N. Tóth Anikó: Muzsikáló nők – Adalék egy Pozsonyi meséhez (próza)
ryszardl70 felvétele
A Zöldfa vendéglő előtt egy nagy társaság várakozott konflisra. A januári éjszaka csikorgó hidege apróbb-nagyobb tánclépésekre serkentette a bundákba burkolt nőket és férfiakat. Az este során felfokozott jókedvet a fagy sem tudta lehűteni, kacagtak, csevegtek, sikkantottak a vendégek.
Fanny a tekintetével éppen a férjét kereste, amikor váratlanul belekarolt valaki.
– Addy! – ismerte fel a kalap árnyékolta finom arcot.
– Egész este próbáltam a közeledbe férkőzni, de annyi hódolód van, hogy nem volt egy szemernyi esélyem sem – kuncogott a kalapos nő, aki nem volt más, mint Esterházy Alexandrine grófnő.
– Ugyan, Addy, talán éppen neked volt megannyi társalkodónőd, akiket nem lehetett faképnél hagynod – replikázott tréfálkozva Fanny.
A grófnő körül valóban ott legyeskedett a társaság színe-java, keresték a kegyeit, némelyikük akart is tőle valamit, jótékonysági adományt, kicsikart dicséretet, és a grófnő nemfukarkodott, csak magában mosolyogta meg az ácsingózókat.
– Beléjük is fáradtam – hajolt közelebb bizalmasan Fannyhoz, mert nem akarta, hogy bárki meghallja a csípős és udvariatlan megjegyzést. – De mindenképpen meg kell osztanom veled valamit.
– Alig várom! – lelkesedett Fanny. – Netán jótékonysági rendezvényt szervezel? Tudod, hogy ilyesmiben mindig számíthatsz rám!
– Igen, tudom, de most személyesebb dologgal szeretnék előhozakodni – mondta bizalmasan a grófnő.
– Személyesebbel? – kerekedett el Fanny szeme a szokatlan bejelentésen.
– Tudod, az utóbbi időben kegyesek hozzám a múzsák – mondta bensőségesen a grófnő.
– Ó, ez nagyszerű! – ujjongott Fanny. – Muzsika? Irodalom?
– Mindkettő! – mosolyodott el a grófnő beszélgetőpatnere lelkesedésén.
– Végtelenül örvendek – mondta Fanny, és hangjából sokkal inkább az őszinteség, semmint az udvariasság áradt, amiért a grófnő nagyon hálás volt.
– Egy neve eltitkolását kérő költő barátom két versére komponáltam dallamot és zongorakíséretet – mondta szinte suttogva.
– Ó! – sóhajtott fel Fanny. Mélységesen tisztelte a komponistákat. S mivel jórészt csak férfi zeneszerzőket ismert (igaz, belőlük a legnagyobbakhoz, magához Liszt mesterhez is volt szerencséje, személyesen is), a női komponistákat egyenesen csodálta. – Bárcsak meghallgathatnám! – kiáltott fel ábrándozva.
– Nemcsak meghallgathatod, hanem akár el is énekelheted őket – biztatta a grófnő. – Azt hiszem, amikor megszülettek a fejemben a dallamok, éppen a te hangodon hallottam őket.
– Az én hangomon? – ámuldozott Fanny.
– Bizony! Igényes a szöveg is és a dallam is, ezt nem tudja bárki elénekelni!
– De hát annyi fiatal tehetség van!
– Ebben az esetben éppen az érett kor számít, ez a garancia arra, hogy úgy szülessen meg, ahogy azt elképzeltem – jelentette ki a grófnő.
– Ó, Addy, drága Addym! Micsoda megtiszteltetés és szerencse, hogy összehozott minket a sorsunk! – repesett Fanny.
– Magam is így gondolom! És ehhez Pressburgba kellett, hogy röpítsen a szél! – nevetett a grófnő.
– Mutattad már valakinek? – kérdezte Fanny.
– Dehogy, csak magamnak játszottam és énekeltem.
– Még Mária sem ismeri?
– Nem avattam be – bizonygatta a grófnő.
– Nem fog megsértődni, hogy nem neki szántad?
– Ugyan, a nővéremnek rengeteg felkérése van, és egyelőre nemigen tud az én zeneszerzői ambícióimról – nyugtatgatta az aggályoskodó Fannyt a grófnő.
– Akkor jó – higgadt le Fanny. – Mikor mutatod meg? Legszívesebben azonnal…
– Ó, de kedves ez a mélyreható érdeklődésed! Ám most már késő van…
– De holnap délelőtt, vagy inkább reggel eljöhetnél hozzánk…
– Drága Fanny, egy ilyen hosszú estély után nekem sok időre van szükségem, hogy összeszedjem magam. Délig biztosan senki sem tud kiráncigálni a selyempárnáim közül! – nevetett a grófnő.
– Akkor hát délután? – próbálkozott Fanny.
– Öt óra tájt megfelelne?
– Természetesen! Már mostantól elkezdem a várakozást! – buzgólkodott Fanny.
Másnap Alexandrine grófnő a megbeszélt időben ott volt Kovátsék szalonjában. Az udvariassági köröket kihagyták, a két nő a zongorához sietett. Ahogy a grófnő leütötte szerzeményei egyikének első akkordjait, Fanny szíve kalimpálni kezdett az örömtől.
– Csodaszép! – kiáltott fel.
– Hát még a dallam milyen gyönyörű, hallgasd csak! – mondta a grófnő, s énekelni kezdett: Im Sonnenschimmer hast du mich geküsst…
Fanny szemébe könnyek gyűltek a gyönyörűségtől, a dallamot pedig azon nyomban megjegyezte. Amikor a grófnő másodjára játszotta, már énekelte is vele. Csakúgy a másik dalt is, a Seit ich dich liebe kezdetűt.
– Szerelemről énekelni a legnagyobb gyönyörűség! – jelentette ki Fanny.
– Magam is így gondolom – mondta elégedetten a grófnő. – Akkor tetszik?
– Hogyne tetszene! – repesett Fanny. – Játsszad újra, sokszor, sokszor! Hogy megtanuljam tisztességesen!
– De hiszen már tudod! – mondta elismerően a grófnő.
– Azért még van mit csiszolni rajta! – tette hozzá Fanny.
– Írjam át? – a grófnő elértette.
– Jaj, dehogy, a kompozícióval nincsen gond, csak az én előadásmódomon kell finomítani.
– Elsőre pontosan ráéreztél! Nem véletlenül a te hangodon szóltak a fejemben ezek a dallamok! – mondta elragadtatással a grófnő.
– Ez nem maradhat kettőnk titka és birtoka – jelentette ki Fanny. – Egész Pozsonynak hallania kell!
Fanny vágya nem sokáig maradt teljesületlen. Az Egyházzenei Egylet 1900. április 6-án nagyszabású zenei eseményt szervezett, melyen fellépett Fanny is a grófnő két szerzeményével. A zongoránál Manfred Stöger ült. A közönség hosszú heves tapssal jutalmazta az előadást. A színpadra kérték a komponistát is. A grófnő arca fénylett a szokatlan sikertől. Ez erőt és lendületet adott neki a további zeneszerzéshez. Minden darabját Fanny látta először. Fanny egy idő után megbátorodott, s ha valami zavarta a fülét a harmóniában, szóvá tette. Alexandrine sosem sértődött meg. Sőt megfontolta barátnője megjegyzéseit, tanácsait, adott az énekesnő zenei ízlésére, finomított a kottán. Fannyt pedig jó érzéssel töltötte el, hogy részt vehet a zeneművek alakításában.
N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)
Költő, író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).