Steinmacher Kornélia: Mágiába oltott történelem (Dragomán György Máglya című kötetéről)

Dragomán György Máglya című regénye a közelmúltban, valahol Kelet-Európában játszódik, nem sokkal egy diktatórikus rendszer megbukása után. A környezet, a politikai viszonyok leírása, a tér és idő kezelése elnagyolt, nem oldódik fel a regényben, ahogy a képzelt s a valódi dolgok közötti határvonal sem: és éppen ebben a feloldatlanságban, a nagyon is jellemző huszadik századi helyzetben válik a regény egy határokon túli, kollektív, közép-európai tapasztalat, helyzet tükörképévé.

E feszült légkör, a régi rendszer okozta személyes tragédiák és életkörülmények szorításából szabadulni nem tudó egyének és közösségek sorsában mindnyájan önmagunk vagy közvetlen hozzátartozóink által megélt érzésekre, helyzetekre bukkanhatunk. Az egyre élesebb helyzetekben, a konfliktusok erdejében mindig az a kettős, egymástól nem függetleníthető kérdés áll, hogy ebben a nagyon is jellemző tapasztalatot megélő, huszadik századi fiktív – „alternatív” világban az embereknek sikerül-e megbirkózniuk a múlttal, és élni tudnak-e a jövőjük adta lehetőséggel: képesek-e helyretenni magukban a régi eseményeket, rendezni a viszonyaikat, megbocsátani egymásnak és önmaguknak, meg tudnak-e bízni egymásban?

E nagy változások küszöbén a regény főhőse, a tizenhárom éves Emma élete is gyökeresen átalakul, látszólag az országos eseményektől függetlenül: szülei autóbalesetben meghalnak, néhány hónapig árvaházban él, ahonnan magával viszi őt a nagymamája, akiről a szülei azt állították, hogy meghalt. Új lakóhelyén Emma egyrészt a kamaszlányok mindennapjait – fájdalmait és örömeit éli meg az iskolában; első barátok, első szerelmek, csínytevések, rágalmak, pletykák, kínos helyzetek és sikerek rengetegébe kalauzol el minket Dragomán György remek érzékkel: a legemlékezetesebb és legbravúrosabb regényrészletek az „iskola falain” belül játszódnak. A nagymama otthonában egy egészen másik világba jutunk: a nagymama az önmaga számára gyógyírt jelentő, különös mágikus rítusokon keresztül próbálja Emmát magához kötni s az életre nevelni.

Emma elbeszélésén keresztül tekinthetünk bele régi életébe, az árvaházi viszonyokba, új lakhelyének mindennapjaiba. Emma többszörös kívülállóként, „különcként” szemléli ezeket az embereket: egyszerre igaz rá, hogy megérti a nézőpontjukat, együtt tud érezni mindegyikkel, ugyanakkor egyik állásponttal sem akar azonosulni, így válva igazán alkalmassá ennek a világnak a közvetítőjének, ha tetszik, médiumának szerepére. Azonban a történet „médiumaként” Emma nem mindentudó. A történet töredékessége Emma gyermeki mivoltából, természetéből s abból adódik, hogy ezekbe a sajátos viszonyokba csak úgy belecsöppen – hiszen mintegy burokban nevelkedett fel, noha a szülei érintettségét valamilyen módon ő is megtapasztalta. A töredékességet nemcsak a mindentudás vagy az objektív tudósítás lehetetlensége adja, hanem a múlt rekonstruálásának lehetetlensége, az „igazság” viszonylagosságának érzékeltetésére való törekvés is. A történetek befejezetlensége, az információk hiánya hozzájárul a regény sajátos atmoszférájának kialakulásához, olykor ez azonban már zavaró, logikai bukfencekkel párosulva néhol kizökkent a regény világából.

A regény másodlagos narrátora a nagymama, a hozzá köthető elbeszélői részeknél Dragomán György egy sajátos elbeszélői technikát alkalmaz, az asszony ugyanis egyes szám második személyben meséli el történetét. Ennek a szokatlan elbeszélői formának az érvényesítését a nagymamával történt traumák s a múltjához való viszony teszi indokolttá: az elmesélt történetből kiderül, hogy a nagymama családját agyonlőtték a németek, mert a terhes, zsidó származású barátnőjét rejtegette a fáskamrában. Ennek következtében az asszony megőrült, mindent elfelejtett. Hosszú időn át élt az erdőben, majd egy elmegyógyintézetben, ahol megismerkedett egy férfival, s noha mindkettőjüket azért engedték el, mert bezárták az intézetet, ez által az ismeretség által a nagymama visszanyerte az emlékezetét és újra képes lett az „önálló” életre. Ennek fényében az egyes szám második személyű elbeszélés használata értelmezhető egyfajta védekező mechanizmusként, eltávolító gesztusként is, amiben ott az emlékezés fájdalma és félelme, de egyben az újrakezdés feltétele is.

A múltbéli események „hátrahagyása” csak félig sikeres kísérlet – főként a megértő férj erőszakos halála után –, másfajta védekezési mechanizmust is igényel az életben maradás: ekként lehet tekinteni arra is, hogy a nagymama mindennapjainak a keretét, rendszerét a mágikus rítusok határozzák meg. Ezek a mágikus rítusok, melyek által Emma is beavatódik, egyrészt olyan bűbájok alkalmazását jelentik, melyeknek a gyakorlása népi hiedelem-elbeszélésekben nem kötődik kizárólagosan a boszorkány alakjához. Egyaránt jelentős szerepet töltenek be a mindennapokban és az emberi élet nagy fordulópontjain, s legfeljebb a róluk való tudás származik a boszorkánytól, de az is gyakran benne van a kollektív köztudatban: ilyen a rémálmok „elűzése” a kiterített ágyneművel elvégzett rítus esetében vagy a megétetés általi szerelmi kötésre tett javaslat a süteménysütés körüli „bűbáj” után.

Csak egy részük tekinthető a boszorkány „kiváltságának”, tehető függővé képességeitől. Ezeknek a rítusoknak vagy eseményeknek a leírása típusukból eredően is gyakran túlléphet a befogadó ingerküszöbén, talán nem minden szándékoltság nélkül. Ebben az abszurditásban „találkoznak”, mosódnak össze mágikus események, rítusok és történelmi jelentőségű események, s azok következményeinek sorozata: amikor a nagymama átélte, ahogy a náci katonák mindenkit megölnek körülötte, saját elbeszélése szerint egyfajta mitikus átalakuláson ment keresztül, „szörnyeteggé”, „sáremberré” vált, aki arra vágyott, hogy újra eggyé legyen a földdel – amit értelmezhetünk úgyis, hogy mintegy így beszéli el azt a zsigeri halálvágyat, ami eltöltötte. Egy másik jelenetben, amikor a nagymama és Emma nagytakarítást végeznek, majd a nagymama egy háromfogásos lakomát készít az éjféli látogatónak, a könyv olvasója könnyen gondolhat arra, hogy a pompás étel esetleg a környékbeli „kísértetnek” vagy az eleve kísértetként megjelenő nagyapának készül, valójában azonban a „múlt egy kísértete”, egy zsaroló érkezik meg az egyik ilyen éjszakán. A sárember egy különös rítus során megelevenedő alakja vagy a kutya tudatába beférkőző Emma vallomása előtt ugyanúgy hitetlenkedve állhatunk, mint az összeverekedő, a másik szüleit besúgással vádoló kamasz fiúk, Emmát eleinte felmenői bűneiért gyűlölő iskolatársak reakciói vagy a fokozódó feszültség végpontjaként a lány nagymamáját spiclinek kikiáltó, megvadult, önbíráskodásra készülő tömegjelenet előtt. A nagymamából nemcsak a mágikus rítusok által lesz boszorkány, hanem abban a tekintetben is, ahogy a környezete vele szemben fellép, amilyen viszonyt ápol vele: alapvetően periférikus helyzetben lévő személy, akit mindenki bolondnak tart, a történet végén pedig a bűnbak funkcióját tölti be.

Ezen a ponton pedig kibukik a szomorú igazság: alapvetően nem vagyunk képesek a túllépésre, a múlt helyénvaló kezelésére, a megbocsátásra. Persze kivételek azért akadnak: ilyen különleges kivétel Emma is, aki szabaddá tudja magát tenni a múlt keresztje alól, ám ezzel más módon válik kívülállóvá, és nagymamájával együtt neki sincs egyéb választása, mint hogy elhagyja azt a közösséget, amely meg akarta határozni a gondolkodásmódját.

A nagymama és Emma kapcsolata is csupa ellentmondás: a lázadás, az ellenszenv, a ragaszkodás és a vonzalom egyszerre megvan Emmában a nagymama iránt is. Az Emmához egyre erőteljesebben ragaszkodó nagymama bűbájos-bogaras természetébe vegyül egy jó adag zsarnokság is, és a kislányt sok sérelem éri. Az, ahogy apróbb lázadásokkal megpróbálja kivonni magát a nagymama mindenre kiterjedő irányítása alól, jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a regény folyamán kislányból szinte felnőtt nővé érik.

Dragomán György Máglya című regényében hatásosan szövődik egybe a boszorkányság hiedelemköre, a mágikus rítusok világa a történelmi traumák feldolgozhatatlanságával és a generációs különbségek problematikájával. A szerző kétségtelenül alkalmaz olyan megoldásokat, amelyek érdekesebbé, egyedibbé teszik a regényt – mint például az egyes szám második személyű elbeszélés –, de ugyanakkor nem működnek hibátlanul. Helyenként pedig a mágikus rítusok leírásának vagy a motívumok számának és gyakoriságának a súlya alatt a történet meg-megrogyik. A Máglya, bár izgalmasan megírt, elgondolkodtató és figyelemre méltó regény, nem nyújt olyan elsöprő erejű, lebilincselő élményt, mint amilyenben A pusztítás könyve vagy A fehér király esetében lehetett részünk.

(Dragomán György: Máglya. Magvető, Budapest, 2014, 448 oldal, 3990 Ft)