Szánthó Erika Emma: Komolyan gondolod? – 5. rész

Helen Anderson felvétele

Apósom megjelent a temetésen. Most először találkoztam vele. Erőszakos, nőverő ember hírében állt, szimpatikus volt. Odavágta a rigót a koporsóhoz.

Zűrzavar támadt, a pap hangosan imádkozni kezdett, és vagy még harmincan vele imádkoztak. Ne hagyjam, hogy a gonosz elégedetlenségbe, vágyakba, kis kert virágzik buján, félelmekbe, nini, egy kis kert, vigyen. Vessek számot az életemmel. Bántottak, bántottam. Habcsók. Majd a pap, mintha halálos veszedelem fenyegetné, sürgetni kezdte, hogy nyissák ki a koporsót, mert a madár két darabba tört, meg a csőréből lepattant egy darab, de attól még madár maradt.

A koporsó üres volt. Én még a halotti párnát is felemeltem, hátha alatta van egy apró lehunyt szemű Dolores mama. Semmi. Sofía felsikoltott, Dolores úgy zokogott, mint ahogy régen a kis Fifi kutyánk ugatott.

A feleségem annyira gyászolt, hogy másnap egy luxuskurvánál vigasztalódtam. Pedig volt szeretőm. A tizenkilenc éves Ana, aki egy héttel a temetés előtt szerelmet vallott.

Dolorest négy év alatt négy nővel csaltam meg. Rövidebb, hosszabb afférok. Az egyik majdnem fél évig tartott. Volt nagyobb mellű, szőrösebb, szőke, karcsúbb, a fél évig tartó mindez egyszerre, de egyikőjük sem volt Sofíánál szebb. Csak kedvesebb. Négy kedves női test.

– Veled mindent le tudnék győzni, Rob – mondta Ana.

Habcsók. Szórakozni akartam, hogy lekössem a visszhangos gondolataimat. Sofíáról szóltak, és megijedtem tőlük. Ablak szellőzője nyitva. Ami itt azt jelenti, hogy vége az eddigi életemnek, és félek az új dolgokra gondolni. Selejteset fogtam ki, persze. Mármint kurvát. Vilmának hívták, német volt. Kétszáz eurót kért egy szopásért, ez rendben van.

Az egyik Barrio de Salamancai szálloda 125-ös szobája. Lent a recepciósnak csak intettem, mintha reggel már találkoztunk volna a kiváló spanyol reggelinél, és én lennék a jó vendége, aki ma kétpofára ette a véreshurkát. Felsétáltam a lépcsőn, a folyosón balra, izgalomtól nyirkos kézzel kopogtam.

Halványsárga, lenge selyemfelsőben, tangában, magassarkú cipőben nyitott ajtót a kurva.
– Már vártalak – mondta nyers hangon, szeme zöld, mint a hínár.
A kurva és a szoba is olyan volt, mint a susogás, ami nagy morajjá válhat.
Bemutatkoztunk egymásnak.
– Vilma vagyok.
– Róbert vagyok.
Úgy nézett rám, mintha évek óta együtt lennénk, és egész éjjel ismeretlen, kétes alakokkal kártyáztam volna. Tetszett. Épp csak azt nem mondta, hogy a fizetését az én kártyaadósságomra költi.

Elküldött zuhanyozni. Jó. Közben arra gondoltam, hogy egy repülőn ismerkedtünk meg, viharba kerültünk, turbulencia, a szél süvített odakint, a repülő jobbra-balra dőlt, és Vilma belém kapaszkodott. Illatos volt, és úgy döntött, ha túléljük, megbaszhatom. Most mégis vergődünk, és nem találjuk a saját testünket.
Amíg törölköztem, megkérdeztem, milyennek találja Madridot.
– Homályos, érthetetlen – mondta erős akcentussal – hangos, mégis üres, teljesen üres számomra, olyan, mint egy kényelmes zsibbadás. Itt senki nem fog többet kihasználni. Bosszút állhatok az összes férfin.
– Vedd le a felsődet.
– Nem. Én adok, akkor, amikor én akarom.
Az ágy szélén ültem. Arra kértem, hadd szólítsam Sofíának.
Lehúzta pici tangáját, az ölembe ült. Súgta, de mintha sírt volna közben, hogy képzeljem azt, ő Sofía, akihez eddig még nem érhettem hozzá. És most leszop, majd talán megbaszhatom. És ő csöndben fog elélvezni, mint ahogyan Sofía tenné.

Hogy jobban beleéljem magamat, elmesélt egy történetet. Sírástól elfojtódott hangon, hogyan máshogy.

– Sofía vagyok – mondta. Egyáltalán nem hasonlított rá. – Kibéreltem egy kis tetőtéri lakást viszonylag olcsón, a főbérlő minden héten bekopogott hozzám, és készpénzben kérte az albérlet árát, ezért szóltam neki, hogy elutazom a legjobb barátnőmhöz egy hétre, Barcelonába, nem leszek otthon. A barátnőm az utolsó pillanatban lemondta, így mégsem mentem.

Egyik éjjel az ágyamban feküdtem, amikor láttam, hogy az előszobában valaki felkapcsolja a villanyt. Annyira féltem, hogy úgy döntöttem, úgy teszek, mintha aludnék, a betörő vigyen, amit akar. Legszívesebben sikoltottam volna. Remegtem. Féltem, hogy a betörő meghallja a vékony testem remegését. Besétált a nappaliba, aztán egy darabig csend. Az agyam parancsolta, hogy rohanjak az ajtóhoz, és szaladjak le a lépcsőn, ki az utcára, de aztán szintén az agyam mondta, hogy lehet, többen vannak.

Úgy döntöttem, tovább tettetem az alvást. Hallottam, ahogy kinyitják a hűtő ajtaját, és kutatnak. Még a tévét is bekapcsolták, és mintha leültek volna a kanapéra egy sörrel a kezükben. Úgy tíz perc elteltével újabb lépések, egyenesen a halószobámba jöttek, felkapcsolták a villanyt. Csukva tartottam a szememet. Kirohantak, le a lépcsőn. Csend, mintha megnémult volna minden. Kiugrottam az ágyból, odarohantam az ablakhoz, hátha látom őket annyira, hogy a rendőrségen megfelelő fantomrajz készüljön. Az utcán a főbérlőm szaladt egy szál alsónadrágban. A szemközti házban lakott.

Akkor már hónapok óta etettem a hollókat. A párkányomra minden nap kiszórtam pár sózatlan kesudiót. Az egyik tojó minden délután öt óra tíz perckor érkezett, és türelmesen várt a dióra. Úgy két hét telhetett el, amikor jól láthatóan felém biccentett a fejével, és közben olyan hangot adott ki, mint amikor a galambok turbékolnak. Következő nap mielőtt kitettem a magokat, biccentettem neki, ő is nekem. Az incidens másnapján és még körülbelül egy hétig száraz kutyaszarok sorakoztak a főbérlőm párkányán. A holló a legkedvesebb barátnőmmé vált. A főbérlő két hónapig felém sem mert jönni, addig ingyen laktam.

– Habcsók. Szopj le – mondtam neki.
A kurva letérdelt és szopni kezdett. Először csak a tarkóját fogtam, azután megragadtam a selyemfelsőjét, és elkezdtem ráncigálni, zörgést hallottam, lenéztem, és egy üres sztómazsák fityegett a hasán. Amit a szar kivezetésére használnak.

Férfi létemre felsikoltottam. A selejtes kurva felpattant, és zokogva rohant a fürdőszobába, bereteszelte az ajtót.

Ott feküdtem elhagyatottan és elesetten a fehér szállodai ágyon. Sofíára gondoltam. Legtöbbször rá gondolok. Többször, mint a fiamra, többször, mint a maszturbálásra.

– Csak legyél velem, csak te ne hagyj el! – kiabáltam a síró kurvának, hogy biztosan hallja a fürdőszobában. – Ne hagyj el! Hát nem látod, hogy szeretlek? Senkit se szerettem még úgy, mint téged!

Szánthó Erika Emma (1985, Budapest)

Dr. Szegő Tamás-díjas újságíró. A kisebbségek életét bemutató irodalmi riportjait az Élet és Irodalom, prózáit az Élet és Irodalom, valamint a Pannon Tükör online közölte. Angliában, Hastingsben él.