
S nincs hang, vox humána,
mert a nagy kloáka
mellett billeg ipari tájunk.
Ím ez a tartalom,
megtaláltad, hát csak szagold!
Mert nem csatatér az,
népek latrinája.
Mindegy félhold,
vagy kereszt néz le rája.
A valóság: realizmus.
Ez a se hal, se hús
esztétika.
S mert épp te takarod
(jócskán-ócskán), ami valóság,
bizony kilóg vasalt
nadrágodból a lóláb.
Nagyon közösségi, haj,
az a tartalom, melynek vitéze,
ha szólni kell,
kussol, ötöl-hatol.
Vagy épp hogy hallgat.
Az erkölcsi reálisták
maguknak így aratnak.
Feszíts csak, önjelölt vitéz!
Ürülékszagú körben a vidék.
Harc ideje van,
most ezt mondikálod.
Csak bátran, hadnagy urunk,
rohamra, tram trá, trotty-rotty,
vár rád a bűzös futóárok.

(1980)

Portré

Jó ismerősöm volt, lett Pozsonyban
ivócimborám, s talán barátom,
sőt tanítványom is, amíg fogékony
volt másokra is.
Z.-házy predikátummal jelent meg
verseskötete pár éve.
Hja, kisnemesi múltja emlékezete!
Amikor már elitta ingét-ingatlanát.
Minden vele, benne inog.
Rembóból részeg Sajó!
Fogatlan száj, kásás beszéd,
kényszeres pislogás, pecsétes, gyűrött,
húgyszagú nadrág,
a bokája fölött kalimpál rojtosan,
miközben felénk caflat.
Napokig nálunk lakott.
Reggeli előtt kedvcsinálót követel.
A szeszkazán kisüstitől lobog.
Az áldozat szerepét alakítja
folyton. Unalmas. Ripacs.
Ez az árnyék vetült
szentjeire, akikről régebben
felejtős verseket írt
A derű, akár a novával kevert cement –
megkötött benne. Piktor haverja
utcára lökte egy undormány polár kabáttal;
háljon a ligeti padon!
Poész társához meg Pesten járván,
vidékre kimenni átall,
úgymond, mert utálja a hasis szagát,
s volt barátja meg füvezik folyton.
Így maradt rám kéretlen küldeményként.
Ő, aki Pálinkázott Petrivel,
ivott Cseh Tamással,
Tandorival lőrét kortyolt a Vízivárosban;
meg-meglelegette
foltja a zsákot. Ahogy ő szeretné,
majd mellszobrot róla
egy kisvárosi térre?
Két kortárs verklis mellé
félnótás harmadiknak?
Odáig tántorogva?
Odáig kicsoda kísérje?

Szétdarabolt versmondatok

Vörösmartysan (is)

Keresem. Hiába. Nem találom.
Aki volt, voltam: kőhalom, várrom.
A nevem már: moha zöldje
sziklabércen, a birsen, a hárson.
Ködképek, csontból torlaszok
csontváz-barikádok.
Hol ültem én, míg a
jelenemre vártam,
jelemre vártam.
Hol lehettem,
merre jártam?
De mennyi napfény,
mennyi nyár
egy vézna téli éjszakában!
Szavakból kibúvó
zöld hajtások az éji homályban.
És mennyi romlás, hány kudarc
e kifosztott világban!
És hány szép jel a hó alól,
hány fényjel az éhes szó alól.