Ilyennek látták a negyedszázados Irodalmi Szemlét
(Gondolatok, villanások az évforduló alkalmából)
Tőzsér Árpád
Az Irodalmi Szemle indulása véletlenül (vagy talán nem is annyira véletlenül, hisz az „infrastruktúra” történései mindig feltételezik egymást!) egybeesett a mi irodalmi indulásunkkal, a harmadvirágzás „második nemzedékének” jelentkezésével: 1958-ban indult a Szemle, s 1958-ban jelent meg a „Nyolcak” emlékezetes antológiája is.
S így véletlenül nálunk is úgy alakult a helyzet, ahogyan az az irodalmi életben már lenni szokott: az új lap egy új nemzedék felsorakozási helye (is) lett. Igen: „is”, mert az előbbi kijelentésem természetesen távolról sem akarja azt jelenteni, hogy az Irodalmi Szemle a mi nemzedékünk lapjaként indult. Nem. Már az első számban együtt volt irodalmunk minden nemzedéke és minden „irányzata”. Megfért egymás mellett Szabó Béla és Cselényi László, Csontos Vilmos és Forbáth Imre. De az talán mégsem volt egészen véletlen, hogy Fábry Zoltán bevezetője, az Ideje már bizony! után közvetlen az a vers következett, amelyben évekkel később szintén Fábry Zoltán „pirossal karikázta be” a következő sorokat:
Anyánk képén a
világ a ráma!
Elnézést a szerénytelenségért, hogy magamat vagyok kénytelen idézni, de az Irodalmi Szemle indító versét, a Férfikor, így jöjj!-t „véletlenül” én írtam (úristen, hányadik véletlen ez már ebben az írásban!), s így már a Szemle első számában jelen volt és hangsúlyosan volt jelen az a „világigény”, amelynek jegyében a mi nemzedékünk indult, s amely szinte programunkká vált.
Mert ha mi valamiben különbözünk az előttünk járó nemzedékektől, akkor az éppen a kitárulkozás, az ablaknyitás igénye volt. A szlovákiai magyar irodalom 1958-ig, tehát csaknem tíz évig az „egyszerűség” és a „néphűség” bűvöletében valóban nem volt más s nem is akart más lenni, csak „szlovákiai magyar irodalom”. A külső kötődések (a néphez, tájhoz, hazához kötöttség) mellett a belső (irodalmi) kötődések másodlagosak voltak, s ha mégis voltak, akkor azok – az „egyszerűség” és a „néphűség” jegyében – csak a népköltészet és Petőfi, s esetleg a magyarországi népi írók irányába mutattak. De hogy az irodalmat (s így a szlovákiai magyar irodalmat is) más, természetes kötődései a világhoz és a világirodalomhoz kötik, azt nálunk valószínűleg a mi nemzedékünk írta le, vagy legalább is a mi nemzedékünkkel kapcsolatban írták le először. (Pl. Fábry Zoltán a Res poeticá-ban.)
(Köszöntjük a negyedszázados Irodalmi Szemlét, Irodalmi Szemle 1983/8)
Koncsol László
Első, alapozó írónemzedékünk, az itt maradottak és időben születettek történelmi érdeme, hogy irodalmi lapunkat tizenhárom évvel a háború után létrehozták. Jól jött volna egy-két évvel korábban is, biztosan megélt volna már, de 1958-ra nemzedékem legjobbjai is sorompóba álltak, s a felszabaduló irodalmi játéktéren és tisztuló levegőben, más biztató jelek és tények mellett, a két (Fábryt, Egrit, Szabó Bélát, Ráczot, Csontost, L. Kiss Ibolyát s még néhányukat külön generációnak számítva: három) nemzedék létezése elvitathatatlanná tette egy irodalmi lap nagyon is szükséges voltát. Nélküle irodalmunk nem fejlődhetett volna tovább, lapjaink irodalmi rovataiban elcsökevényesedett volna. Születési évét bízvást tekinthetjük irodalmunk első korszakhatárának. Soha jobbkor esett fogantatást s az igényekkel egybehangzóbb születést. (Előtte, két-három éven át, gyarapodás helyett inkább csak szegényedtünk. Lásd a NÉPES és a magyar kiadó akkori sorsát.)
Írónak, irodalomnak, folyóiratnak csak az abszolút kiteljesedés konok elszántságával szabad elindulnia a pályán, s Fábry az első számban így is bocsátotta útjára a lapot. „A kicsinyesség és törpülés veszélye, a kísértő könnyítés lehetősége kezdettől fennállt. Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobba” – írta program-adó vezércikke egyik helyén, majd sok más, ma is szomorúan érvényes kérdés és megállapodás után („Régen nem voltak írószövetségek, de megvolt a baloldali írók benső kapcsolata […] Ki tud nyugtázót, tehát lényegeset mondani a szlovákiai magyar irodalom egészéről, mondjuk – Prágában?”) megfogalmazta minden író és irodalom legfőbb célját: „A döntő eredmény – a kitörés önmagunkból – nem máról holnapra fog megtörténni. De a mód adva van, az út ki van jelölve, csak élni kell vele…”
(„Kitörni önmagunkból…” Irodalmi Szemle 1983/8)
Turczel Lajos
Ha most a negyedszázados évfordulón mérlegelni akarom az eddigi utat, akkor nincs szükségem a pozitív elfogultságra, mert minden szépítés, nagyítás nélkül megállapíthatom, hogy a nagy veszteségek után újrainduló irodalmunk fejlődésének felgyorsulásában, a minőség felerősödésében az Irodalmi Szemlének rendkívül nagy része volt. Akkor indult, amikor irodalmi életünkben – éles és szenvedélyes vitákat, irodalompolitikai és esztétikai polémiákat kiváltva – az első nemzedékváltás is végbement. A „Nyolcak” berobbanásának, türelmetlen újatakarásának ideje volt ez, s mindazt, ami akkor és azóta irodalmunkban történt, a legnagyobb mértékben és a leghitelesebben az Irodalmi Szemle évfolyamai, számai tükrözik. A történelmi körülmények okozta késettségünk miatt nem kevés sutaságot, kezdetlenességet is találunk a szaporodó évfolyamokban, számokban, de a lényeg az, hogy folyamatosan lépésről lépésre új tehetségek fellépésének, rosszul indult pályák helyreigazodásának, műnemek-műfajok kristályosodásának, a kritika és az irodalomtudomány korszerűsödésének is tanúi lehetünk.
(Az Irodalmi Szemle pluszfeladat-vállalásai, Irodalmi Szemle 1983/8)
Dénes György
Jól írta Fábry Zoltán, hogy amikor értesült a lap indulásáról, az elkésettség érzése lopakodott belé. Joggal érezhette a megkésettséget, hiszen a felszabadulás óta tizenhárom év telt el. Ez nagyon hosszú idő, szinte pótolhatatlan veszteség volt abban a küzdelemben, amely a hazai magyar irodalom megvalósításáért folyt. Az esetlegességtől a tudatosságig túlnyomórészt az Irodalmi Szemlén át vezetett az út.
De az Irodalmi Szemlének sem sikerült csodákat tennie. A kezdet mindig a bizonytalanság, tapogatózás, útkeresés jegyében telik. Itt is ez történt: álmok, elképzelések születtek a lap irodalmi arculatának kialakítására. Nemcsak a lap főszerkesztői, egy-egy új szerkesztő is igazított valamit rajta. Nemkülönben a szószólók, a munkatársak. Évekbe tellett, amíg a folyóirat kiképezte sajátos szlovákiai magyar arculatát, egyediségét, egyéniségét. Természetesen ehhez szükségeltetett a hazai magyar irodalom felnövekedése, dif-ferenciálódása, a szemléletbeli átalakulás és a provincializmus csökkentése. A lap és az irodalom, a lap és az írók kölcsönhatásban fejlődtek, hullámhegyek, hullámvölgyek, nagy nekirugaszkodások és csüggedések közepette.
(Mit jelentett számomra az Irodalmi Szemle?, Irodalmi Szemle 1983/8)
Mács József
Nem volt könnyű a még járatlan úton a tapasztalatok üres tarsolyával elindulni, irodalmunk holnapjáért felelősen az első bizonytalan szervező-szerkesztő lépéseket megtenni, egyre felkészültebben és az egészet áttekintve hallgatni lábadozó irodalmunk lélegzését, s jó érzékkel állítgatni az éppen megfelelő, a továbblépést feltételező mércét.
Az Irodalmi Szemle első számától komolyságot parancsoló fóruma lett irodalmunknak, napi- és hetilapjaink irodalmi rovatai fölé magasodó szellemi műhelyként hatott kedvezően és valamennyiünkre termékenyítően. Hasábjain elbeszéléssel, regényrészlettel vagy tanulmánnyal megjelenni legalább annyit jelentett, mint hétköznapi ruha helyett ünneplőbe bújni.
…
Egyre gyakrabban és hangosabban mondtuk Fábry Zoltánnal, hogy hazánk, Európa, s a kitekintés igényét összekapcsoltuk a provincializmus szorító bilincseiből való kitöréssel. Annyira – és minden lehetséges módon! – óhajtottuk ezt, hogy az Irodalmi Szemle e témáról folytatott vitájában már Prágán keresztül akartunk minél előbb betörni Európába, merthogy a cseh irodalom ismertebb a magyarnál!
A megjelenésének negyedszázadához érkezett Irodalmi Szemléről elfogulatlanul elmondható, hogy mind a mai napig írásaink legjavát jelenteti meg. Hónapról hónapra hiteles képet fest irodalmunk állapotáról, nagy nekirugaszkodásairól és megtorpanásairól. Örömet szerez gyakran a jól megszerkesztett számaival.
Nem ünneprontásnak szánom, de én a magam részéről akkor lennék még elégedettebb az Irodalmi Szemlével, ha a költészet és a próza jóval több helyet foglalna el benne. Elszomorít, ha gyéren folydogál számaiban a költészetünket és prózánkat csörgedeztető erecske, ha cikkekből, recenziókból és tanulmányokból áll össze egy-egy szám kétharmada.
Jaroslava Pašiaková
Az Irodalmi Szemlével való együttműködésem „csúcsidejének” az 1966-tól kezdődő évtizedet tartom (a Dobos, később Duba, Tőzsér, Koncsol szerkesztői hármassal). Akkor már a recenziókon kívül portrékat is írtam – cseh irodalmi szerelmeimről: Mácháról, Bøezináról s a cseh kritika nagy öregjéről, F. X. Šaldáról. Aztán nagy tanítóim és példaképeim – Németh László, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula, Dobossy László, Gál István, Kemény G. Gábor, Balogh Edgár és mások – műveinek és működésének az értékelésére vállalkoztam. Szomorú, hogy többségük már egyszer s mindenkorra eltávozott közülünk, s új műveik új recenziói helyett ma már csak nekrológokat írhatok.
Sok szép pillanatot, baráti eszmecserét, megható emberi történetet éltem át az Irodalmi Szemle szerkesztőségi helyiségeiben. A szerkesztőség első székhelye az Írószövetség mai székházában, a Békevédők utcájában volt. Oda vezettem be egy szép napon az én „halottaiból feltámadott”, élő felfedezésemet – Gömöri Jenő Tamást, a Tűz című két háború közti irodalmi folyóirat szerkesztőjét. A folyóirat 1921 novemberében indult Pozsonyban, s vállalásaira, profiljára nézve az Irodalmi Szemle méltó elődjének tekinthető. Világosan megfogalmazott konstruktív célja és programja volt: „…hogy a régi, egészen soha meg nem valósított gondolat – a nemzetek közötti jó viszony, barátság – megvalósításának a kultúra és a szó segítségével fóruma, kifejezője legyen.”
…
Főleg arra vagyok büszke, hogy volt diákjaim – most jó barátaim – soraiból a legjobbakat sikerült megnyernem nemcsak a szlovák, hanem a cseh irodalom ügyének is. Tudom, ez időt és többletmunkát követelt tőlük, de eredményeik már ma nyilvánvalóak és vitathatatlanok (Fukári Valéria, Koncsol László, Kövesdi János, Varga Erzsébet és mások).
Rácz Olivér
A szándék megfogant, a cél világossá vált.
Ezért jelentett számomra a felszabadulás és 1948 sebeket hegesztő februárja után a megjelenés lehetőségénél jóval többet, jóval fontosabbat az, hogy az Új Szó, a Fáklya, A Hét s később a Szemle törvényesítették a kimondott és leírott szó jogát és kötelességét – egy olyan közösség számára, amelynek immár magam is befogadott tagja lettem.
A befogadás szép és baráti volt. Annak ellenére, hogy nem tartoztam szervesen egyik nemzedékhez sem. Nem állott patinás írói múlt mögöttem, mint azok mögött, akik börtönökből, bújdosásból, szögesdrót kerítések mögül kerültek elő, hogy haladéktalanul folytassák, amit a sötétség évei előtt megkezdtek s börtönben, bújdosásban sem hagytak abba, s akiknek nevét a képzettársítás hajdani, becses folyóiratok címével és írásaival együtt idézte fel bennem – Tűz, Az Út, A Ma, Magyar Írás, Tátra, Utunk, sőt a Nyugat –, de nem tartoztam azok közé sem, akik lázas lelkesedéssel akkor kezdték írói pályájukat. Egyaránt szeretettel fogadtak. A fiatalok megbíztak bennem, annak ellenére, hogy másképpen, más írói eszközökkel mutatkoztam be, mint ők. Kegyelettel emlékszem vissza rá, hogy fenntartás nélkül elfogadták ezt a „mást”, mint ahogyan nekem is fenntartás nélkül szükségem volt arra a „másra”, ami bennük lobogott. Büszke voltam rá, hogy a nevem a nevük mellett szerepel, mint ahogyan leírhatatlanul büszke érzés volt számomra, hogy a „régiek” nagy nemzedéke is jótékony kézzel egyengette az utamat. Felemelő és olykor szorongató érzés volt szóban, a Szemle oldalain találkozni velük. Szorongató is.
Sas Andor bácsi. Elbűvölten olvastam a tanulmányait, hallgattam az előadásait, s lenyűgözött mindenre kiterjedő, roppant tudása. Volt úgy is, hogy előre meghirdetett szándéka szerint a két Kisfaludyról tartott előadást, s az első tíz-húsz mondat után Goe-thénél, Schillernél kötött ki, Shakespeare-rel folytatta, Dantéig, Petrarcáig kalandozott el.
Rákos Péter
Huszonöt éves lett hát az Irodalmi Szemle, ezt is megértük, s ha jól fogom fel a jubileumi szám rendeltetését, most sorban elébe járulunk, hogy – ki-ki a maga módján – meggratuláljuk. Kellő tapintattal, mert hiszen nevéről ítélve – revue, rivista – hölgynek képzeljük, ám mindenesetre olyan hölgynek, akinek nincs rá oka, hogy letagadja az éveit: negyedszázados folyamatossága egyik legfőbb ékessége. S korántsem egyetlen ékessége. Nem is olyan régen, minden ünnepi apropó nélkül emlegettem valahol, milyen szépen fejlődik, milyen tartalmas, művelt; ma már igazán nem kísérti a provincializmus réme, amely az indulás éveiben kisebbségi komplexusa volt. Igaz, azt is hozzátettem, amit ezúttal ünneprontás volna a kelleténél jobban hangsúlyozni, hogy azért, mi tagadás, jobban is öltözködhetne, szebb papírköntösbe, több kozmetikai gonddal – de hát tudjuk, hogy ez nem egészen rajta múlik.
…
Mert ha nem vagyunk túlzottan hívei az évfordulók, születésnapok nagy garral való ünneplésének, ez itt most jó alkalom, hogy elmélázzunk a Szemle huszontöt évén: hiszen saját életünk negyedszázada folyt le az öröklétbe ugyanennyi idő alatt. A polcon sorakozó évfolyamok: nemzedékek seregszemléje, egymással összefonódó és egymást váltó nemzedékeké.Vonakodnék itt most neveket említeni, mert nem érezném illőnek az ünnepi alkalomhoz: nem akarok én sem felsorolni, sem rangsorolni, csak példákkal illusztrálni a Szemle évgyűrűinek változatosságát, gazdag sokféleségét. Emlékezzünk: a Szemlét annak idején a stószi remete indította útnak, kedvelt költőjét idézve: „jó ideje már bizony – tartok veletek, váltig, holtig, persze…”
…
Az Irodalmi Szemle első nemzedéke örökölt és szerzett gondjai java részében – tudniillik a nem sajátosan magyarokban – a lap indulását megelőző évtizedben, de természetesen azután is, osztozott a kortárs világgal, nemcsak az itteni szlovákokkal és csehekkel, nem is csak a határon túli magyarokkal: minden külön útját a ránk nehezülő világtörténelem közös buktatóinak kerülgetésével kellett megjárnia. És hát, ennyivel tartozunk az igazságnak, nem kerülhette el valamennyit.
Török Elemér
Számomra – sok más jó oldala mellett – Illyés Gyula szavaival élve, ez a sokágú sípszerep-vállalás a legvonzóbb a Szemle szerkesztési koncepciójában. Érdemes volna ilyen megközelítésből is elemezni egyszer a Szemlét. De nem érdektelen talán valamire máris rámutatni ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint a költészet tájai színesebben ragyognának, ha fiatal költőink – az idősebbek is – bátrabban térképeznék fel a szülőföldet. Persze, máris hallom az ellenvetést: elvégre a tudományos-technikai forradalom korát éljük, és költőink a falusi dűlőutak kátyúiba rekedjenek? Nem kell ottrekedni. A dűlőutak szürke szalagját és a köröttük hullámzó tájat kell a költészet magasába emelni.
Micsoda szeretetet, emberséget, emléket őrző a szülőföld! – akár anyánk képe. Tud-e az ember annyi szépet, jót mondani másról, mint az édesanyáról és a szülőföldről? Számomra a Szemle volt és maradt az a fórum, mely teret adott örök szerelmemről, a Bodrogközről írott verseimnek. A szülőföldről, amely embersorsunk meghatározója, formálója, élményeink, emlékeink kimeríthetetlenül buzgó forrása. Nekem az első igazi, emlékeimben megőrzött találkozásom a szülőfölddel tízéves koromra nyúlik vissza. Igaz, hogy ez az emlék nem a szülőtáj szépségét őrzi bennem, hanem ennél sokkal többet: jellemem és világnézetem első rügyeinek kipattanását.
(Mit jelentett számomra az Irodalmi Szemle?, Irodalmi Szemle 1983/8)
Fónod Zoltán
Új teendők, új feladatok előtt áll az Irodalmi Szemle. Az újabb negyedszázadok izgató, izgalmas feladatai előtt. Olyan irodalom teremtése, világra segítése múlik rajta, amely nem kiélési forma és nem is játék, hanem a bennünket körülvevő valóság őszinte, igaz feltárása. Fábryval együtt ma is elmondhatjuk: olyan korban élünk, amikor az „imaginárius vagy plátói felelősségérzet helyére – a tényleges, ellenőrizhető felelősségérzet” lépett. Olyan felelősségérzet, mint akár Adynál, aki csak úgy és annyiban vállalta Petőfit, csak abban tekintette példaképének, hogy a költő, író együtt lélegezzen a korral, a történelemmel. Tudvalevő egyébként, hogy nagyjaink nem a világirodalomból tanulták a korszerűséget (így csak gyatra epigonok lehettek volna), hanem történelmi érzékük diktálta műveiket. Hogy egy költő mai, tegnapi vagy évszázadokkal korábbi mintákat választ-e, ez aligha lehet az értékítélet alapja. A lényeg, hogy korszerű legyen. A modernnek kell lenni mindenestül parancsa elsősorban azt jelenti, hogy hűnek kell lenni mindenestül. Hűnek a valósághoz, az embert és társadalmat segítő feladatokhoz, annak modern – tehát mai, időszerű – elhivatottságához, mely az ember „nagyságos céljait”, egyén és társadalom önmagára eszmélését – egyszóval: a haladást – szolgálja. Hűnek kell lenni ehhez az ügyhöz és akkor könnyű lesz hűnek lennünk azokhoz az eszmékhez, gondolatokhoz, melyeket az elődök hagytak ránk. És könnyű lesz e hűség szellemében, a modernség ihletében új szavakat, új gondolatokat találni saját sorskérdéseinkhez éppúgy, mint az emberiségéihez.
Az embernek lenni és maradni Fábry által ránk testált nagy örökségével s negyedszázad megismételhetetlen tapasztalatával mi mást kívánhatunk az Irodalmi Szemlének az eljövendő újabb negyedszázadokhoz, mint hogy maradjon továbbra is a Jövőnek kibontott kendő. („Legyen ékes, szép zászló…” a mai és az eljövendő nemzedékeknek.)
(„Legyen ékes, szép zászló…”, Irodalmi Szemle, 1984/2)
Duba Gyula
Ideje már bizony… érzünk a címben bizonyos romantikus pátoszt, a szükségszerűség mély átélésében gyökerező, bizakodó fellélegzést. Nemcsak a cím, hanem az írás sem mentes a romantikus hivatásérzet mellett bizonyos történelmi szkepticizmustól, ám éppen az menti meg, hogy valóban túlzóan romantikus legyen. Pátosza Fábry felfokozott elhivatottságérzetéből, az irodalom közösségi szerepébe vetett erős hitéből következett. Nagyra értékelte az írói felelősség és kötelezettségvállalás súlyát, egész életútjának lényege, hogy olyan tüzek égtek benne, melyek a huszadik századi forradalmak lángjait fellobbantották.
…
A „vox humana perére” (Fábry) még emlékezünk. 1959 őszén a magyar írócsoport közgyűlésén Bábi Tibor a vox humana fogalmát általánosnak és a szocialista irodalomeszmény értelmében nem elég tartalmasnak minősítette. S emellett: „Elérkezett a nézetek differenciációjának ideje, s vélt egység helyett meg kell teremteni a marxista esztétika elvein alapuló egységet”, mondotta. Turczel Lajos – Fábry védelmében – így érvelt: „…a haladó hagyomány lebecsülésének és a tiszteletlenség és baloldaliság együttes luxusának tekintem azt, ahogy Bábi és Barsi a vox humanáról beszél. Fábryt és mottóját, a vox humanát nem lehet anélkül elemezni, hogy ne legyünk figyelemmel Fábry egész életművére, publicisztikai, esztétikai és kritikai munkássága egészére és életművének születési körülményeire. Fábry vox humanája akkor keletkezett, a vox humanával való szenvedélyes ágálása akkor kezdődött, amikor a történelem legbarbárabb embertelensége, a fasizmus tombolt. Fábry a vox humanát, emberi hangot, ezzel az embertelenséggel állította szembe, fenntartások nélkül és mindent kockáztatva. Fábry nem a pártembernek, hanem a humanistának a posztjáról folytatta évtizedes antifasiszta harcát, és a vox humanát sugárzó cikkei zömükben a párt magyar nyelvű lapjában jelentek meg… Fábry mai vox humanája ilyen előzményeken alapul. Ezt a vox humanát Fábry mai kritikai munkásságában keveselni, elégtelennek tartani lehet, de lebecsülni és ironizálni nem.” Tanulságos átolvasni a vita kivonatolt anyagát, a szembenálló gondolatgazdag felszólalások már olyan irodalmi tudatszintet jeleznek, amelynek öntudatosulás és reális önszemlélet az alapja.
(Irodalomtudat és történelem, Irodalmi Szemle 1984/2)
Alabán Ferenc
Az antisematizmus-vitát Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című írása váltotta ki. A Hét szerkesztősége tudatosan vitacikknek szánta ezt az írást, mert helyesnek vélte, hogy az írószövetség kongresszusa előtt (1963) írók, költők, kritikusok kicseréljék nézeteiket a csehszlovákiai magyar irodalom, ezen belül is a költészet kialakult helyzetéről. (Megjegyezzük, hogy e vita előtt kisebb méretű nézetcserék a Fáklya, Új Szó, Új Ifjúság és az Irodalmi Szemle lapjain már voltak; ezek a prózai és a lírai termést is minősítették…) Tőzsér éles hangú cikke elején kimondja, hogy a csehszlovákiai magyarságnak van irodalma, de nincs irodalomtudata, amelynek éltető hatása nélkül egészséges irodalom elképzelhetetlen. Felrója, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban a tervezetlenség és ösztönösség uralkodik, ami legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy kevésbé jelentős írókat, költőket aránytalanul és érdemtelenül kiemel a kritika, s más, fiatalabb, de tehetségesebb költőkről nem vesz tudomást. Az irodalomtudat hiánya és a kritika szakszerűtlensége okozta azt is, hogy a közönség ösztönösen olvas, s nem tesz különbséget például Cselényi László és Zala József versei között. A cikk a felsoroltaknál még nagyobb hibának tünteti fel, hogy a kritikusok nemcsak hogy nem igyekeznek a követelt irodalomtudatot megteremteni, de attól is távol tartják magukat, hogy a felszabadulástól az 1958–59-ig tartó korszakhoz elemző és értékelő szándékkal nyúljanak s felszámolják a sematizmus maradványait.
Tőzsérék számára igen fontosnak bizonyult, hogyan fognak írni, mit jelentet meg a kiadó, milyen lesz az új irodalom- és írótípus, hogy a felnövekvő nemzedék kitől vesz majd példát; attól az írótól-e, aki „a valóságot igyekszik hozzáalakítani kiagyalt és merev eszmékhez, vagy azoktól, akik a valósággal napról napra megküzdenek, s a valóság alakulásával napról napra alakítják ki elméleteiket, amelyek a valóságban való kiigazodásra szolgálnak s nem a valóság megerőszakolására?”
(Vita – valóság – eszmélés, Irodalmi Szemle 1984/2)