Nagy Hajnal Csilla: Irodalom és lomtalanítás 1.

Látom, ahogy húsz

év múlva egy

temetésen találkozunk újra.

 

Először úgy teszünk, mintha

nem ismernénk meg egymást,

így illik. Aztán hirtelen

rám nézel, és tovább nem

tudunk színlelni.

 

Csak pár másodpercre szorítasz magadhoz.

Még mindig két év van köztünk,

semmi nem történt vele, ez a

lényegtelen, de jelentős távolság

se nem nőtt, se nem csökkent.

 

El se hiszed, hogy meghalt. Én sem.

Igen, pár hete még láttam.

Nohát, te is, milyen

furcsa, éppen elkerültük egymást a kórházban.

 

Ezen mosolyogsz, kicsit több van a

mosolyban, mint arról tudnom volna szabad.

Bemutatod a feleséged, közömbösen

gondolom, milyen gyönyörű.

Egyenes fogai vannak, és rengeteg, pont

mint neked, köztetek négy év van, tudom

meg később, nem számít.

 

Utána pár napig majd

nem tudom kiverni a fejemből, hogy

a legkisebb lányod mennyire hasonlít rám.

Te is látod vajon? Nem fontos.

 

Nem, én sosem házasodtam meg, mondom

őszinte elégedettséggel, hisz te is tudod,

mindig egyedül akartam meghalni,

csak én és az üresség.

 

Részvétet nyilvánítunk,

nem is tudom,

akárkinek,

mindenkinek.

 

Azt hiszem, te sem akartad, hogy

én szüljek neked gyereket. Én sem.

Talán a meg-nem-született közös

gyerekünk volt az egyetlen, aki

hisztérikus lánggal vágyott élni,

talán a bolygó összes lakója közül

csak ő akart igazán a világra jönni.

 

Nem számít.

 

Pár másodperccel tovább szorítasz

magadhoz búcsúzáskor. Azt mondod,

majd felhívsz, és még hozzáteszed,

nagyon élvezted a legújabb könyvemet.

 

Én is a tiédet, mondom.

 

Azon gondolkozom, vajon még

mindig úgy olvastad, mint régen mindent,

ami a kezeim közül került ki:

megszállottan kerested magad

benne?

 

Segítek.

 

A hatvankettedik oldalon

a félmosoly, és az

összes többi oldalon

minden más is

te vagy.

 

Ehelyett csak bepárásodik a tekintetem,

mintha még emlékeznék a fájdalomra.

 

Szia, mondjuk egyszerre. Mindig is szeretted a

túlzásokat:

hazamegyek és magamra gyújtom a lakást.